Korábbi szövegembe belesűrítettem mindent, amit a yakuza kialakulásáról, befolyásáról és tevékenységeiről érdemes tudni, így ebben a részben arról szeretnék írni, hogy mi minden még a yakuza. Ugyanis a yakuza egy nagyon szervezett, hagyományokra épülő rendszer, amit a modernizáció és a folyamatos alkalmazkodásuk, változásuk ellenére is megtartottak.
Elsőként a szervezet belső hierarchiájáról szeretnék beszélni. A yakuza az egyik legrégebbi, ha nem a legrégebbi szervezett bűnözői csoport az egész világon, akik hatalma és befolyása a mai napig töretlen. Ez köszönhető belső szerkezeti felépítésüknek is, ugyanis ez nagyban hozzájárult és hozzájárul még a mai napig is a yakuza céljainak eléréséhez, fennmaradásához. A szervezetek struktúrájának gyökerei, alappillérei egészen a feudális Japánig nyúlnak vissza.
Kép: 9GAG, Irezumi tetoválás
A japán nemzet mindig is előnyben részesítette a függőlegesen erősen szintezett társadalmat, amiben az alattvalók feltétel nélküli hűséggel adóznak uruk felé, míg a feudális urak valamint a császár egyfajta szakrális hatalommal bírnak. (A császár személyéről mindig is azt gondolták, hogy a shinto vallás egyik istenének emberi megtestesülése, így nem csak mint vezetőt tisztelték, hanem hitükből fakadóan csodálták is.) Így tehát nem lepődhetünk meg azon, hogy a yakuza is ezt a fajta vertikális hierarchiát vette alapul a belső rendszerük kialakításához. Persze a pontos szabályok szervezetenként eltérhetnek, azonban a főbb vonások minden csoportra jellemzőek. A különbségekről összefoglaló jelleggel nem fogok most beszélni, mivel ahhoz egyesével be kéne mutatni a különböző yakuza csoportokat és azok jellegzetességeit, így én most csak a hasonló szabályokat és szerveződéseket fogom bemutatni, vagyis azt, hogy mik egy yakuza rendszer közös alapjai.
A yakuza magját képezi az oyabun-kobun rendszer, ez egyfajta viszonyrendszer. Képzeljünk el egy piramist: a piramis legtetején áll az oyabun, vagyis az adott yakuza csoport jelenlegi feje, mondhatnánk akár keresztapának is. És alatta, a piramis különböző szintjein állnak a beosztottak (a különböző szintek feltétlen engedelmességgel viseltetnek a többi felettük álló szint irányába), akik feladatukhoz mérten kisebb vagy nagyobb tiszteletnek örvendenek. Közvetlen az oyabun alá osztottakat szokták kobun-nek nevezni, ők azok, akik kisebb csoportokat vezetnek a yakuza-n belül is. (A piramis legalsó szintjén helyezkedik el a legtöbb ember, ők azok akik feltétel nélkül teljesítenek minden parancsot, ugyanakkor a fontos ügyeket nem bízzák rájuk és nincsenek is a legtöbb ilyenbe beavatva. Az egész szervezeten belül ők a gyalogos katonák vagyis a legfeláldozhatóbbak. Az elvesztésük minimális veszteséggel jár a szervezet számára.) Ebben a rendszerben egyértelműen nem létezik a demokrácia fogalma, de pont emiatt tudott és tud a mai napig ilyen hosszú távon is stabilan és biztonságosan működni. Ezt elősegíti az is, hogy az oyabun-kobun hierarchia legfontosabb pontja, hogy a minden tag kölcsönös tisztelettel adózik a másik iránt, ez alól a vezér sem kivétel, habár az tény, hogy a hangsúly az oyabun iránti tiszteleten van, ennek velejárója a feltétel nélküli hűség is, ami szintén nagyon fontos, hogy ne legyenek a csoportokon belül belső lázadások, puccsok. Az oyabun (oya jelentése: szülő) valójában ténylegesen olyan a tagoknak mint egy édesapa, aki tiszteli gyermekeit, a kobun-okat (ko jelentése: gyermek). Ha valamit jól csinálnak, megjutalmazza őket, azonban szabályszegés esetén a büntetés szigorú és azonnal végrehajtandó. A szabályok között is mindenek felett áll a lojalitás, aminek megtartására a kialakulások kezdete óta nagy figyelmet fordítanak. Már a tekiyák és bakutók korára visszavezethetőek olyan rituálék, szokások és ceremóniák, amelyek ezt hivatottak biztosítani. Ilyenek voltak például a sake ceremónia, a yubitsume valamint az irezumi is.
Kép: 9GAG, Irezumi
A yakuzában ezek a legfontosabbak: a hierarchia betartása, a tisztelet, a hűség és titoktartás. Azonban ezek mellett a szervezeteken belül fellelhetőek a japán társadalom erkölcsei is, mint a giri (kötelesség – minden körülmény között teljesíteni a rájuk mért feladatokat, ez az elsődleges) valamint a ninjou, vagyis az emberség fontossága, ám ezek mellé társul még az évek során egyre nagyobb mértékben alkalmazott agresszió, a kizárólagosság (például bizonyos területek teljes körű uralma), és a fatalizmus. A yakuza hisz az eleve elrendelés törvényében, vagyis abban, hogy a jövő meghatározott, a sorsunk eldöntetett és ez ellen semmit sem tehetünk, ezt az ideológiát, hitet hívjuk fatalizmusnak.
A yakuza ezek miatt a „törvények” miatt sok japán csodálatát élvezi, hiszen megtalálható a szervezetiségükben a hajdani szamurájok bushido-ja. Ugyanakkor az évek alatt tevékenységük sok másik emberből ellenszenvet és megvetést váltott ki, így létezésük a mai napig igencsak megosztó a társadalomban.
Összességében a yakuza egy olyan „család” ahol mindenkinek megvan a maga rangja és feladata, valamint mindenki tisztában van azzal, hogy ki(k) felé tartozik tisztelettel és engedelmességgel. Ez minél nagyobb egy csoport, minél többen vannak benne, annál nagyobb fegyelmet, határozottságot és elhivatottságot igényel, ami a yakuza egyben maradásának és hatalomgyakorlásának egyik legfontosabb része.
Kép: 9GAG, Irezumi
Korábban említettem, hogy a yakuzák körében még a mai napig is tartják a különböző hagyományaikat, ceremóniákat, szertartásokat. Ezek közül csak hármat említenék meg, mégpedig a három legfontosabbat és leglátványosabbat.
A legeslegfontosabb ceremóniájuk a sake ceremónia, ez egyfajta beavatási szertartás, ezáltal válik egy új ember a yakuza teljes körűen elfogadott tagjává. Azonban ez a szertartás nem rögtön a yakuzába való belépés után történik. Amikor valaki belép a yakuzába, pályafutását a piramis, vagyis a ranglétra legalján kezdi. Itt még csak kisebb feladatokat bíznak rá, és megfigyelik, hogy ezeket hogyan, milyen hatékonysággal teljesíti. (Ezek mellett még egyéb feladatuk ilyenkor verőlegények toborzása a yakuza számára.) Ha egy tagon látják, hogy feladatait jól teljesíti, és már „letett valamit az asztalra”, vagyis méltóvá vált arra, hogy teljes értékű tagja legyen a szervezetnek, megtörténik a rituális sake ceremónia. Ez úgy zajlik, hogy a beavatatlan leül felettesével szemben egy asztalhoz és mindkettőjüknek sakét töltenek egy csészébe. (Felettese alatt nem rögtön az oyabun-ra kell gondolni, hanem a ranglétra eggyel felette való szintjének egy fontos tagjára, vagy az adott szint vezetőjére, ugyanakkor az oyabun beleegyezése elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki kobun legyen, még akkor is, ha nem a vezetővel ül le sakét inni.) Itt fontos megjegyezni, hogy magának a sakénak is nagy jelentősége van a szertartásban. Minél magasabb rangú egy adott tiszt a yakuza hierarchiában, annál több sake van a poharában (illetve magának az italnak a minősége, ára is annál jobb, drágább). Miután megkapták a poharukat, mindketten isznak a saját, majd felcserélve a másik fél poharából is.
A sake a ceremónia legfontosabb része, amellett, hogy jelképezi a rangot, a vérnek a szimbóluma is, így valójában egyfajta vérszerződés köttetik a két fél között, az új tag ezáltal válik a család, testvériség részévé. A közös csészéből való ivással elismerik egymást, mint tisztelendő egyént. Emellett a kezdetekben a sake szertartások nagy része valamilyen shinto szentély előtt zajlott, felruházva a ceremóniát egyfajta szakrális jelleggel, isteneik előtt is elismervén a létrejövő új kapcsolatot. Bizonyos források szerint a csészék cseréje előtt esküt is kellett tennie a beavatottnak, ami így hangzott:
Kép: 9GAG, Irezumi
„A mai naptól fogva egészen halálodig a családnak szenteled magad. Az oyabun az egyetlen szülőd, kövesd őt tűzön-vízen át!”
A ceremónia végeztével tehát az új tag immáron kötve van a „vérszerződés” által, és részese lesz az oyabun-kobun szervezett hierarchikus rendszernek. Azáltal, hogy kobun-né válik, az új családja a kumi (a yakuza csoportot nevezik így) lesz. Ez azt jelenti, hogy a kumi minden körülmények között előnyt élvez a családdal, barátokkal szemben, a feleség, gyermekek, szülők mind másodlagossá válnak.
Maga a ceremónia napjainkra már kissé háttérbe szorult, köszönhető ez annak, hogy a nagyobb yakuza csoportok rengeteg tagot számlálnak és ezért lehetetlen mindenkit ily módon beavatni a családba. Viszont a hagyománya még mindig nagyon meghatározó, így a fontosabb eseményeknél (pl. rivális családok beolvasztásakor, vagy békekötéskor) még mindig létfontosságú szerepet játszik.
Míg a sake ceremónia jelenti egy tag számára a kezdetet, addig a yubitsume és seppuku rítusok jelentik a vég kezdetét, a vezeklést. Ha egy yakuza tag megsérti a szervezet szabályait, valamilyen bűnt követ el, vagy ki akar lépni a kumi-ből, a yubitsume nevű szokással tud vezekelni az oyabun, vagy közvetlen felettese előtt. Ez a hagyomány a bakuto csoportoktól eredeztethető, és maga az esemény azt jelentette, hogy a bűnösnek saját magának le kellett vágja az egyik ujját vagy ujjpercét. Annak, hogy ez a vezeklési mód vált szokássá, történelmi okai voltak. A feudális Japánban, a szamurájok korában a kardok számítottak a legfőbb fegyvernek. És az, aki a kardok és a kardforgatás mesterévé vált, bárhonnan is származott, szép jövőt remélhetett magának. Azonban a japán kardok (katana és társai) használatához mindkét kézre és hatalmas precizitásra volt szükség, így az ujjak csonkolásával a kardforgató ereje is gyengült, ugyanis a kardot markoló kezek annál bizonytalanabbá váltak, minél több ujjperctől volt megfosztva a harcos. Az ujjak megcsonkítása tehát gyengébbé tette az egyént, viszont a yakuza úgy gondolkodott erről, hogy habár az egyén gyengült, a szervezet ezáltal erősödött, hiszen így kénytelen volt társaitól segítséget kérni.
A yubitsume kényszerítésekor csupán annyi történt, hogy a kihágást elkövető kapott feljebbvalójától egy fehér rongyot meg egy kést, ezek után már pontosan tudta, hogy mit kell tennie, még csak szavakra vagy felszólításra sem volt szükség. Első vétségnél a kisujj legfelső percét kellett levágniuk, amit a fehér rongyba tekerve át kellett nyújtaniuk felettesüknek, bűnbánatuk zálogaként. (Már csupán a kisujj legfelső percének levágásától is csökkentek a kardforgatói képességek.) Ha több bűnt is elkövetett az adott illető, akkor haladnia kellett a kisujjának a következő percével, vagy választhatott, hogy belekezd a másik kezén lévő kisujjába. És így tovább és így tovább.
Régen az Edo-korban a yubitsume nem csak a yakuzákra volt jellemző, ha valaki nem tudott fizetni a bakutóknak, pénz helyett tőlük is az egyik ujjpercüket kérték fizetségként. Emellett a gésák körében is elterjedt szokássá vált, hogy szerelmük tudtára úgy adják érzéseiket, hogy elküldik neki egy levágott ujjukat. Azonban az idők előrehaladtával a yubitsume szokása összeforrt a yakuza fogalommal, így leginkább velük azonosítható. Napjainkra viszont ez a szokás is egyre ritkul, ugyanis egy levágott ujj viszonylag hamar feltűnhet a civileknek és a hatóságoknak is, mutatva ezzel a yakuza kilété, így próbálnak most már egyre inkább tartózkodni tőle. (De kellően súlyos szabályszegéseknél azért még mindig alkalmazzák.)
Japánban a szamurájok korában kialakult a vezeklésnek egy igencsak radikális formája is. Ez a seppuku vagy a kanjik felcserélésével, másik nevén harakiri volt. A seppuku egyfajta rituális öngyilkosság, melyet akkor követtek el a szamurájuk, ha becsületük sérült, vagy ha uruk bizalma megrendült bennük. Ilyenkor felajánlhatták uruknak, vagy uruk kérhette tőlük, hogy a seppuku keretein belül öljék meg magukat. (Ha nem a szamuráj ajánlotta fel, hanem ura kérte tőle, nem állt módjában megtagadni azt, mindenképp végre kellett hajtania. Ez egyfajta kegyelem is lehetett, ugyanis így a harcos nem vesztette becsületét, családjának nem kellett utána szégyenben élnie.) A seppuku a szégyentől való megtisztulást szolgálta, és aki elkövette, ezáltal bizonyíthatta feltétlen hűségét felettese felé. Azonban ha egy bűn nagyon súlyos volt, megtagadhatták egy szamurájtól a seppuku által való megtisztulást, így szégyenét magával kellett vinnie halála után is. Ez a módszer egyértelműen gyakoribb volt a szamurájok körében még a feudális időszakban, azonban a yakuza rengeteget merített a szamurájok életéből, szokásaiból, így a yakuza szervezetekben is előfordult néha, hogy valaki ily módon vezekeljen bűneiért és bizonyítsa az oyabun iránti hűségét.
A harmadik eléggé szembetűnő szokásuk az irezumi, vagyis a hagyományos japán tetoválás. Ez a hagyomány már jóval a yakuzák fennállása előtt is létezett. A tetoválás hagyománya egyes történészek szerint már a Joumon-korban megjelent. A Joumon-kor, vagyis a japán csiszoltkő-korszak időszámitásunk előtt 300-ig tartott és mintegy 10 000 évet foglalt magába. Egyes nézetek szerint a Joumon-kor embert ábrázoló agyag szobrocskáin fellelhető fonálszerű mintázatok arra engednek következtetni, hogy ezeket tetovált emberekről mintázták. Biztos feljegyzések erről azonban csak a III. században jelentek meg kínai forrásoknak köszönhetően. (Ezek a források tetovált japán halászokról és mesteremberekről tesznek említést.) A kezdetekben a tetoválások valószínűsíthetően spirituális szerepet vagy egyfajta státuszszimbólumot jelöltek az embereken, azonban a Kofun-kor környékén elterjedt az a szokás, hogy elkezdték tetoválással megjelölni a bűnözők arcát. (A Kofun-kor az Asuka-korral egybekötve Yamato-korként is ismert, mely hozzávetőlegesen 250-538-ig tartott.) Azáltal, hogy a bűnözőket elkezdték ily módon megkülönböztetni a többi embertől, a tetoválásokhoz elkezdtek egyfajta negatív szemléletet kötni, mely a történelem során csak még inkább erősödött, ami azt eredményezte, hogy Japánban a mai napig a bűnözéssel azonosítják a különböző testfestményeket. Azonban az Edo-korban (1604-1868) újabb változás következett be. Japánban ekkoriban egy kínai regény (Vízparti történet – Suikoden) népszerűségének köszönhetően, melyben a főszereplők maguk is rendelkeztek tetoválásokkal újra szokássá vált a tetoválás, és mintegy két és fél évszázadon keresztül újra lehetett ezeket büszkén viselni mindenfajta megkülönböztetés vagy negatív szimbolikus jelentéstartalmon kívül. (A regényben rengeteg illusztráció volt, ekkoriban ezek ukiyo-e (edo-kori japán fametszetek) formájában jelentek meg a könyvekben, így ezek szépsége is ok volt arra, amiért a társadalom újfent „rákapott” a tetoválásokra. A kor első tetováló mesterei is ukiyo-e művészek voltak, akik kézügyességüknek és precizitásuknak köszönhetően képesek voltak az aprólékos és akár egész testet befedő alkotások elkészítésére.) Ennek köszönhetően a bakuto csoportokban majd később a yakuza közösségekben is széles körben elterjedt az irezumi.
A tetoválások népszerűsége egészen a Meiji-korig (1868-1912) tartott, amikor is betiltották ezeket arra hivatkozva, hogy ezek nemtetszést kelthetnek és ronthatják Japán arcát a nyugati hatalmak, Európa és Amerika szemében. Amikor ezek betiltásra kerültek, újra negatívumként kezdtek tekinteni rájuk, újra előtérbe került az irezumi bűnözőkkel és bűnözéssel való azonosítása, és ez napjainkig is így maradt. Azonban érdekes tény, hogy a japán tetoválások nem hogy nemtetszést nem váltottak ki a nyugati országokból, hanem sokan csodálták ezeket a hatalmas, gyönyörű és színes mintázatokat, és igényt tartottak hasonlókra. Így alvilági berkekben a tetováló művészek folytatták tevékenységüket, munkájuk folytonosságához a yakuza is hozzájárult, ugyanis ezen szervezetekben hagyománnyá vált az egész testet fedő irezumi, mely szépsége mellett mutatni hivatott volt azt is, hogy mely családokhoz tartoznak az egyes tagok. A tilalom egészen 1948-ig tartott, amikor is a második világháború után Japánba betörő amerikai megszállók beszüntették a törvényt, azonban a tetoválásokhoz kötött negatív szemléletek hosszú történelme miatt a japán társadalomban már nem terjedt el és vált népszerűvé újra. Ugyan már nem tiltják törvények a viselését, az irezumi és az alvilág alakjai olyannyira összefonódott fogalmak lettek, hogy a hátrányos megkülönböztetés számos helyen fennmaradt. A mai napig ha az ember ellátogat egy Onsenbe (japán közfürdő) vagy uszodába, azokat akik tetoválással rendelkeznek, nem szívesen vagy egyáltalán nem engedik be, mondván a többi fürdőző kényelmetlenül érezné magát (mert mi van, ha yakuza vagy egyéb bűnöző az illető) és mind tudjuk, hogy minden vendéglátásban dolgozónak vagy vendéglátó egységnek a vendég kényelme az első!
forrás(ok):
https://yakuzanosekai.wordpress.com/
Képek
9GAG
By Utagawa Kuniyoshi – Online Collection of Brooklyn Museum; Photo: Brooklyn Museum, 86.263.12_SL1.jpg, Public Domain, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=10966777
