Oiran (花魁). Tayū. Örömnegyedek, prostitúció. Bordélyok és teaházak. Kurtizánok körzete. Művelt szórakozás. Megrendezett szerelem. Megfizetett vágyak. Csupán csak címszavak egy olyan világról, melynek kialakulása és létezése több száz éven keresztül szerves része volt a Japán társadalom, de leginkább a férfiak kikapcsolódásának és örömforrásának.
Tayū furisodében
A történelem egy falak és szöges kerítések közé zárt világa, szabályok és szigorú életmód rendszere. A nők hanyatlásának és felvirágzásának örökösen változó folyama.
A létező és elsuhanó világon belül létező világ, mely hiába a rendszeren belül él, mégis kiszakítja a rendszerből az odalátogatókat. Talán így lehetne a leginkább jellemezni és kifejezni a Japán örömnegyedek sajátos kultúráját, de mégis hogyan lehetséges ez? Egyszerre bezárva lenni és felszabadulni. Nos, azt hiszem ez nézőpont és pillanatnyi érzések-érzékek kérdése.
Egy újabb nehézkes és összetett, már-már paradox forma, amit mi laikus és totálisan máshogy születő-alakuló-működő nyugati szemlélők próbálunk megérteni és feldolgozni. Hát próbálkozzunk!
Az első megragadt gondolat: a gésák. De hát erről már hallottunk! Hiszen ők voltak kelet kurvái! – már elnézést a vulgaritásért! Legalábbis azt hisszük… vagy mégsem? Elbizonytalanodtunk, valójában tudjuk mi ezt?? Kik is ők? Szerencsére egy nagyon kedves egyoldalú barátom (hiszen ő nem ismer engem, de én annál inkább ismerem az ő szavait) hasonlóan érdeklődött a japán kultúra iránt, és az 1970-es években könyvet is írt róla, így az ő szavait fogom most idézni:
„Geisha. Ez az a szó, amelyik ugyanolyan jól ismert az ország határain túl és ugyanúgy felidézi Japán képét, mint a kimono. Csakhogy a geisha szó tartalmát illetően sok-sok helytelen elképzelés van. A geisha szó szerinti fordításban ezt jelenti: művészettel foglalkozó személy. A geisha tulajdonképpen a férfiak szórakoztatásának művésze, s hivatásához az ének- és tánctudáson kívül, a műveltség is hozzátartozik.
A geishák és kurtizánok közé egyenlőségjelet tenni éppoly indokolatlan, mintha általában a színésznőkkel azonosítanánk őket; másrészt azonban az is kétségtelen, hogy a geisha rangja egyáltalán nem az erényesség szimbóluma.
A japánok – a „mindent a maga helyén” jelszónak megfelelően – időtlen idők óta hozzászoktak ahhoz, hogy a nőket három csoportra osszák: a házitűzhely őre és a fajfenntartás biztosítója – a Feleség; a lélek istápolója – a Geisha a maga műveltségével; és végül a testiség – ezt az Oiranok képviselik, akiknek a szerepét a nyílt prostitúció betiltása után a bárhölgyek és kabarék könnyűvérű csillagai vették át.”
Na tessék! Ahogy kedves barátom is írja, egyenlőséget tenni Gésák és Oiranok, művelt szórakozás és szexuális szolgáltatások között egyszerűen balgaság lenne. Ezek után jöhet is a második gondolat, kérdés: de akkor mégis mi a fene különbözteti meg őket? Hogyan értelmezendő az egymáshoz és másokhoz fűződő viszonyuk? Hiszen úgy tudjuk, a kialakított örömnegyedek szereplőinek végső célja, a férfiak testi-lelki vágyainak kielégítése volt.
Ez persze így is van, de mindenkinek megvolt a maga-maga szerepe a történetben, főszereplők és mellékszereplők parádéztak és versengtek egymás mellett. Kegyekért, elismerésért, ajándékokért, luxus termékekért, a megélhetésükért, rangokért és persze a szinte elérhetetlen szabadságért. Szabadság. Szabadon sétálni, beszélgetni, aludni, enni-inni. Ez – amit mi már csak unalmas életnek hívunk – ez volt a negyedek lakóinak minden kívánsága.
Az elismerés, a rangok, amikre vágytak, nem is igazán vágytak rá. Eszközök voltak csupán kezeikben, melyek könnyítettek ketrecekbe zárt terhükön.
Eleinte a szavak amikkel illették őket: oiran, tayū, yūjo (stb) is mindössze a hölgyek elért érdemeit volt hivatott kifejezni. A történelem folyamán az igények folyamatos változása végett mindnek megvolt a maga felcsillanó majd leáldozó időszaka. (Ebből a feszített versengésből kerültek ki végül „győztesen” a gésák, ők lettek a legjobban tisztelt és megbecsült szórakoztató hölgyek a különböző kerületekben.)
Oiran
Már a hivatalos, törvényileg meghatározott örömnegyedek létrejötte előtt is léteztek elődjei a végül hivatásos és legalizált kurtizán tevékenységet folytatóknak.
Az eféle „típusú” nők már Japán korai időszakaiban is, a VII-VIII. század környékétől jelen voltak a Saburuko csoportokban. „Azok, akik szolgálnak” – ezt jelentette a csoport elnevezése, és olyan nőket is magába foglalt, akik vagy alsóbb osztályokból, vagy a lecsúszott, elnincstelenedett arisztokráciából származtak, és megélhetésüket kóborló élettel és testük áruba bocsájtásával biztosították.
Azonban már köztük is megjelentek tehetséges énekesek, táncosok, zenészek, akiket a gazdagabb réteg előszeretettel hívott meg pompázatos eseményekre a vendégek szórakoztatására. (Ebbe sok esetben a szexuális szolgáltatások is beletartoztak, de előfordult természetesen az is, hogy csak a tánc és zene kedvéért fogadtak Saburuko nőket.)
A XII-XIV. századra annyira elterjedt a mulattatás ezen formája, hogy Shirabyōshi (白拍子) névvel egy új kurtizán osztály került előtérbe. Ezen osztály tagjai már kizárólagosan egytől-egyig fantasztikus táncosok és előadó művészek voltak, és fehér shinto-stílusú kimono öltözékükről lehetett őket felismerni.
Shirabyōshi
Akkora hatást keltettek, hogy sok híresebb Shirabyōshi neve a mai napig fennmaradt különböző feljegyzésekben (pl. Shizuka, Kamegiku), illetve néhányuk élettörténete a Nō színházak előadásai közé is bekerült. Ez a két csoport még kizárólag a testi örömnyújtást és a könnyű szórakoztatást részesítette előnyben, amely olyannyira elterjedt, hogy az 1500-as évek végére már egy egészen számottevő yūjo (kurtizán) kultúra jött létre az ország nagyobb városaiban. Ezen virágzó kultúra csúcsaivá nőtték ki magukat az Oiranok.
Ekkoriban a kurtizánok és borbélytulajdonosok még nem rendelkeztek állandó körzettel. De 1612-re bevezették a yūyaku-kat, vagyis a fallal körülvett örömnegyedeket, hogy bevédjék a szegény sorból származó nőket, akiket gazdag nemesek előszeretettel fogadtak örökbe és tettek később ágyasukká, vagy futtatták őket ismerőseik körében. (Így téve szert még nagyobb vagyonra, hatalomra, befolyásra, mely a már hatalmon lévőket is veszélyeztethette volna.)
Az 1600-as évek közepére sikeresen létrehozták a három nagyvárosban a három nagyobb negyedet: Edoban (Tokó/ Tōkyō régi neve) Yoshiwarát, Kiotóban /Kyōtoban Shimabarát és Osaka városban pedig Shinmachit. Így megkezdődhetett a lányok betömörítése a különböző kerületekbe. Ezt a fajta megoldást 5 nagyobb törvény követte, melyet mindenkinek be kellett tartania a kerületeken belül.
Semmilyen hasonló bordély létesítmény nem volt engedélyezett a kijelölt negyedeken kívül, valamint a kurtizánokat sem lehetett kiküldeni a falakon túli prostitúcióra.
Semmilyen ügyfél nem tartózkodhatott tovább egy bordélyban mint egy nap és egy éjszaka.
A kurtizánok az egyszerű kék pamut kimonon kívül nem viselhettek semmilyen kirívó öltözéket vagy ékszert.
A bordélyházaknak meg kellett felelniük az Edo-kori építészeti elveknek, nem térhettek el azok egyszerűségétől és visszafogottságától.
És végezetül, rangjától, osztályától függetlenül a negyedeken belül mindenki ugyanolyan minőségben szerepelt, így bárki gyanúsan viselkedőt kötelezően igazoltatni és jelenteni kellett a hatóságoknak.
A szigorú szabályok sikeresen visszaszorították a tehetős magányszemélyek „strici tevékenységeit”, azonban a hölgyek számára a negyedek ugyanúgy csak fallal körülzárt börtönként szolgáltak. A kerületek kialakítása során rengeteg lányt adtak el szegény szüleik, akik nem tudták támogatni gyermekük jövőjét és megélhetését, így ezek a gyermekek a teaházakba kerülésükkel már egy hatalmas adósságot kaptak a fejük felé, mely vissza nem fizetésével soha nem remélhették szabadulásukat. Később már a lányokon való haszonhúzás is egyre nagyobb mértékeket öltött, így csak nagyon szerencsés esetekben, például kivásárlással lehetett szabadulni a keisei machi, azaz kurtizánnegyedből.
Mindezek ellenére az újfajta prostituált kultúra virágzott, ahogy a városok kereskedelme is egyre inkább, ahol ezek létrejöttek. A teaházakban és bordélyházakban a yūjok (kurtizán) szórakoztatták az arra járókat – művészeket, színészeket, írókat, nagy urakat, átutazókat – és ezáltal egyre nagyobb mestereivé váltak a zenének, éneknek, táncnak, az ikebana (virágrendezés) és teaszertartás művészetének, az irodalomnak és történelemnek, valamint a kalligráfiának is. Egyre növekvő tudásuk egyre nagyobb hozzájuk tulajdonított értékkel párosult, melyhez a szépségük és modoruk, finom mozdulataik figyelembe vétele is hozzátartozott. Ennek okán rangsorolni kezdték őket, és a magas rangúak nagyobb kiváltságokat, fenségesebb ruhákat és kellékeket (itt már nem kötelezték a hölgyeket az egységes és szerény pamutruha viselésére), saját szolgákat, valamint új nevet kaptak.
Ők lettek a tayūk. A tayū-vá való előléptetés mérlegelése alatt igen szigorú kritériumoknak kellett mind a műveltségben, mind külsőleg megfelelni.
Például sosem érhettek pénzhez, vagy beszélhettek közönséges nyelvhasználatban, illetve sosem ehettek ügyfeleik előtt, akik sokszor a legmagasabb rangú urak voltak. Egyszerűen kötelességük volt a tökéletességet kelteni.
A tayūk megjelenésével Edo kurtizánnegyede, Yoshiwara hatalmas virágzásnak indult, hiszen legtöbbjüket innen avatták így a látogatók száma is megnőtt, főleg ezen örömlányok évente megrendezett néhány utcai felvonulásán.
A tayūkat azonban idővel (főleg Yoshiwarában) az Oiranok váltották, mely elnevezés az 1750-es évek környékén, egy haikunak (japán három soros vers) köszönhetően terjedt el, majd az 1800-as évek elejére már a legmagasabb státuszú örömlányokat képviselte.
Oira no A mieink
Ichiyoku saku nyílnak a legszebben (mind közül)
Sakura kana. mint a cseresznyevirágok.
Ez valójában annyit jelent metaforikusan: a mi lányaink a legszebbek, csakúgy, mint ahogyan a mi cseresznyefáink virágoznak a leggyönyörűbben is.
Az „oira no” vagyis mieink szóból alakult ki az oiran kifejezés, mely méltán büszkévé tette Edo lakóit, hiszen lányaik valóban a legmagasabb szépséget képviselték országszerte.
A versengés köztük vált a legkiélezettebbé, főleg vendégeik vagyona és saját luxustermékeik összehasonlításával. Az oiranok öltözete egyre díszesebb és nehezebb lett, kontyaik egyre összetettebbek, papucsaik talpa egyre vastagabb, gyakran már csak kíséretük segítségével tudtak végig vonulni az utcákon is akár 50-60 centi magas lábbelijükben.
Kíséretük is egyre több emberből állt az egyre magasabb rang elérésével. Ezen kíséret közé tartoztak a gésák (jelentése művész ember) is. A gésák kezdetben férfiakból álló szórakoztató művészek voltak, akik rendszerint dobolással, énekkel és tánccal szórakoztatták a kurtizánok vendégeit a szexuális szolgáltatások igénybe vétele előtt.
Azonban fontos megemlíteni, hogy ebben az időszakban a magasabb rangú kurtizánok, mint például az oiranok körében sem volt mindennapi a szexuális szolgáltatásnyújtás.
Mivel sok esetben megválogathatták vendégeiket és a találkozó kereteit, előnyt élveztek a közönségesebb vagy kevésbé népszerű örömlányokkal szemben.
Ráadásul tanult művészeteik ekkorra már széles körben elismertek voltak és a valóban minőségi-kulturális szórakozást keresők sem az oiranokhoz fordultak a vágyott erotikáért.
Az 1600-as évek vége 1700-as évek elejére tehát abszolút kettéváltak a kulturális- és esztétikai gyönyörködtetés, valamint az örömszerzés és élvezet útjai.
Az oiranok tartós virágzása fellendítette a kereskedelmet és a japán gazdaságot is. De végül ez a virágzás is csak olyan volt, mint a japán cseresznyefák tavasszal… bárkit ámulatba ejtő vonzerő közepette végigsöpört a városokon a gyönyör, ám ahogyan a sakura szirmok is hullani kezdtek, a pillanatnyi impressziók után az elmúló szépség mellett már csak a következő tavasz még elsöprőbb bimbóira és virágaira tudtunk és tudunk gondolni.
Ilyen apró kis bimbókként jelentek meg a gésák is az oiranok mellett és pusztították el őket bájaikkal és tehetségükkel. Ám pont felemelkedő csillogásuk fosztotta meg őket is szabadságuktól – az oiranok kíséreteként még független gésák is regisztrált rabjaivá váltak az örömnegyedeknek.
Átvették az oiranoktól a művészi szórakoztatás eszközeit és egészen az amerikai megszállás eljöveteléig ők maradtak a keisei machik (kurtizánnegyed) sztárjai. A későbbiekben a gésákat el is tiltották a szexuális kötelezettségeiktől.
Az oiranoknak ekkor vált fő feladatává… gyakorlatilag a szex! Egyéb megbízatásaik alig-alig maradtak. Ez a tiltó rendelet persze sokakból elégedetlenséget váltott ki, hiszen maguk a japánok is nagy számban azt mondták, hogy a kurtizánoknak és gésáknak csak a módszereik eltérőek, ám mindketten ugyanazért a végcélért, a fizetett szexért dolgoznak. Azonban ahogy az elején is szó volt róla, párhuzamot vonni a két csoport, eltérő háttér, cél és eszköz között egyszerűen balgaság lenne.
„Egy geishákkal eltöltött este természetesen emlékezetes esemény, noha rendszerint bizonyos mértékben ki is ábrándítja a külföldieket. (…) A vacsora végén három „művésznő” jelent meg: kettő közülük túlságosan is fiatal, a harmadik túlságosan is öreg volt. Bántotta a szemet, szándékoltan színpadiasnak, természetellenesnek tűnt csillogó öltözékük, régies, bonyolult frizurájuk, de kiváltképp a vastag rétegben felkent festék és púder, amely élettelen, fehér maszkká változtatta arcukat.
A lányok elmondták, hogy tizenhatodik életévükben vannak, és hogy csak néhány hónapja vették fel őket a geishák hivatalos jegyzékébe. (…) A leányok az idősebb geisha intésére ellibegtek az asztaltól, és szertartásos táncot mutattak be; ez bizonyára még az előbb említett verssoroknál is régebbi volt. Utána mindhárman letérdeltek, homlokukkal a padlót súrolva meghajoltak, és eltűntek az ajtó mögött, miután mindössze alig fél órát töltöttek velünk.
Csalódottságom bizonyára az arcomra volt írva, mert a házigazda nyomban észrevette.
– Ma már sok japán is azon élcelődik – mondta mosolyogva – hogy geishákat meghívni ugyanolyan ostobaság, mint pezsgőt rendelni egy bárban. Nem rúg be tőle az ember, de értésére adja vendégének, hogy nem sajnálja a költségeket.
Egy ismerős olasz újságíró meg így foglalta össze véleményét:
– Egy geishákkal eltöltött este nem több, mint néhány anekdotával fűszerezett egyházi vacsora. Mindazt, amit ott láthatunk, „fordított sztriptíznek” is nevezhetnénk.”
A gésáknak a japán szépség fogalmát, a japán esztétikát kellett megjeleníteniük külsejükkel, viselkedésükkel, nem pedig a testiség és a vágykeltés különböző formáit.
A japán rendeletek is igazolják ezt, melyek védték a hölgyek erényeit, a történelem pedig igazolja, hogy a japán ember, a japán férfi megválogatta és különválasztotta a szépséget a szépségtől, és döntött.
Döntött arról, hogy milyenfajta bájakat, milyenfajta gyönyört szeretne megélni és tapasztalni. A gésák és gésa negyedek (hanamachi – szó szerint azt jelenti ’virágváros’) újra alakulásával a nyílt és legalizált prostitúció is csökkent, az oiranok népszerűsége megtört.
Ahogy anno ők vették át fölényesen elődjeik helyét, az 1750-es évek végére rajtuk volt a sor, hogy végleg eltűnjenek a süllyesztőben.
Hertelendi Rebeka
források:
Vszevolod Ovcsinnyikov – A cseresznyefa ága – második kiadás, 1974
https://kittipecsi.wordpress.com/tag/oiran/
https://hu.wikipedia.org/wiki/Oiran
Képek:
Martin McKeay – https://www.flickr.com/photos/mmckeay/3672180167/, CC BY-SA 2.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=15404330wikimedia.commons
