Történt egyszer réges-régen, Kiotó városában, hogy az őrtoronyba egy szörnyűséges boszorkány fészkelte be magát.
Az emberek rettegtek, ugyanis a vén szipirtyó akkor nyitotta és zárta be a városkaput, amikor csak kedve tartotta. Szokása volt, hogy bezárta a kapukat az ételt és árut szállító utazók előtt, de szélesre tárta az északról érkező vad rabló hordák előtt, akik aztán szabadon kifoszthatták a várost.
Sok bátor szamuráj, a legerősebb és legjobb harcosok próbáltak szembeszállni a boszorkánnyal, de egyikük sem járt sikerrel. Valahányszor egy harcos megpróbált a közelébe férkőzni, a boszorkány rögtön észre vette. Fülsiketítő visítást hallatva repült ki a toronyból, fehér haja csak úgy lobogott a szélben, miközben egy tüzes kardot lengetve támadt a szerencsétlen harcosra. Így történt ez minden alkalommal, és a szamurájok bizony egytől egyig holtan estek össze a csata során.
Egyre kevesebb volt a remény az ott élők számára, és sok embernek eszébe jutott, hogy talán el kellene hagynia a várost. A nép egyre csak zúgolódott:
„Minden szamurájunk halott. Bárcsak élne még Watanabe, a legbátrabb mind közül! De csak a kardja maradt, és senki sem képes használni.”
A hős Watanabenak azonban nem csak a kardja maradt. Volt ugyanis egy fia. Egy aprócska gyermek. A fiú meghallva, amit a városlakók mondanak, így gondolkodott:
„Apám elment. Harcban esett el, de még mindig megvan a kardja. Fogom a kardot, és szembe nézek a boszorkánnyal. Egy életem, egy halálom, próbát teszek. Méltó leszek apám emlékére.”
A fiú tehát fogta az apja kardját, és elindult a toronyhoz. A boszorkány látta, ahogy megérkezik, gonoszul elvigyorodott, de nem mozdult. Még arra sem méltatta, hogy tüzes kardját használja a fiú ellen.
Watanabe fia pedig csendben felkúszott a toronyba, a legkisebb hang nélkül felmászott a lépcsőn és belépett a szobába, ahol a boszorkány várakozott. Amikor azonban a vén szipirtyó meghallotta az ajtó becsukódását, megfordult, és égő tekintetét a fiúra szegezte, hogy azon nyomban hamuvá égesse, de Watanabe kardjának ragyogása elvakította a nőt.
– Íme Watanabe kardja! – kiáltotta a gyermek, és a a magasba emelte a fegyvert. Mielőtt a boszorkány megvédhette volna magát, a fiú suhintott egyet a karddal, s azzal véget is vetett a vénség életének. Így történt hát, hogy Kiotó városa felszabadult a gonosz boszorkány uralma alól. És mindez egy bátor gyermeknek volt köszönhető.
