A szamurájok felemelkedése

Kamakura időszak

A tizenharmadik századi Japánt egy harcos kormány uralta, amelynek Kamakura volt a központja.

Kamakura időszaknak néven emlegetjük ezt az időszakot, 1185-től 1333-ig tartott.

A Kamakura sógunátus, egy kormányzati szervezet volt, amelyet teljes egészében a harcos osztály tagjai uraltak, új jelenséget képviselve a Japán történelemben. A japán történelem legkorábbi időszakában ugyanis, ha a régi beszámolóknak hihetünk, a császárok személyesen gyakorolták a katonai hatalmat, amikor az alkalom megkívánta. A következő évszázadokban azonban a császár feladatai egyre inkább a vallási és szertartási funkciókra korlátozódtak. A kidolgozott központi és tartományi bürokrácia kínai mintára épült.  A nyolcadik század végén a császár a Seii-taishō gun, vagyis a barbárokat leigázó nagy tábornok címet adományozta egy udvari tisztnek, és elküldte, hogy meghódítsa az északi bennszülött törzseket. A „shō gun”-nak rövidített cím kiemelkedő szerepet kapott a későbbi japán történelemben, amikor a nemzet katonai uralkodójának megjelöléséről volt szó.

Heian- korszak

A Heian-korszak (794–1185) hosszú évszázadai során, amikor a főváros Heiankyōban vagy a mai Kiotóban volt, a helyzet fokozatosan megváltozott. Az udvari arisztokraták, akik a korábban említett kínai típusú bürokráciát alakították ki, egyre inkább elhanyagolták a kormány tényleges adminisztrációját, különösen a külső tartományokban. Ennek eredményeként a harcosok új osztálya alakult ki, akiket általánosan samurai (szamuráj)-nak neveztek el. Ez a réteg kisbirtokokat hoztak létre terjeszkedéssel. A központi kormányzat adóztatásának elkerülése érdekében földjeiket névlegesen erős arisztokrata családokra vagy buddhista templomokra bízták, de valójában ezek magánbirtokok voltak, amelyeket az egyének katonai vitézsége védett.

Hatalmuk megszilárdítása érdekében a szamurájok gyorsan összefogtak vagy a befolyásosabb helyi klánokhoz igazodtak. Ez a stratégiai lépés a földművelő harcosokból a hivatásos katonák új osztályává emelte őket. Birtokaik művelését a parasztokra ruházták, ehelyett katonai képességeik csiszolására, valamint a bátorság és kitartás eszméinek felkarolására összpontosítottak.

Fujiwarák

Kezdetben ezek a hatalmas tartományi klánok nagyrészt elszakadtak a főváros politikájától, ahol a birodalmi intézményt a Fujiwara család uralta. A Fujiwara viselte a legmagasabb tisztségeket, lányaikat császárokhoz adták, és gyermek uralkodókat ültettek a trónra, hatékonyan irányítva a birodalmat. Következésképpen a legtöbb császár csak rövid ideig uralkodott, mielőtt visszavonult volna az elszigetelt életbe.

Ezen a bonyolult politikai környezetben, ahol a nyugdíjas és a regnáló császárok együtt éltek, és a Fujiwara különböző ágai versengtek a fölényért, elkerülhetetlenek voltak a hatalmi harcok. A riválisok támogatást kértek a harcos klánoktól, amelyek egy része az udvari arisztokráciához kötődött. Kezdetben szórványosan, majd egyre jelentősebb szerepet kezdtek játszani az udvari ügyekben.

Az elsők között, akik ezt a szerepet vállalták, a Fujiwara ágai voltak Japán északkeleti részén. Hamarosan azonban beárnyékolta őket két másik harcos klán: a Kanto régióban székelő Minamoto (Genji) és a beltengeri régióban gyökerező Taira (Heike).

Tairák

Taira no Kiyomori (1118–1181), a Taira klán vezetője két egymást követő udvari hatalmi harcot játszott ki az előnyére, hogy a nemzet egyedüli urává váljon. Megszerezte a legmagasabb kormányzati pozíciót, így a császárok és a Fujiwara urak a történelem során először voltak katonai vezetők alárendeltjei. A tairák azonban gyorsan beolvadtak az arisztokráciába, felvették az udvari életmódot, és elveszítették sajátos harcos identitásukat. Ennek ellenére bemutatták a hatalomhoz vezető utat, és Kiyomori 1181-ben bekövetkezett halálával dominanciájukat gyorsan megkérdőjelezte a Minamoto klán. A tairák kénytelenek voltak menekülni Kiotóból, és döntő vereséget szenvedtek az 1185-ös dannourai tengeri csatában.

Minamoto no Yoritomo (1147–1199), a minamoto-vezér elkerülte a Taira hibáit. Katonai kormányát Kamakurában hozta létre, távol az udvar befolyásától, és kikérte a császár és az udvar elismerését, megszerezve ezzel a tekintélyes shōgun címet 1192-ben. Bár az udvar megtartotta névleges adminisztratív funkcióit, a valódi hatalom egyre inkább a Kamakura alatt álló harcos családokra szállt át.

185-ben Yoritomo shugo-t (rendőröket) nevezett ki a tartományok rendjének fenntartására, jito-t (sáfárokat) pedig a birtokok felügyeletére. Ezek a tisztviselők hamarosan régióik de facto kormányzóivá váltak. Yoritomo felemelkedését felesége Hōjō családja támogatta, egy hatalmas katonai klán az Izu régióból. Yoritomo 1199-es halála után fia, Yoriie sógun lett, de az igazi hatalom Yoriie nagyapja, Hōjō Tokimasa (1138–1215) kezében volt, aki végül Yoriie bukását szervezte. Yoriie testvére, Sanetomo követte őt sógunként 1203-ban, de 1219-es meggyilkolása véget vetett Yoritomo közvetlen származásának.

Így a szamurájok földművesekből feudális urakká váltak, új rendet hozva létre, amely évszázadokon át átalakította Japán politikáját.

Forrás: Samurai – Wikipedia