A japán zene története

A koto és a shakuhachi világszerte mint tipikus japán hangszerként ismertek. De persze a japán hagyományos zene ennél jóval gazdagabb.

A klasszikus Nō, a Kabuki és a Bunraku bábszínház színházi formái alkalmával ezek a hangszerek nagy szerepet kapnak. Hogy alakult ki a japán zene és melyek voltak a legfontosabb állomásai?

Erről mesélünk ebben a cikkben.

Az ókori Japánban az udvari zene, a Gagaku, az ázsiai kontinensről érkezett, és összefonódott a vallás és a kormányzat intézményeivel. Ezek a zenei hagyományok még ma is jelen vannak a kultúrában, noha eredeti forrásaik már eltűntek. A középkorban a Gagaku először a Nō maszkos drámákban jelent meg, amelyekhez sűrű költői szövegek recitálása és ütő- és fuvolaegyüttes kíséret tartozott.

A kora újkorban a Gagaku kedvelt lett a Kabuki színház és a bábszínház intenzív előadásaiban is, amelyek különösen köznemesség körében voltak népszerűek. Bár a modern japán zene népszerűbb nyugati stílusok hatása alatt áll, a Gagaku továbbra is él és fontos szerepet játszik Japán kulturális örökségében.

Kezdetek

Az ókori Japán történetében a zenei hagyományok kezdeti időszakaiban, a Jōmon és Yayoi korszakokban, csak kevés információ található a zenéről. Azonban a rituális zenészek alakjai utalnak a zene korai fontosságára. A Yamato klán hatalomátvételével az állam az ázsiai kontinens nyelvét, vallását és jogrendszerét alkalmazta, ami Narát és Heian korszakban a császári udvar kulturális központjává tette.

Az „Kojiki” és a „Nihon Shoki” krónikák rögzítették az őstörténeti időkből származó legendákat és rituálékat. A költészet és zene mindig központi helyet foglalt el a japán kultúrában, és ezt a hagyományt a Man’yōshū és Kokinshū antológiák hívták életre a Nara- és Heian-korszakban. Ezekben az időkben kialakult költői forma és képhasználat napjainkig is megtalálható a japán zenében.

A költészet és zene szintén kulcsszerepet játszott a korabeli prózai művekben, például a Genji Monogatari regényben, ahol a párbeszédek gyakran verscsere formájában zajlottak. Japán hivatalos kultúrájának jelentős része kínai eredetű volt, de a japán nyelv sajátosságai miatt a kínai szavak nem követték a kiejtést és az irodalmat a Heian-kori japán költészetnél.

A Gagaku és a japán zene hűséges őrzői a múltnak és a kulturális hagyományoknak, amelyek a japán társadalom és művészet mélyen gyökereznek, mondhatni kapocs Japán történelméhez és kulturális örökségéhez.

A külföldi hatás

Japánnak sajátos kultúrája volt, a birodalmi állam a kínai nyelvet használta, és számos esetben a kultúra tudatos behozataláról beszélünk.

A korai időszakban például a Gigaku nevű maszkos dráma nagyon kedvelt volt, de ma már csak a Shōsōinban (Tōdai-ji -Nara területén ürzött kulturális örökségek „raktára”) őrzött maszkok formájában tudunk róla. A Nara-korszakot és a Heian-korszakot a gagaku birodalmi udvari tánc és a Shōmyō buddhista kántálás uralta. Ezen kívül a Gagaku jelenlegi repertoárján belül vannak más natív dalformák is, mint például a Saibara, a Roei, és az Imayo.

A Gagaku elsősorban fúvós- és vonóshangszeres zenéből áll, ütőhangszerek kíséretében. Egyes hangszerek, mint a koto és a biwa, valamint a dobok más műfajokban használt hangszerek rokonai, de mások, mint például a hichiriki (oboa) és a szájharmonika-szerű shō. Sok darab tartalmaz táncot, és ha a tánc hangsúlyos, akkor Bugaku-nak („Bu” jelentése „tánc”) hívják.

A Heian-kor végén a hangszeres zenét egyszerűbbé formálták át, a külföldről átvett darabokat pedig japánosították. A jellegzetes japán stílusok például a kagura (itt a császári udvarban őrzött darabokra gondoljunk), azuma asobi (Japán keleti részéről származó népdalok), fuzoku (ősi népdalok más tartományokból) és saibara (népzene eredetű műfaj). Ezeket a formákat a császári udvarban énekelték, finomították és csiszolták, majd évszázadokon át továbbadták a nemzedékeknek.

Bár úgy tűnik, hogy Gagakunak nincs akkora hatása a későbbi japán zenére, az egyik legfontosabb öröksége a „Jo-Ha-Kyū” esztétikai koncepciója. Ez azt jelenti, hogy lassan kell kezdeni, a darab közepén növelni a sebességet és változatosságot, majd a befejező szakaszban nagyon gyorsan haladni, a végén még egyszer utoljára lassítani. Ez az elv szabályozza minden táncmozdulatot, valamint az általános felépítést.

Zeami, a japán zene egyik legjelentősebb alakja egy folyó folyásához hasonlította ezt a folyamatot: lassan kezdődik, majd eléri a zuhatagot és a fehér vizet, majd egy vízesésben végződik, amely végül egy medencébe csobban.

Mi jellemzi a Shōmyōt (buddhista ének)?

A Nara és Heian korszak buddhizmusa leginkább az állam és az elit érdekeit szolgálta. Nagy hangsúlyt fektettek a kidolgozott rituálékra és a kántálásra, amelyet csak a magasan képzett szakemberek végezhettek el, és ez fontos része volt az ebben az időszakban uralkodó buddhizmusnak.

A Shōmyō a Nara-korszakban és a korai Heian-korban lépett be Japánba, és szútrák szavalásából áll dallam hozzáadásával. Három stílus létezik, a „Bonsan”, amely a szanszkrit (ősi indiai nyelv), a „Kansan” a kínai nyelvet használja, és a „Wasan”, amely a japánt használja. Erős hatásuk van a Heike Biwára és Nōra.

Mi az az Imayo?

A közép-Heian korszakban az olyan zenei formák, mint a Saibara és a Roei, amelyek addig népszerűek voltak, fokozatosan hanyatlani kezdtek. Az Imayo nevű forma a késő Heian- időszakban jelent meg és vált népszerűvé. Az „imayo” szó „modern”-t jelent. Ez a forma a köznéptől származik. Sok híres Imayo előadó például kurtizán vagy Shirabyōshi táncos volt. Aztán a Heian-korszak vége felé Imayót a császári udvari arisztokraták felvették, és közöttük is nagyon népszerűvé vált. Az Imayo eredeti zenéje aztán fokozatosan  eltűnt, de a korai Kamakura-korszakban kidolgozták azt a módszert, amellyel az Imayo szövegeit a híres gagaku „Etenraku” darab dallamára énekelték, ami még ma is nyomot hagyott a japán népdalban. Ezeket többnyire hichiriki, ryūteki, shō, koto and kakko hangszerek kíséretében adták elő.

Zenei középkor

A középkori időszak a Kamakura-korszaktól (1185-1392), a Muromachi-korszaktól (1392-1568), a Momoyama-korszaktól (1568-1600) és a korai Edo-korszaktól a 18. század elejéig terjedő időszakot öleli fel. Bár a császári udvar továbbra is a legitimáció forrása és a klasszikus kultúra döntőbírója volt, a valódi hatalom fokozatosan a katonai vezetők kezébe került.

Lassan a császári udvar ereje hanyatlani kezdett, és a harcosok vették át a hatalmat. Végül a Heike klán Taira no Kiyomori (1118-1181) vezetésével átvette a hatalmat, de a rivális Genji klán hamarosan leváltotta őket. Vezetője Minamoto no Yoritomo (1147 – 1199) katonai kormányt állított fel Kamakurában, távol a császári udvar intrikáitól. A Kamakura-korszak józanságáról volt ismert, és a Heian-kori buddhizmus kidolgozott rituáléi helyett a tömegek üdvössége felé mozdult el a hangsúly az egyszerű imákkal és a zen meditációval. A Kamakura korszak jellegzetes irodalmában keveredik a japán és a kínai nyelv. A korszak nagy irodalmi alkotása a Heike Monogatariban (A Heike meséi), amely egy hosszú eposzban a Heike és Genji klánok csatáit meséli el. Ezek a történetek az előadóművészetek esetén is gyakran választott témák voltak.

A Muromachi-korszakban a hatalom új kézbe került, aki ezúttal Kiotó Muromachi kerületében állította fel központját. Ez volt az az időszak, amikor sok olyan dolog fejlődött ki, amelyeket jellegzetesen japánnak tartanak, beleértve a teaszertartást, a tatami szőnyegekkel ellátott szobákat és a mai értelembe vett Nō színházat. Eddig a katonai osztályt kifejezetten alsóbbrendűnek tartották, de az olyan művészeti formák, mint a Nō, olyan kulturális teret biztosítottak, ahol a domináns harcosok és a császári udvar tagjai találkozhattak egy köztes, semleges terepen. A Muromachi-kor évtizedekig tartó polgárháborúval zárult a hatalmas katonai klánok között, amíg aztán Japánt Oda Nobunaga, Toyotomi Hideyoshi és Tokugawa Ieyasu egyesítette a 16. század végén.

Nagy változás, hogy megjelent az idegen kultúra is, fegyverekkel, borral, kereszténységgel és egzotikus portugál ruházattal.  Tokugawa Ieyasuval egy shōgunátus jött létre Edóban (Tokió régi neve), és végül Japán bezárta kapuit a nyugat előtt. Hideyoshi korának energiája a 17. századon keresztül folytatódott tovább és a Kabuki színház legkorábbi szakaszában a kabuki odori különösen népszerű volt.

Heike Biwa

A biwa-t eredetileg a Gagakuban használják, és sok régi, legendás érzékenységű, Kínából importált darab nagy népszerűségnek örvendett. A Kamakura-korszakban azonban megjelent a narratív zene új formája, amelyet vak zenészek játszottak papokhoz hasonló ruhában.

Azt mondják, hogy heikyoku (平曲) vagy Heike Biwa eredete a vak biwát játszó papokra vezethető vissza, akik Tendai buddhizmus kántálását alakították némiképp át. A Gagakuban használt hangszert „gaku biwának” hívják, de a vak papok által használt biwa némileg eltér a gaku biwa-tól. Továbbá, noha „vak papoknak” nevezik őket, más szóval vak férfiaknak, akik buddhista papoknak öltöznek és úgy viselkednek, valószínűleg nem volt közvetlen kapcsolatuk a buddhizmussal, és kitaszítottak csoportjaként kezelték őket, megfelelő szervezettel és joghatósággal. Ezek a vak zenészek a biwa kíséretében adták elő a Heike meséit, és bejárták az egész országot, elmesélve a Genji és Heike klánok közötti háborúkat.

Van egy érdekes történet Yukinagáról a Tsurezuregusa című műben („Esszék a tétlenségben”), amely a 14. század eleji emlékirat és esszégyűjtemény formájában maradt fenn. A visszavonult Go-Toba császár korában Yukinagának egy hétrészes táncot kellett volna előadnia, de kettőt elfelejtett, és ezért az öt tánc emberének nevezték. Annyira megalázták ezzel, hogy lemondott a világ örömeiről, és pap lett. Ezeket a meséket vak papok szavalták, mivel úgy tekintettek rájuk, mint „élő Buddhákra”. Ez volt Heike Biwa eredete.

Heike Biwát az Edo-korszak végéig vak zenészek őrizték meg, akik a Todoza, a számkivetettek különféle csoportjait felügyelő szervezet joghatósága alá tartoztak. A Meiji-restaurációval azonban a Todoza feloszlott, és Heike Biwa gyorsan hanyatlásba esett. Ma nagyon kevés zenész műveli, ezért félő, hogy el fog tűnni teljesen.

A modern biwa zene többnyire a késő Edo-korszakból származik. Itt a témákat gyakran a Heike meséiből veszik, a hangszeres zene állítólag kidogozottabb.

Források:

https://en.wikipedia.org/wiki/Gagaku

https://en.wikipedia.org/wiki/Biwa_h%C5%8Dshi

https://www.britannica.com/art/Japanese-music

https://www.cmuse.org/history-of-japanese-music/

Kép:

By Ken@Okinawa, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=5225957