Több mint hétszáz év telt el azóta, hogy Dan‑no‑ura vizein, a Shimonoseki‑szorosnál lezajlott a Heike (Taira) és a Genji (Minamoto) klánok végső, mindent eldöntő ütközete. A Heike klán teljesen elpusztult: harcosaik, asszonyaik, gyermekeik, sőt a gyermekcsászár, Antoku Tennō is a hullámok közé veszett. A tenger és a partvidék azóta is a bukott klán szellemeitől híres.
A halászok szerint sötét éjszakákon halvány, kékes lángok lebegnek a víz felett, ezeket oni‑bi‑nek, démonfényeknek nevezik. Szeles időben pedig olyan, mintha távoli csatazaj hallatszana a tenger felől. Régen a Heike szellemei még nyugtalanabbak voltak: felbukkantak éjszakai hajók mellett, megpróbálták elsüllyeszteni őket, és a fürdőzőket is a mélybe húzták. Hogy lecsillapítsák őket, Akamagasekiben felépítették az Amidaji templomot, és a part közelében temetőt is létesítettek, ahol Antoku Tennō és a Heike nagyurai számára emlékköveket állítottak.
Ebben a városban élt egy vak lantjátékos, Hōichi, aki már gyermekkorától a biwa mestere volt. A Heike és a Genji történeteit olyan átéléssel adta elő, hogy azt mondták: még a démonok (kijin) is könnyekre fakadnak, ha ő játssza a Dan‑no‑ura csatáját. Bár tehetséges volt, szegényen élt, mígnem az Amidaji papja felfigyelt rá, és befogadta a templomba. Hōichi hálából esténként zenélt neki.
Egy forró nyári éjszakán a papot elhívták egy halotti szertartásra, így Hōichi egyedül maradt a templomban. A verandán ült, és biwáján gyakorolt, amikor éjfél után nehéz lépteket hallott a kert felől. Egy mély, parancsoló hang szólította:
„Hōichi!”
A vak zenész megijedt, de válaszolt. A hang gazdája, egy fegyveres szamuráj azt mondta, hogy ura, egy magas rangú nemes hallott Hōichi híres előadásáról, és azonnal hallani akarja a Dan‑no‑ura történetét. A szamuráj kézen fogta, és gyors léptekkel egy hatalmas kapuhoz vezette. Hōichi nem tudta, hol jár, de a pompás udvarház hangjai, selyem susogása, szolgálók léptei arról árulkodtak, hogy előkelő társaságba került.
A nagyteremben leültették, és megkérték, hogy adja elő a csata történetét. Hōichi játszani kezdett: biwája hangja úgy zúgott, mint a hullámok, úgy csattant, mint a fegyverek, úgy sivított, mint a nyílvesszők. Amikor a nők és gyermekek tragikus pusztulásához ért, a hallgatóság egyetlen hosszú, fájdalmas kiáltásban tört ki, majd keserves sírásba kezdett.
A Rojo, a ház női szolgálatának vezetője megdicsérte, és közölte vele, hogy a nemes úr a következő hat éjszakán is hallani akarja. Egy feltétellel: Hōichi senkinek sem beszélhet a látogatásairól.
A következő éjjel Hōichi ismét elment. Ám távollétét a templomban észrevették, és a pap gyanakodni kezdett. Harmadik éjjel szolgákat küldött utána, akik végül a temetőben találtak rá: Hōichi a Antoku Tennō sírja előtt ült, zuhogó esőben, körülötte több száz oni‑bi lobogott, és ő teljes átéléssel játszotta a Dan‑no‑ura csatáját, a halottaknak.
A pap rájött, hogy Hōichit a Heike szellemei csalták el. Figyelmeztette:
„Ha még egyszer válaszolsz nekik, széttépnek.”
Hogy megvédje, a pap a Hannya‑Shin‑Kyō szövegét írta Hōichi testére, mindenhová, hogy a szellemek ne lássák őt. Egyetlen hely maradt ki: a fülei.
Azon az éjjelen a szamuráj újra megjelent, és hívta:
„Hōichi!”
A vak zenész mozdulatlan maradt. A szamuráj dühösen kutatni kezdett:
„Itt a biwa… de a játékosnak csak a füleit látom! Akkor ennyi maradt belőle.”
És vasmarkával letépte Hōichi füleit.
Hōichi azonban a pap utasítására nem mozdult, nem kiáltott. A szamuráj elment, és a pap hajnalban vértócsában találta rá. A hibát magára vállalta, hogy elfelejtette a fülére is ráírni a szent szöveget.
Hōichi felgyógyult, és a története futótűzként terjedt. A nemesek sorra keresték fel, hogy hallják játékát, és bőkezű ajándékokkal halmozták el. Ettől kezdve mindenki így ismerte:
Mimi‑nashi Hōichi, azaz Hōichi, a fül nélküli.
