Hogaku (邦楽) – a tradicionális japán zene
A japán tradicionális zene struktúrájában különbözik az európai zenétől, bár a magyar népzenéhez hasonlít, leginkább a pentaton hangsorok gyakori használatában.
A hogakuban a pentatónia mellett a heterofónia jellemző: több szólam is megszólal egyszerre. Néhány dalban a shamisen és az énekhang egymással “táncol”, egymást követik. A ritmusban is többször egyfajta eltolódás észlelhető, ami kánonhoz hasonló formát hoz létre.
A japán tradicionális zene magába foglalja a gagakut (császári udvari zene), illetve a shōmyōt (buddhista liturgikus zene) is. Az ainu és okinawai zenét viszont nem feltétlenül veszik bele a tradicionális zene csoportjába a japánok.
A japán zene a történelem során szinte mindig valamiféle rituáléhoz, ceremóniához (gagaku) vagy színházhoz (nō, kabuki) kapcsolódott. A gésák művészete által vált a shamisen és koto muzsika világszerte népszerűvé, ahogy a vándorló papok és roninok (gazdátlan szamuráj) által pedig a biwa és a shakuhachi játék.
A japán tradicionális zene fejlődése:
– pre-hisztorikus korszak (Yayoi/Kofun/Asuka): főleg a népzene hódított. A citera (Yamato-goto), a fuvola (Yamato-bue) és az ütős hangszerek jellemezték ezt a korszakot. Ekkor alakult ki a Yamato-uta, Kume-uta és a Kagura (korai hálaének).
– ókor: a Nara-korszakban a vallási zene/énekek Japánba érkeznek kínai, koreai és indiai közvetítéssel, amelyek egy egyveleget alkottak a japán népzenével. Ebben az időszakban nyert teret a vallási és udvari zene korai verziója, a Mi-kagura, a buddhizmus által ihletett dalok, a shinto kagura zene és tánc, a bushi népdalok, az odori néptáncok, valamint a biwa hangszerrel előadott költészet. A Heian-korszakban jött létre a valódi udvari zene (gagaku), a biwa muzsika, illetve a buddhista liturgikus zene.
– középkor: a Kamakura-korszakban tovább fejlődtek a japán nyelvű buddhista énekek (wasan). A vokális zene és a drámai zenék is utat törtek maguknak. Ekkoriban jelent meg a bambusz fuvola a zenében. A Muromachi-korszak a különböző stílusok kialakulásának időszaka – egyre több lett a nō előadás. A hangszerek közül bemutatásra került a shakuhachi, shamisen és koto.
– modern kor: az Edo-korszak volt a hogaku csúcspontja. Népszerű lett a kabuki és a bunraku, emellett a szóló előadások is megszaporodtak.
– Meiji-korszak: az ország újranyitásának idején a nyugati stílusok is beáramlottak Japánba, és vegyültek a tradicionális japán zenével egyfajta fúziót alkotva.
– 90-es évek: ekkor már szinte teljesen hétköznapi volt a nyugati zene Japánban. Sok előadó megpróbálkozott popzenét játszani tradicionális japán hangszereléssel.
Forrás:
https://performingarts.jpf.go.jp/E/overview_art/1005_09/1.html
https://japanesetradmusic.blogspot.com/
