„Urunk, kérünk, adj fényt a keresőknek, világosságot a kételkedőknek, és add meg a kegyelmet mindazoknak, akik lelkükben meghallották hívásodat szerzetesi életre, legyen bátorságuk és erejük követni téged!”

A XVII. század második felében két portugál jezsuita szerzetes érkezik Japánba, a szamurájok kegyetlen és egzotikus világába. Feltett szándékuk,  tovább terjesszék a kereszténységet a szigetországban, valamint, hogy megtalálják mesterüket és volt tanítójukat Ferreira atyát, akinek egy éve nyoma

 veszett, és a rend falain belül az a hír járja, megtagadta hitét… Küldetésük veszélyekkel teli, és embert próbáló egy olyan korban, amikor a Felkelő nap országában tűzzel-vassal üldözték a kereszténységet és annak híveit. Rodrigues atya azonban kitart a hite mellett, nem számít hány elgyötört szenvedő halálát kell végignéznie, hányak halálsikolyát kell végighallgatnia. Vajon meddig terjed az emberi tűrőképesség? Meddig tudja elhitetni magával a gyarló ember, hogy ő maga is szenved mások szenvedése láttán, ahogy Krisztus is szenvedett értünk a kereszten? Mikor képes belátni, hogy meghalni nagyon könnyű, de élni… azt sokkal nehezebb?!
Shusaku Endo azonos című történelmi regényéből Martin Scorsese  forgatott nagyszabású filmet.  A ‘Némaság’ gyönyörűen ábrázolja azt a fajta éles kontrasztot, amely szembe állítja a buddhizmust és a kereszténységet. Bemutatja, mennyire máshogy gondolkodnak az emberek egy olyan elzárt világban, mint Japán. Ahol az egynejűség tagadását azzal magyarázzák, „meddő asszony nem lehet jó feleség” és a kereszténység agresszív terjesztését a „rusnya tapadó nőhöz” hasonlítja. 

:És való igaz, hiába az egyetemesség, bizonyos növények csak bizonyos országokban (éghajlaton) tudnak növekedni és termést hozni, bizonyos vallások csak bizonyos helyeken tudnak „gyökeret ereszteni”. Gyönyörű és sajátos japán metafórák sora. Mert Japán egyszerre tud művészi és nagyon is racionális lenni. Nem gyűlölik az idegent, a tőlük eltérőt, de saját autonómiájuk érdekében határokat szabnak. És az, aki ezeket a határokat átlépi, hát csakis saját felelősségére tegye. Érdekes volt szembesülni a japánokra oly jellemző „kettősségel”, melyet Kichijiro, a szerzetesek „idegenvezetője” képviselt a filmben. Míg a nyugati ember számára minden kizárólagos, fekete vagy fehér, jó vagy rossz, a japánok számára az egymásnak ellent mondó dolgok teljesen megférnek egymás mellett. Nem véletlen, hogy napjainkban is elfogadott a szigetországban az, hogy egyszerre több istenben is hisznek (egyszerre lehetnek buddhisták, sintoisták és keresztények). 
Nagyon megkapó volt számomra a szereplők párbeszéde a „japán inkvizítor” és a jezsuita szerzetes között.  A Ferreira atyát játszó Liam Neeson elképesztően játszotta a hitét elhagyó szerzetest, a megtört embert, aki többé már nem Istent, hanem egy hús-vér embert szolgált. Aki a nemes áhitatot maga mögött hagyva megpróbált emberhez méltó életet élni egy számára idegen országban. Sok ateista emberrel találkoztam már életem során, de ezek egyike sem hasonlított ahhoz az emberhez, aki külső nyomás hatására kellett eldobnia a hitét. Kérdés az, vajon ha semmink nincs már, csupán a hitük, és aztán azt is elveszik, mi marad utána? Mert a hit eldobásával valójában a saját lelkünket szakítjuk ki magunkból, függetlenül attól, hogy miben vagy épp kiben hiszünk. 

Írta: Ballagó Petra

Kép: filmstar.de