Kr. e. 538-ban jelent meg a buddhizmus Japánban. Ezzel együtt érkeztek a Buddha-szobrok, az ősi szútrák, valamint a füstölők is a szigetországba.
Ettől a pillanattól kezdve a füstölő a japán történelem elválaszthatatlan részét képezi. A füstölő felbecsülhetetlen szerepet játszik a buddhista szertartásokban és rítusokban, valamint a sintó szentélyek szertartásaiban.
Tisztítja a környezetet, és állítólag a buddhista Alamkaraka (a díszítés birodalma) előidézésének egyik módszere. Használata az egész országban elterjedt tisztító és gyógyító tulajdonságai miatt.
Japán Asuka, Nara és Heian korszakában egyre gyakoribbá váltak a Tang dinasztia (Kr.u. 617-907, Kína) és Japán között utazó külföldi csereküldetések.
Ezen küldetések nyomán a buddhizmus, az orvostudomány, a művészetek területén is sok ismeret került átvételre. Közülük az egyik legjelentősebb volt a kínai buddhista mester, Ganjin, aki 759-ben megalapította a Tōshōdai-ji templomot Narában.
A füstölő népszerűsége azóta is töretlen, nem csak a szertartások során, hanem a mindennapi életben is.
Régen a különböző összetevők összekeverése, majd szilvahússal vagy mézzel való összegyúrása széles körben elterjedt gyakorlat volt. Nem csak a szobákban, hanem a ruhák ujjába helyezve, sőt még a ruhák átitatására is használták. A füstölők iránti ilyen mértékű szeretet kialakulását Japánban szemléletesen részletezi a Genji meséje, amelyben bepillantást nyerhetünk a Heian-korszak stílusos arisztokráciájának szorgalmas munkájába, hogy saját, eredeti illatokat keverjenek.
Az illatok keverése szinte kölcsönös versengéssé alakult át, amelyet „Takimono-awase” (illatkeverés) néven emlegetnek. Rövidesen a gyakorlat a természetes nyers füstölőanyagok égetésévé fejlődött, amit „Kō-awase”-nak (Füstölőkeverés) neveztek el. Ezek az elegáns játékok később a Kōdō szertartás (Füstölő út) alapjaivá váltak.
Japán feudális korszakában (Sengoku jidai, 1490 – 1573) felmerült az igény egy egyszerű és egyben praktikus füstölőforma iránt. A Ming-dinasztia Kínája közvetítette a füstölőpálcikák készítésének technikáját. A füstölőpor egyszerű formája egy pálcikába göngyölt füstölőpor volt, amely könnyen hordozható és megfizethetőbb volt az egyszerű emberek számára. Ez volt a füstölő népszerűségének korszaka. Minden réteg, gazdagok és szegények körében egyaránt népszerű volt a használata.
Ennek a rivaldafénynek a középpontjában Sakai városa állt. Ez a népszerűség elsősorban annak volt köszönhető, hogy Sakai a Kínából, Spanyolországból és Portugáliából érkező külkereskedelem egyik fő kikötőjeként jött létre, így az ókori Japánban jól ismert kereskedelmi kikötő egyben a füstölőkereskedelem egyik központjává vált.
Érdekesség:
Van egy yōkai, aki a füstölők égetésével van szoros kapcsolatban és persze kínai eredete van.
Hangonko (反魂香) yōkai Kínában is legendás volt arról a képességéről, hogy visszahozza a lelkeket égetés közben – a hangonko ugyanis tömjént jelent. Azok, akik égetik a tömjént, a füstben megláthatják halott szerettüket. Kínában Wu császár használta előszeretettel a hangonkot, miután kedvenc szeretője meghalt.
Japánban is ismertté vált, számos Edo-kori irodalmi műben szerepel, rémtörténetektől kezdve a kabuki előadásokig.
Hangonko a Hangonjūből készül, egy mágikus fából, ami tölgyre hasonlít.
Hangonko csak rövid időre tudja visszahozni a halott lelkeket: amíg a tömjén teljesen el nem ég. Sajnos sokszor ez inkább még szomorúbbá teszi a halott szeretteit.
Forrás:
