1945. szeptember 2 -án az Egyesült Államok Missouri nevű hadihajóján Japán hivatalosan megadta magát a szövetségeseknek. A békeszerződést követően erőteljes kísérletek vették kezdetüket, amelyek elsősorban az ország politikai intézményeinek és társadalmi struktúrájának gyökeres átalakítását célozták meg. Az amerikai oldalon arra törekedtek, hogy az átalakítások során úgy építsék fel újra az ország szerkezetét, hogy kizárják az esetleges jövőbeni fenyegetés esélyét, ezért elsőként vették górcső alá a háborút megelőző, agresszívan terjeszkedő japán politikát eredményező ultranacionalizmus és militarizmus társadalmi gyökereit. Az átszervezés nem titkolt elsődleges célja, Japán demilitarizálása és demokratizálása volt. Ezen célok megvalósítása érdekében megfosztották Japánt tengerentúli területeitől és visszatelepítettek hatmillió, külföldön állomásozó katonát és polgári alkalmazottat is, akik Észak- és Délkelet Ázsiában, a háborút megelőzően vállaltak hivatalt.
Lefegyverezték és leszerelték a katonaság teljes személyzetét, feloszlatták a teljes haderőt és lerombolták, illetve drasztikusan átalakították a fegyveripart is. Ezt követően belefoglalták Japán új alkotmányába a híressé vált 9. cikkelyt, a békezáradékot, melynek értelmében a „örökre le kell mondania az offenzív haderő alkalmazásáról”. A békeparagrafus világosan kimondja, hogy „az államnak nincs joga hadviselésre, és a cél érdekében soha nem fog fenntartani földi, tengeri vagy légi erőket, sem más háborús potenciált.” Ennek értelmében Japán nemzetközi konfliktusok katonai erővel való rendezésében sem vehet részt. A második világháború utáni békeszerződések azt azonban nem zárják ki, hogy Japán önvédelmi célokra létrehozzon és fenntartson katonai egységeket. A japán haderőt ezért is hívják Japán Önvédelmi Erőknek.[1]
A megszállás második fő céljaként definiált demokratizálás a demilitarizációval ellentétben sokkal kevésbé volt meghatározható. Mély és drasztikus változásokat követelt, amelyek közül talán az egyik legproblémásabb terület a politikai intézmények gyökeres megreformálása volt. Az első lépések egyikeként megszüntették a Meidzsi-restauráció ideje alatt megfogalmazott alkotmány autoritárius jellegét, ami akadályozta a demokrácia szilárd alapjainak megteremtését. Ezzel párhuzamosan megkezdődött egy társadalmi és gazdasági szerkezetet gyökeresen átalakító kísérlet.
A szövetséges hatalmak elsőként a császári rendszert szüntették meg. Úgy gondolták, hogy a császári rendszerből táplálkozó nemzeti felsőbbrendűségi tudat volt a felelős azért, hogy a militarizmus és ultranacionalizmus eszméi elterjedtek az országban. Ugyanis a Meidzsi alkotmány a császári szuverenitás elvén alapult és az uralkodó felsőbb hatalmát ismerte el, ennek következtében antidemokratikus volt. A császári dinasztia megszüntetése olyan csapás lett volna az országnak, amelyet nem viselt volna el, ezért a megszálló hatalmak úgy döntöttek, hogy megőrzik a császárság intézményét. A megegyezést elősegítette a császár együttműködése. Nélküle sem a katonaság sem a lakosság nem lett volna hajlandó megadni magát és teljesíteni a leszerelési parancsot, illetve részt venni a reform programban.
Ezt követően a császárság intézménye jelentősen megváltoztatott formában kezdett tovább működni. Megfosztották isteni jellegétől és igyekeztek elválasztani a császár személyét mindenfajta vallásos hittől, rituálétól, intézménytől. Betiltották császárimádáson alapuló állami sintoizmust és belefoglalták az alkotmányba az állam és a vallás szétválását. Megfosztották a császárt birodalmi hatalmától és szuverenitásától és belefoglalták az alkotmányba, hogy a császár „az államnak és a nép egységének szimbóluma, pozícióját a nép akaratából nyerte, a népből, amelynél a szuverén hatalom lakozik”.[2] A szuverén hatalom hivatalosan is átkerült a császártól a néphez. Az alkotmányba foglalták azt is, hogy a császárnak nincs a kormányhoz kapcsolódó hatalma, vagyis a császár minden állammal kapcsolatos cselekedetéhez szükséges a felelős kormány javaslata, hozzájárulása.
Ezek az események voltak az alapjai annak a biztonság-politikailag kialakult helyzetnek, amely a mai napig egyedinek mondható a világtörténelemben. A japán-amerikai függőség, bár példátlanul jól működött, magában rejt több konfliktus pontot.
[1]Corvinus Külügyi és Kultúrális Egyesület, Biztonságpolitikai Szemle, http://biztpol.corvinusembassy.com/?module=corvinak&module_id=4&cid=90
[2]Corvinus Külügyi és Kultúrális Egyesület, Biztonságpolitikai Szemle, http://biztpol.corvinusembassy.com/?module=corvinak&module_id=4&cid=90
