Japán történelem és mitoszok III: Az arisztokrata korszak (kb. 650-1185)

Mint korábban említettük, a Yamato állam stabil fővárost hozott létre az új Naraban az i. e. 712-ben, majd i. e. 781-ben az udvart egy új városba költöztette, Heian-kyō-ba, Narától északra. E városok megalapításának időszaka a japán birodalom fokozatos kiemelkedését jelentette a Yamato államból.

Heian városa kínai elvek szerint épült – háta egy északi hegynek néz, utcái elhelyezkedése egy négyzetrácsra emlékeztet, a feng-shui geomantikai elveit követi a központi palota. A történészek számára a Heian-korszak volt a leginkább kínai mintákat követő korszak.

Korábbi cikkünkben említettük, hogy az épületeknél jelentősebbek voltak a bürokratikus és adminisztratív változások. A császár egy olyan állami bürokráciát vezetett be, amely összességében a kínai mintára épült. Nagyon sok minden hasonló volt, a legnagyobb eltérést talán az lehetett, hogy míg Kínában vizsgán bizonyították a tisztségviselők rátermettségüket, addig Japánban ez nem volt feltétel.

Az arisztokrata klánokat polgári bürokráciává alakították át, akik adminisztráció- és kormányzati hivatalok betöltésére voltak jogosultak. A Heian arisztokrácia száma alig több, mint 20 000-30 000 ember lehetett. A külterületi tartományokat vadonnak tekintették, és az egyik legrosszabb büntetés egy arisztokratának az volt, ha száműzték egy messzebbi tartományba. Ez a korszak tükröződik az akkori mitológiában. Ez a hősök mitológiai korszaka, akik (általában) birodalmi engedély alapján cselekednek azért, hogy az akkori világ rendjét megőrizzék. Hősök, mint pl. Tawara Toda és Raikō akár egyedül, akár nem kevésbé híres követőikkel/ bandájukkal együtt leigázzák a lázadókat és hozzáadják ezeket a népeket a császár uralma alá tartozó területekhez.

A dolgok persze nem ilyen egyszerűek: Tawara Toda eljátszik a gondolattal, hogy csatlakozzon a lázadókhoz, de a lázadók vezetőjének aljassága végül taszítja őt. Minden mesében valahol az látszik, hogy a császár iránti hűség kulcs a sikerhez. A legtöbb ilyen mítosz nagyon hasonló, és egy minden japán által ismert legendában foglalják össze őket: ez Momotarō legendája (erről már meséltünk korábban is.). Egy idős gyermektelen házaspár, miután erényes életet élt és imádkozott a istenekhez, találtak egy óriási barackot a patakban lebegve. A gyümölcsből kipattan egy baba, akit felnevelnek. Amikor idősebb lesz, a gyermek, Momotarō (Őszibarack fiú) – a gonosz démonok szigetéről hall, akik megrémítik és uralják a vidéket. Elhatározza, hogy útra kel fakardjával és egy nagy adag kölesgombóccal (kibidango- a kedvenc étele) és elindul megkeresni a szigetet. Az úton találkozik és összebarátkozik egy madárral, egy majommal és egy kutyával, akikkel összebarátkozik és megosztja az ételét. Ő és hűséges követői elérik a szigetet és legyőzik a démonokat. Néhányan beleegyeznek, hogy békés lényekké váljanak, Momotarōt pedig megjutalmazták győzelméért.

Az arisztokratikus kor hősi mitológiája gyakran megismétli ezt a történetvonalat, jelezve talán, hogy az ország nemcsak nyugtalan és vad volt, hanem bőven volt lehetőség az egyéniség kibontakoztatására és az egyéni cselekvésre.

A fővárosban a Heian-korszak az intenzív kulturális virágzás kora volt. Virágzott a költészet, a festészet, az irodalom, a művészetek és a vallási szertartások. Ebben az időszakban íródott a világ első regénye, a Genji monogatari (Mese Genjiről). A regény Murasaki Shikibu udvarhölgy visszaemlékezése és naplója. Emellett a költészet és a festészet új formái jelentek meg ebben az időszakban. Valójában az udvar és az arisztokraták elszigetelték magukat a vidék valóságától, és a rituális és esztétikai vonalra koncentráltak. Mindaddig, amíg a rizs és az adók díja folyamatosan érkezett a tartományokból, addig ők a fővároson kívül mindent figyelmen kívül hagytak. A legtöbben igyekeztek elkerülni még az utazást is a távolabbi területekre, így pl. az északi és déli tartományok már egészen vadvidéknek számítottak és a legendákban  a banditák és a civilizálatlan vad harcosok birodalmának írják le.

Mint sok ilyen zárt környezet, a Heian udvar maga okozta pusztulását. A Heian-korszak az arisztokratták közötti viszályokkal ért véget, ami egyre fokozódott, amikor a civakodó felek behozták saját szövetséges harcosaikat és száműzött harcos leszármazottait, az alsóbb osztályú arisztokratákat, akik megőrizték katonai képességeiket a birodalom perifériáin. A vidéki harcosokra, kissé megvetően szamurájként (templomszolgaként) utaltak.

Az Onni háborúban csúcsosodott ki az ellentét és a főváros és a császári palota leégett. További civakodások rontották a helyzetet, ami a Gempei háború néven vált ismertté és két erős klán koalíciója a Heian végét jelentette.

források:

Michael Ashkenazi: Handbook of Japanese Mythology (2003)