Japánban úgy tartják, hogy az embernek háromféle arca (maszkja) van: egyet mutat kifelé a társadalom felé, egyet a családjának, egyet pedig önmagának.

Yukio Mishima (三島 由紀夫) (1925-1970) a japán irodalom egyik legismertebb és legvitatottabb szerzője. Élete során számtalan maszkot cserélgetett, attól függően, éppen kinek kellett mutatnia magát. Hogy ki volt valójában a maszk alatt, arra valószínűleg ő maga sem talált igazi választ. Mi viszont megpróbálunk betekinteni eme maszk mögé…

A rebellis katona…

1970. november 25-én egy japán katonai egyenruhába öltözött férfi a tokiói katonai támaszpontra ment, elrabolta a parancsnokot, összeállította a helyőrséget, majd katonai puccsot kísérelt meg az aktuálisan fennálló rendszer ellen.

Az erkélyen megjelenve – mintha csak a színpadon állna – a kicsi, kifogástalan alak az alatta összegyűlt hadsereghez fordult. Az alak nem más volt, mint Yukio Mishima (三島 由紀夫) -valódi nevén Kimitake Hiraoka -, Japán akkori leghíresebb regényírója. Az Egyesült Államok által támogatott állam és alkotmány ellen tiltakozott, a katonákat kényszerítve külföldi alárendeltségük miatt, és felszólította őket, hogy állítsák vissza a császárt a háború előtti élő istennek és nemzeti vezetőnek. A közönség, eleinte udvariasan, csendben hallgatott, majd egyöntetű sértettség lett úrrá rajta. Mishima hátralépett, és azt mondta: „Nem hiszem, hogy meghallottak volna.” Aztán letérdelt és seppuku – a szamuráj rituális öngyilkosság – által véget vetett életének.

Mishima halála sokkolta a japán közvéleményt. Irodalmi híresség volt, fellengző és provokatív személyiség, de meglehetősen nevetséges karakter is. Ám ami úgy tűnt, hogy puszta pózolás, hirtelen nagyon is valóságossá vált. Délelőtt volt a japán parlament 64. ülésszakának megnyitója, és maga a császár is jelen volt. A miniszterelnök beszéde a következő év kormányzati napirendjét kissé beárnyékolta. A második világháború legutolsó napja óta senki sem halt meg seppuku által.

„Egyesek azt hitték, hogy megőrült, mások azt mondták, hogy ez volt az utolsó abban a teátrális eseménysorozatban, melyben még egyszer kiélhette azt a provokációs vágyát, amelynek köszönhetően hírhedtté vált.” – írta Hide Ishiguro japán filozófus a The New című 1975-ös esszéjében.

 „A jobboldali politikában Mishima halálát egyesek a jelenkori Japán elleni tiltakozás hazafias gesztusának tekintették. Mások úgy gondolták, hogy ez egy kétségbeejtő, rettenetes bohózat, amelyet egy tehetséges ember talált ki, aki borzalmasan gyerekes volt, és aki nem bírt tovább élni középkori állapotok között és az őt körülvevő középszerűségben. Mishima a maga részéről egyszer azt mondta a feleségének, hogy „még, ha nem is értenek meg azonnal, elfogadom, mert Japán meg fog engem érteni 50 vagy legalábbis 100 év múlva.”

Maszkabál japán módra…

1949-ben Mishima Egy maszk vallomása c. kisregényével, mint egyfajta önéletrajzzal érkezett Japán irodalmi színterére, s egyúttal híressé tették a húszas évei elejére. A regény egy finom, érzékeny fiú történetét meséli el, akit a nagymamája tart fogságban. Az idős nő beteg, és a fiúnak kell őt ápolni. Ahelyett, hogy kint játszana más fiúkkal, évekig bezárkózik a néni hálószobájának betegesen édes illatú sötétségébe.

A fiú elméje pedig abban a szobában fejlődik. A fantázia és a valóság soha nem különül el egymástól; mígnem a fantázia, az erősebb fél dominánssá válik. Mire a nagymama meghal, és a fiú megjelenik, kialakult egy felvett szerep, a maszk az Élet színpadán. Nem tud ellenállni a körülötte lévő fantázia világok rétegeinek. A férfiak és a fiúk – különösen az izmos, hetero fiúk – szerepet kapnak élénk, gyakran erőszakos ábrándozásaiban. Közben megszállottja a saját devianciájának, amely már-már normálisnak tűnik. Megtanulja, hogyan kell eljátszani saját szerepét: „A kelletlen színjáték megkezdődött.”

Szépség és pusztulás

Az Egy maszk vallomásai a fiú serdülőkorának végéig kíséri az olvasót, részletezve a főhős belső és külső életének összefonódó evolúcióját és homoszexuális vágyának ébredését. Sok szempontból ez a kulcs Mishima későbbi életének és műveinek megértéséhez. Feltárja az esztétikai érzékenység gyökereit, hogy saját neméhez kötődik, ami Mishima rögeszméjévé vált. Az elbeszélő azt írja, hogy érzékletesen elfogadta a háború idején népszerű halálos hitvallást, amikor a sorkatonaság és az önfeláldozás elkerülhetetlennek, és túlon túl közelinek tűnt. Mishima pedig valóban végletesen ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy a szépség akkor a legszebb, ha átmeneti – mindenekelőtt a pusztulás csúcsán. Ez a hitvallás keveredik a férfi forma iránti csodálatával, egy olyan formával, amelyből a törékeny elbeszélő lélek hiányzik, hogy aztán bátor harcosokról és véres pusztulásaikról fantáziáljon.

Ugyanakkor az Egy maszk vallomásai is az előadás és a valóság egymásba csúszó kölcsönhatását sugallja, amely jellemezte mindazt, amit Mishima tett és írt. Azt a benyomást keltette, hogy feltárja a szerzőt, aki elképesztően sötét harcba keveredett önmagával – miközben azt is sugallja, hogy ez csak a média és a nyilvánosság mesteri manipulálása lehet. Mishimának mindkét irányvonala megvolt, hogy egyaránt megbotránkoztassa a társadalmat, miközben megőrizte azt, ami letagadhatatlan volt.

A képlet bevált. Mishima munkásságát a háború utáni japán irodalom elborzasztó szörnyűségévé tette, és széles olvasóközönséget szerzett a férfi számára. Bár dekadens volt, fegyelmezett és termékeny író, aki a nagyszerű irodalom és a No színdarabok tucatjai mellett a népszerű szépirodalmi művek sorát is megalkotta. Ugyanezzel a céllal dolgozott be a tokiói társadalom felsőosztályába is, ápolva az önmagáról kialakított képet. A masszív csontokkal és puha szemekkel ellátott arca nagyon fotogén volt. Számos külföldi tudósító barátja volt, és mindent megtett, hogy hírnevét a Csendes-óceánon túl is elterjessze.

Az 50-es évekbeli Mishima regényei többnyire ugyanazt a szuggesztív önéletrajzi erezetet hozták, mint az Egy maszk vallomásai c. műve.

A Tiltott színek (1951) című elbeszélésében egy idősödő író manipulál egy fiatal meleg férfit, aki a kényelem és anyagi biztonság érdekében köteleződött el. A Kyoko házában (1959) c. műben pedig egy ökölvívó a jobboldali politikát vállalja, míg a színész szeretője egy szado-mazochista szexuális kapcsolatba keveredik vele, amelynek vége egy kettős öngyilkosság.

A forradalmi évek

De aztán valami megváltozott, és a 60-as években mondhatni Mishima életének politikai szakasza kezdődött. Miután Mishima tiszta esztétaként, dekadens romantikusként ábrázolta önmagát, élete utolsó 10 évében átalakult. Ekkor kezdte el a testépítést, és napi két órát edzett az edzőteremben, hogy izmokat építsen törékeny testalkatához. Elkezdte magát barnítani, és felállított egy jobboldali nézeteket valló férfi egyetemi hallgatói csoportot, amelyet edzésprogramokon keresztül vezetett. A Tatenokai-nak (楯の会), más néven a Pajzs Társaságának az volt a célja, hogy segítse a hadsereget egy esetleges kommunista forradalom esetén.

Ennek az átalakulásnak az volt az oka, hogy a „Nap és acél – avagy Művészet, cselekvés és rituális halál” című publikációjában sok minden felhalmozódott, amelyet 1968-ban, halála előtt két évvel adtak ki. Visszatekintve látta, hogy a fantázia és a szavak túlzott mértéke, valamint az anyagszerűség és a cselekvés háttérbe szorítása korrodálta és gyengítette őt. Arra törekedett, hogy újra egyensúlyba hozza magát, és újjáélessze a régi szamuráj-koncepciót, a „toll és a kard harmóniáját”. Arra vágyott, hogy „cselekvő emberként” lássák.

A kreativitás végső kitörése

Mishima már negyvenes éveiben járt, és tisztában volt a korával.

„A gyönyörűnek fiatalon kell meghalnia, és mindenki másnak a lehető leghosszabb ideig élnie” – írta James Dean színész korai haláláról szóló cikkében a japán író.

„Sajnos az emberek 95% -a visszafelé kapja, a csodálatos emberek a nyolcvanas éveikig tartanak, és a csúf bolondok 21 évesen holtak.„

Mishima érezte, hogy elmúlik a pillanat, és elkezdte tervezni az utolsó felvonását.

Mindenki egy ponton az életet színpadnak tekinti. De kevesen élik teátrálisan az életüket, és még kevesebben használnák a seppukut az előadásuk lezárására. Mishima számára ez azonban egy életen át tartó fantázia csúcspontja volt. Az elemek a kezdetektől fogva ott voltak, az Egy maszk vallomásaiban: katonák, halál és vér. A harcossá való önátalakítás vágyának tárgyává tette: valami szép, valami elpusztításra érdemes. És a seppuku megléte is jól láthatóvá vált. Mishima még a Patriotism című rövidfilmben is írt és játszott, amelyben részletesen eljátszotta az ősi japán rituális öngyilkosságot. Talán Mishima utolsó felvonása is csupán politikai tiltakozás volt, de az biztos, hogy a Halál, mint művészet megjelenítése volt az igazi célja.

Utolsó napjának reggelén Mishima kiadta kiadójának tetralógiájának utolsó könyvét, A termékenység tengerét. Ez a négy könyv, amelyből eszeveszett módon tört ki a férfi kreativitása, valami egészen új volt. Az írás 1912-től, nem sokkal az orosz-japán háború uán következő időszaktól kezdődően egészen 1975-ig érnek, és rendkívüli változások időszakát ölelik fel: a császári Japán felemelkedésétől a második világháború megsemmisítéséig, és egy kapitalista, fogyasztói társadalom megjelenésig. Ez Japán. Összefogja mindezt a főhős karaktere, Honda – talán Mishima önön valója – az író gyermekkori barátja, mely a változásokkal és hanyatlásokkal teli halhatatlan lélek örökös reikarnációja.

*A teljes cikk a BBC Magazin novemberi számában olvasható, mely az író, Yukio Mishima halálának 50. évfordulója alkalmából íródott.

Ballagó Petra

Forrás:

www.bbc.com/culture/article/20201124-yukio-mishima-the-strange-tale-of-japans-infamous-novelist