A füstölőkhöz használt fáról először 595-ben, Suiko császárné uralkodása alatt történtek feljegyzések.
Nem sokkal ez előtt, valamikor a hatodik század közepén a kontinensről került át Japánba a buddhizmus, a buddhista képekkel és szútrákkal egy időben.
A Nara-korszak végétől (710–794) az udvaroncok, akiket a buddhista szertartások templomi környezetben való füstölő égetés inspirált, otthonaikban is elkezdtek füstölőket égetni. Az általuk használt tömjént összegyúrták és golyókká keverték, amelyek nemcsak a szobák levegőjének „illatosítására” szolgáltak, hanem – a kifinomult ízlés jelzőjeként – a ruhák és a haj illatosítására is.
A Heian-kori (794–1185) udvari klasszikusban, a Genji meséjében említett tömjénkultúra képezte a klasszikus irodalom és a füstölő társulásának alapját. A füstölő elkészítéséhez lakk edények és készletek voltak. Egy tipikus füstölőkészlet tartalmazott egy külső dobozt is, amely kisebb dobozokat tartalmazott a nyers füstölőanyagok, például aloe, szegfűszeg, szantálfa, szarvaspézsma, borostyán és gyógynövények tárolására, valamint kis spatulákat a keverékek elkészítéséhez.
A Kamakura sógunátus 12. századi megalakulásakor a buddhizmus új megközelítését vezették be Kínából. Ennek az új tannak, a Zennek a bevezetése révén alakult ki az arisztokrata harcosok körében a tömjén megbecsülésének új módja. Népszerűvé vált a szertartások megtartása, amelyek során a vendégek felváltva „élvezték” az általában tíz különböző füstölődarab kombinációjából adott illat kavalkádot. Ezeken az összejöveteleken nem a korábban gyúrt és kevert tömjénkompozíciókat használták, hanem magukat a füstölőfákat. Tömjénező játékokat is szerveztek és különböző illatokat hasonlítottak össze.
A Muromachi-korszakban (1392–1573) a teaszertartással párhuzamosan alakult ki a „füstölés útja” etikettje. A költészethez vagy irodalmi klasszikusokhoz, például a Genji meséjéhez kapcsolódó füstölőjátékok szponzorálásának divatja mellett felvirágzott a tömjénfadarabok gyűjtése is. A drága, ritka tömjénfák különleges alkalmakkor történő égetése növelte értéküket, és „ichi-go ichi-e”, vagyis „egyszer az életben” át kell élni típusú élménnyé tette.
Az Edo-korszak (1615–1868) kezdete körül a kiotói arisztokrácia felismerte, hogy a hagyományos „művészeti út” újjáélesztése elengedhetetlen kulturális identitásuk megőrzéséhez. Emellett egy kis ellensúlyt akartak teremteni az akkor megalakult Tokugawa sógunátus által érvényre juttatott különféle új szabályoknak, amelyek célja az arisztokrácia befolyásának korlátozása volt.
Később a „füstölés útja” (kōdō) a Tokugawa klán és kultúrkörének is kedvelt időtöltése lett, a füstölős játékkészletek pedig a tartományi harcos családok esküvői kelengyéjének részévé váltak. Az Edo-korszak közepére a gazdag kereskedő osztály is hozzájutott a tömjénhez, így a füstölős játékok elterjedtek Japán szerte. A füstölőrudak használatát a füstölő élvezetének sok más új formájával együtt népszerűsítették. Az akkoriban divatos fatömbnyomatokkal és fatömbös nyomtatott könyvekkel a városi középosztályok (chōnin) számára elérhetővé váltak az olyan irodalmi formák, mint a regények és a költészet, amely eddig csak a társadalmi elitekre korlátozódott. A füstölőjátékokhoz (például a Genji-monhoz) kapcsolódó tömjén vagy dekoratív címer szimbolikus ábrázolása megjelent kimonón és képernyőkön, vagy iparművészeti tárgyakon. A tömjént, vagy magát a tömjénjátékot fatömbnyomatokon (még a surimono-n is) ábrázolták, néha a Kabuki színház kontextusában. Különféle összetett tömjén-összehasonlító játékokat hoztak létre, amelyek közül sok a költészethez kapcsolódott, és tökéletesítették a játékok eszközeit.
Különböző iskolák közvetítették a tömjénnel és használatának gyakorlatával kapcsolatos ismereteket. A füstölős játékkészleteken kívül többféle edény létezett, mint például a füstölő, a kōro a ruhák, a haj és a szobák illatosítására, valamint különféle dobozok a füstölőfa tárolására. A füstölő játékokhoz több edény kellett; típusuk és számuk a füstölőiskolától és a játszott játéktól függően változott.
akoda-kōro
Egy tipikus játékban egy kis füstölőt (kikikōro) adtak át a vendégek között. A fűtőtál készülhetett porcelánból, ebben az esetben három lábas volt, vagy maki-e-díszített lakkból, ilyenkor fémlemez volt benne. A fűtőtál belsejében egy forró széndarabot hamuba helyeztek, hogy az felmelegítsen egy tányérra helyezett kis füstölőfát, ami kiengedte az illatot a füstölés során. A kis tök alakú lakk füstölőt akoda-kōro-nak hívták. A jūkōgō egy kisméretű, többszintes füstölődoboz volt, általában három réteggel, ahol különböző típusú füstölőket tároltak.
A legismertebb játék a jusshūkō, vagyis „tíz körös tömjénjáték”. Ebben a játékban körülbelül tízszer adtak át különböző tömjént. A szükséges edényeket egy dekoratív lakkozott dobozban tartották.
A füstölők tárolására szolgáló kis dobozok (kōgō és kōbako) nagyon sokféle formában, anyagból készülhettek. A Meiji-reformokkal (1867–68) és a japán kultúra „nyugatiasodásával-modernizálódásával” a 19. század második felében ezek a játékok elévültnek kezdtek számítani.
Források:
Bincsik, Monika. “Japanese Incense.” In Heilbrunn Timeline of Art History. New York: The Metropolitan Museum of Art, 2000–. http://www.metmuseum.org/toah/hd/jinc/hd_jinc.htm (March 2009)
Képek:
