A japán folklórban kevés olyan lény létezik, amely annyira lenyűgöző és egyben félelmetes lenne, mint a kitsune, a rókaszellem. Éles eszéről, alakváltó képességéről és ravaszságáról ismert, ám a rókák egyik legveszélyesebb tulajdonsága a megszállás vagy megbabonázás képessége, japánul kitsune-tsuki (狐憑き). Ez az a jelenség, amikor egy róka szelleme átveszi az irányítást egy ember teste és elméje felett.
A megszállottság különböző formái
A kitsune-tsuki történetei már a középkori japán gyűjteményekben, például a Csodálatos történetekben is felbukkannak, és egészen a modern időkig fennmaradtak. A rókák különféle okokból szállhatták meg az embereket: hogy üzenetet közvetítsenek a túlvilágról, hogy bosszút álljanak, vagy olykor egyszerűen csak azért, hogy bajt okozzanak.
Egy régi történetben például egy lányt szállt meg egy rókaszellem, aki mochit, rizssüteményt kért az emberektől. A ház lakói adtak is neki, mire a „megszállt” lány azt kérte, hadd vihessen haza egy csomaggal a családjának. Amikor az ördögűző kiűzte belőle a szellemet, a lány elájult, és a mochi titokzatos módon eltűnt. Bár a történet humorosnak tűnhet, valójában jól példázza, milyen természetesnek vették az emberek a rókák és az emberi világ közti határ elmosódását.
Bosszú, halál és újjászületés
Más történetekben a megszállás sokkal sötétebb fordulatot vett. Egy szerzetesről szóló legenda szerint a mester egy beteg embert próbált meggyógyítani szent énekekkel. Amíg énekelt, a beteg jobban lett, ám ha abbahagyta, a kór visszatért. A megszállt ember végül megszólalt: „Róka vagyok, és bosszút állok rajta, mert előző életében megölt engem.”
A beteg végül meghalt, de egy évvel később a szerzetes tanítványa ugyanabban a szobában betegedett meg. Egy látogató kutyája hirtelen berohant, és egy rókát hozott ki a szájában, így állítólag a bosszú beteljesedett. A történet tanulsága egyszerű: a bosszú határai végtelenek.
Az Edo-korszakból is ismerünk hasonló esetet. Egy Kakube nevű férfi megkínzott egy rókakölyköt, mire az anya megszállta őt, és őrületbe taszította. Egy szent ember hívta elő a szellemet Kakube száján keresztül, ekkor a róka bevallotta: „A gyermekem bántása miatt büntettem, de mivel korábban egyszer megmentett egy kutya elől, most elengedem.” Kakube ezután magához tért.
A megszállottság tünetei
A róka megszállásának tüneteit a korabeli leírások részletesen bemutatják. Az érintettek kavicsot, hamut vagy hajat ettek, céltalanul vándoroltak a hegyekben, köveket halmoztak, vagy akár folyókba vetették magukat. A 19. században Lafcadio Hearn így írt róluk:
„Furcsa az őrület, ami azokat sújtja, akikbe démonrókák hatolnak be. Néha meztelenül rohangálnak az utcákon, máskor habzó szájjal vonyítanak, mint a rókák.”
A Meiji-korszakban azonban a modern orvostudomány új megvilágításba helyezte a jelenséget. A német orvos Erwin von Bälz 1885-ben tanulmányt írt a rókamegszállottságról, és alopekantrópiának nevezte el, a farkasember-mítosz (likantrópia) „rókás” változataként.
A rókatartók és a „rókacsaládok”
Nem minden róka járt önálló úton. Egyes hiedelmek szerint léteztek emberek, akik tudatosan használták a rókaszellemeket céljaik elérésére. Őket kitsune-mochi („rókatulajdonos”) vagy kitsune-tsukai („rókairányító”) néven ismerték. A róka feletti hatalom állítólag öröklődött, és az ilyen családokat gyakran gyanakvással figyelték. Sokan azt hitték, hogy gazdagságuk és sikerük a rókák manipulálásából származik.
Ezeket a családokat gyakran elkerülték, kapcsolatukat a rókákkal „fertőzőnek” tartották. Néhány vidéken a róka helyett más szellemállatok is megjelentek, mint az oszaki, a kuda, vagy a kígyó és kutya, amelyeket inugami-nak neveztek. Bár ma már ezek a hiedelmek szinte teljesen eltűntek, az 1950-es évekig még előfordultak olyan esetek, amikor valakit a „rókatartás” vádja miatt kirekesztettek a közösségből.
A róka mítosza ma
A kitsune-tsuki történetei nemcsak a régi Japán babonás világát tükrözik, hanem azt a mélyen gyökerező hitet is, hogy az emberi és szellemi világ közötti határ bármikor elmosódhat. Bár ma már senki sem tart a rókák megszállásától, a kitsune alakja tovább él a japán kultúrában, egyszerre a ravaszság, a szépség és a természetfeletti titok szimbólumaként.
Források:
MICHAEL DYLAN FOSTER, The Book of Yokai Mysterious Creatures of Japanese Folklore (2015)
