A Kagura (神楽) egy a shintō (magyarul ejtsd: sintó) valláshoz kötődő előadóművészeti műfaj, melyet a noh (magyarul ejtsd: nó) és a kabuki színházi műfajok ősének tartanak.
Miko (shinto szentély papnő) tánca
A szó jelentése „isteni színjáték” (szórakozás), mely egy összetett kanjiból áll: Az első a „kami” (神) vagyis a Japán hitvallásban védőszellemet vagy istent jelölő írásjel. A második írásjel pedig a „raku” (楽), ami könnyedséget, szórakozást jelent.
Hiroshima Kagura színház képei
Ez a művészeti ág eredetileg a shintō egyik rituális táncából, a kami-gakariból (神懸) fejődött tovább különféle irányba több, mint egy évezreden át. A szent táncokat, más néven „kamikurákat ” (神座) eredetileg a szentélyekben dolgozó papnők táncolták. A legismertebb tánc Amaterasu Napistennő és Uzume, a Hajnal történetét mesélte el, aki kicsalogatta a Napot a barlangból és így elmúlt a Tél.
A kagura formáinak egy része továbbra is a sintó szentélyekhez kapcsolódott, mások az udvartartás gyakorlataihoz (mikagura), míg a táncok nagy része a mezőgazdasági munkákhoz kötődtek.
A kagura szoros kapcsolatban állt a vidéki élettel is, fontos szerepet töltött be a helyi közösségek életében. A kamikról úgy tartották, képesek enyhíteni a természeti károkat, megszüntethetik az éhínséget és a különböző betegségeket, segíthetnek a pártalálásban és a gyermekáldásban. Ezért természetesen cserébe valamit fel kell ajánlani nekik. A kagura tehát egy táncos-zenés szertartás, amit az isteneknek (kamiknak) ajánlottak fel. Ily módon sikerült kapcsolatba lépni velük.
A shintō rituálé a következőképpen zajlott: Először meg kellett idézni a megfelelő védőszellemet. Ha ez sikerült, különböző módokon próbáltak meg a kegyeibe férkőzni; étellel és itallal kínálták őt és különféle táncokat mutattak be számára, hogy elnyerjék a jóindulatát. Az isten pedig a vendéglátásért cserébe teljesítette az emberek kívánságait. Végül pedig az emberek örömteli hangulatban kísérik az istent, míg az el nem tűnik.
Ez a szakrális ceremónia egyszerre lelkesítette és szórakoztatta a vidéken élő embereket.
Az Edo-korban a kagura már utcai előadásokká fejlődött, ez volt az ún. daikagura. Ez magába foglalta az akrobatikus és táncos mozgásformákat, valamint a zsonglőrködést is. Az előadások egyik gyakori eleme volt az ún. „Oroszlán Tánc” (shinshi-kagura) is, melyben a táncos oroszlán maszkot visel. Az oroszlán-táncok egyébként manapság is nagyon népszerűek Ázsia-szerte.
Napjainkban a kagurának már létezik tánc-dráma és világi formája is. Színpadi megjelenése nagyon hasonlít a No színházhoz, külön válik a táncos (maikata) és a hangszeres kísérő (hayashikata) személye. A táncos azonban beszél is a táncok között. A háttérzenét többféle hangszer biztosítja: odaiko (nagydob) kodaiko (kisdob), chochigane (egyfajta cimballom) (magyarul ejtsd: csocsigane) és yokobue (fuvola) (magyarul ejtsd: jokobue).
A Kagura ma is élő hagyomány, művelői generációról generációra adják át a tudást évszázadok óta. Japán szinte minden vidékén megtalálható az adott jellegzetes kagura változat, mely a helyi hagyományok részeként fejlődött ki, így segíti hozzá az ott élőket – és persze az oda látogatókat – a település alapos megismeréséhez.
Írta: Ballagó Petra
Forrás:
Asian Traditional Theatre and Dance https://disco.teak.fi/asia/kagura-sacred-shinto-dances/
Gyermek kagura https://web-japan.org/kidsweb/meet/kagura/kagura01.html
Képek forrása: www.johnnytimes.com, www.hiroshima-kagura.com/ – Ez utóbbi honlapot érdemes megnézni, 1000 Yen körül van egy előadás Hiroshimában. A honlapon nagyon sok kép és ismertető van az előadásokról.
