Ō no Yasumaro japán nemes és történetíró volt, akinek a nevéhez a Kojiki és a Nihonshoki fűződik.
A Kojiki a legrégebbi japán történelmi és irodalmi mű, amely legendákat, mítoszokat, mondákat és versbetéteket is tartalmaz a japán szigetek és a császári vérvonal létrejöttéről. Yasumaro válogatta és szerkesztette a kötetet Hieda no Are segítségével. A kötet három részre oszlik, Genmei császár utasítására írták meg 712-ben.
716-ban Yasumaro az Ō shi-klán feje lett, és ekkor kezdte a munkát a Nihonshokin Toneri herceggel, amelyet 720-ban fejezett be.
Kojiki (古事記)
A történelmi históriák szerint a Yamato-klán a 6. században kezdte összegyűjteni a császári vérvonal anekdotáit és származásával kapcsolatos történeteket. Több dokumentum is született a témában, amelyeknek tulajdonképpen a gyűjtőkötete és korrekciója lett a Kojiki. A könyv előszavában olvasható, hogy a másik szerző, Hieda no Are – a császári palota egyik dolgozója – kivételes memóriával rendelkezett, ezért Tenmu császár megparancsolta, hogy vésse az emlékezetébe a különböző históriákat. Végül Genmei császárig kellett várni, hogy ezek a történetek le is íródhassanak és kötetté formálódjanak.
A Kojikit sokáig csak a Nihonshokit kiegészítő könyvként kezelték, mivel nem tartották elég megbízhatónak, hisz nem történelmi forrásokra hivatkozik. Másrészről kevés emberhez jutott el a szöveg, mivel a legkorábbi teljes kézirat is csak a 14. századból származik.
Az első nyomtatott Kojiki 1644-es (Kan’ei Kojiki), a második kiadás pedig 1687-es (Gōtō Kojiki).
Az Edo-korszakban, amikor a saját nemzettel kapcsolatos tanulmányok kezdtek teret hódítani, a Kojiki is újrafelfedezést kapott, és egyfajta szent szövegként kezelték. Nemcsak a japán identitás, hanem a régi japán nyelv megtestesülését is látták benne.
Motoori Norinaga kezéből származik a Kojiki-den, a Kojikit értelmező, kommentáló kötet, mely 30 éven át készült (1764-1798) és 44 kötet született belőle. A Meiji-korszaktól kezdve a könyv ismét a tudományos élet fókuszába került, egyre többen és többen foglalkoztak behatóbban a Kojiki szövegeivel, amely a mai napig fontos szerepet tölt be mind a japán nemzet életében, mind pedig a tudomány területén.
A Kojiki kéziratait két ágra lehet bontani:
– Ise: ezen belül három kézirat létezik (Shinpukuji-bon, Dōka-bon, Dōshō-bon, Shun’yu-bon),
– Urabe: ezen belül 36 kéziratot számolnak, amely mind Urabe Kanenaga 1522-es másolatai alapján készült.
A történelmi szövegek, históriák a kínai és a japán nyelv keverékével íródtak, a dalok, énekek pedig kínai írásjelekkel (fonetikusan = man’yogana).
Nihonshoki (日本書紀)
A Nihonshokit legtöbbször Japán krónikákként fordítják (a japánok Nihongiként is hivatkoznak rá), a Kojiki után a második legrégebbi könyv, amely a klasszikus japán történelmet öleli fel. A történet sokkal kidolgozottabb és részletesebb, mint a Kojiki történetei. A történészek és archeológusok egyik fontos eszköze, amely 720-ban készült el.
A kötet a japánok eredettörténetével indul, és a Kojikihez hasonlóan számos további mítoszt mutat be. Tenji és Tenmu császár, illetve Jito császárné uralkodását meglehetősen pontosan és részletgazdagon festi le, a jó uralkodói gyakorlat mellett a rosszat is bemutatja. Szólnak benne történetek mitológáról, továbbá diplomáciai kapcsolatokról.
A Nihonshoki klasszikus kínai nyelven íródott.
Forrás:
https://en.wikipedia.org/wiki/%C5%8C_no_Yasumaro
https://en.wikipedia.org/wiki/Kojiki
https://en.wikipedia.org/wiki/Nihon_Shoki
