Nakano Yūko elmondhatatlan története
A történelem úgy emlékszik Nakano Takeko-ra (中野 竹子, 1847. ápr. – 1868.okt.), mint a rettenthetetlen onna-bugeishára, aki a yoshitákat vezette Aizu védelmében a Boshin-háború alatt. De legendájának visszhangjaiban egy másik név is ott marad – Nakano Yūko, a húga, akinek története, bár kevésbé ismert, nem kevésbé rendkívüli.
Mindössze tizenhat évesen Yūko nővére, édesanyjuk és Aizu női harcosai mellett lépett a csatatérre. Soha nem szánták háborúra, soha nem számított rá, hogy túléli. De a háború nem veszi figyelembe az elvárásokat. Olyan döntésekre kényszerítette, amelyekkel egyetlen gyermeknek sem szabadna szembesülnie, és olyan terhet rótt rá, amely egész hátralévő életében kísérteni fogja.
A ropogós őszi levegő az égő fa és a nyirkos föld illatát hordozta magában, a hamarosan kibontakozó vérengzés ünnepélyes előjátékaként. A háború mindig is távoli kísértet volt, amely nővére fegyelmezett hangjában, anyjuk csendes elhatározásában bujkált. De ahogy Yūko megragadta a naginatát, és kilépett a csatatérre, a háború valósággá vált.
A Jōshitai, egy 30 – talán 20, esetleg 40 – nőből álló csoport, készen állt. Szamurájok lányai, feleségei és özvegyei voltak, akiket otthonuk védelmére képeztek ki, és soha nem akartak nyílt harcban küzdeni. De mivel Aizu harcosai elfogytak, ezek a nők jelentették az utolsó védelmi vonalat. Velük szemben a puskákkal és tüzérséggel felszerelt birodalmi hadsereg állt – megállíthatatlan erő a kétségbeesett kevesek ellen.
A csata előtti este Yūko meghallotta, hogy valaki elfojtott hangon kimondja a nevét. Takeko arca olvashatatlan volt; anyjuk képtelen volt találkozni a pillantásával. Aztán Takeko acélos hangon kimondta az elképzelhetetlent:
– Nem lesznek foglyok.
Yūko megértette. Az elfogás megaláztatást, kínzást és halálukat jelentette volna, hogy még jobban megszégyenítsék Aizut. A kimondatlan kérdés ott lógott a levegőben: jobb lenne megölni Yūkót, mielőtt a csata elkezdődik?
A csend fullasztó volt.
Takeko tekintete égett az intenzitástól. A válaszát várta.
Yūko mellkasa megfeszült, elméje megremegett. De amikor megszólalt, a hangja nem remegett.
– Harcolni fogok.
Túl hamar jött el a reggel.
A Yanagi-hídnál megállták a helyüket. Az ellenség végtelen sorokban nyújtózkodott előttük. A levegő sűrű volt a puskaportól és az elkerülhetetlenség súlyától.
A Jōshitai nem rezzent meg. Rárontottak az ellenségre.
Acél ütközött acéllal, testek zuhantak, és a csata káoszba omlott. Yūko úgy mozgott, ahogy kiképezték – naginatája önmaga meghosszabbítása volt. Még soha nem ölt. De a vér és a sikolyok örvényében megütötte az első csapást. Abban a pillanatban, amikor pengéje húsba hatolt, a világ megbillent. A súlya – az élet kioltása – azzal fenyegetett, hogy összetöri őt. És akkor –
Egy puskalövés.
Yūko éppen időben megfordult, hogy lássa, amint Takeko tántorog, bíborvörös folt terjed a mellkasán.
Minden elmosódott. A csatatér megszűnt létezni. Csak a nővére maradt.
Takeko térdre rogyott, levegőért kapkodott, és remegve Yūko ujjai után nyúlt.
– Yūko.
A hangja gyenge volt, de határozott. Nem volt félelem a szemében.
Aztán kimondta a szavakat, amelyeket Yūko soha nem tudott kitörölni az elméjéből:
– Fogd a fejem.
Yūko lélegzete elakadt. A kérés egyértelmű volt – nem engedhette, hogy Takeko holttestét elvegyék, meggyalázzák, és trófeaként mutogassák. Tudta, hogy eljöhet ez a pillanat. De tudni más volt, mint megtenni.
Ujjai megfeszültek a naginatán. A karja remegett.
Hogy tehette volna meg? Takeko – a nővére, a hőse – előtte haldoklott, és neki kellett volna megadnia az utolsó csapást?
Habozott.
Aztán Aizu egyik katonája, Ueno Yoshisaburō lépett előre. Látta Yūko gyötrelmét, remegő kezét. És segített neki.
Az első csapás nem volt elég.
A második sem.
A harmadik sem.
A hang – az acél találkozása a csonttal, a bőrére fröccsenő vér – soha nem hagyta el őt. Amikor végül megtörtént, nővére teste mellé rogyott, saját vérében ázva.
Tizenhat éves volt, és levágta a fejét annak, akit a világon a legjobban szeretett.
Valahogy mégis megtalálta az erőt, hogy felemelje, átfusson vele a mészárláson, elkerülve a golyókat, a halált és a kétségbeesést, míg el nem érte a Hōkai-ji templomot. Egy fenyőfa árnyékában temette el Takeko fejét.
Aizu elesett.
Yūko életben maradt.
De soha nem menekülhetett el az elől, amit tett.
Nakano Yūko tovább élt. Feleségül ment Gamo Seichirōhoz (más néven Yamaura Tetsushirōhoz), egy korábbi Aizu-szamurájhoz, aki kapcsolatban állt a Shinsengumival. Hakodatéban telepedtek le, ahol 1879-ben letelepedett. Yūko 1931-ig élt, de akárhány év telt el, a szíve és lelke mindig a Yanagi-híd csatamezőjéhez kötötte.
A Tatehana Park temetőjében nyugszik, Hachinohe városában, Aomori prefektúrában. A történelem emlékezetében azonban örökké ott áll a Yanagi-hídnál, tizenhat évesen, nővére mellett – keze örökre húga vérével szennyezve.
Nem volt szamuráj.
Onna-bugeisha volt.
Aizu harcosa volt.
Források.
Takeko Nakano: The Samurai Who Refused to Die Quietly
Nakano Takeko – the last Samurai of Aizu
Takeko Nakano – eine Frau kämpfte die letzte Schlacht der Samurai | STERN.de
Seo versenyelőny online marketing-seo- tartalomgyártás (contentcobrand.com)
Kezdőlap – Omiyage World japán webáruház blogja (ilovejapan.hu)
