A Zen (buddhizmus) eredete, kialakulása, eszméje

Ahhoz, hogy a Zen buddhizmusról szót ejtsünk, fontosnak tartom, hogy először megemlítsem magát a buddhizmust és Buddha személyét. Gautama Sziddhártha, vagyis Buddha ókori bölcs, aki elsősorban Indiában terjesztette tanait, ami valamikor az időszámításunk előtti 6. és 4. század közöttre tehető. Pontos évszámokkal a történelem nem tud szolgálni, hiszen a Buddháról megjelenő első források jóval később, több évszázaddal Buddha tevékenysége után születtek. Ahogy a legtöbb vallásalapító, Sziddhártha is csodás módon fogant, majd született meg.

Myoshin-ji 妙心寺, Kyōto

„Májá királyné (…) ünnepi öltözetben hálószobájába lépett, lepihent fényes nyoszolyájára, álomra szenderedett és ezt az álmot álmodta:

négy mahárádzsa nyoszolyástul felemelte, a Himalájára vitte (…) letették egy hét mérföld magas szálafa tövében és távolabb léptek. Ekkor megjelentek a mahárádzsák hitvesei, az Anótatta-tóhoz vezették a királynét, megfürösztötték minden emberi vétket lemosó vizében (…), egy aranypalotában égi ágyat vetettek kelet felé, fordított fejrésszel arra fektették a királynét.

Eközben a Bódhiszattva (leendő Buddha) pompás fehér elefánt alakjában (…) legelészett (…), háromszor jobbról megkerülte anyja nyoszolyáját majd megbökte jobb oldalát és úgy tűnt, behatol anyja méhébe.

„Magzat fogant királynéd méhében, és a magzat fiú lesz, nem lány. Fiad fog születni és ha otthonában marad, világhódító császár lesz belőle. Ha otthagyja otthonát és remeteségbe távozik, világot megvilágosító Buddha lesz belőle.”

Úgy tartják, hogy Buddha életének négy fontos momentuma volt: ezek a fogantatás, születés, megvilágosodás és halál. A buddha kifejezés jelentésében is hordozza az egyik fontos állomást, mint „felébredett”, „megvilágosult”. Szigorúan véve tehát csak a megvilágosodás után beszélhetünk Buddháról, az ez előtti szövegek vagy a nevén, Gautama Sziddhártha-ként, vagy Bódhiszattva-ként említik Buddha személyét. közbenjárással 29 éves korára érte el a megvilágosodást, ami után hat évig aszkéta életmódot folytatott és öt követőt fogadott maga köré, akik később az aszkétizmus elhagyása után elpártoltak Buddha mellől.

„Bordáim úgy meredtek ettől a szűkös táplálkozástól, mint rozzant ház tetőgerendái meredeznek. Szemüregen mélyén a beesett szemgolyók úgy ültek ettől a szűkös táplálkozástól, mint mély kút fenekén megcsillanó víztükör (…). És amikor hasamat megtapintottam, a gerincemet érintettem, és amikor a gerincemet megtapintottam, a hasamat érintettem (…)”

Buddha végül belátta, hogy „e keserves önsanyargatás nem segít hozzá a nemes megismerés és tisztánlátás földöntúli üdvéhez”. 35 éves korában – „egyszer remeteségének hetedik évében, amikor éjszaka egy fügefa alatt ült, elérte a megvilágosodást és Bódhiszattvából Buddhává lett” – egy májusi teliholdkor érte el a Nirvánát. A történet szerint Buddha a megvilágosodás után nem akarta terjeszteni a tant, de Brahma istenség háromszori kérésére elkezdte terjeszteni tanításait, először korábbi öt aszkéta követőjének.

„Mikor a Magasztos mindezt végig gondolta, úgy döntött, hogy megmarad magányában és nem fogja hirdetni a Tant. Ám ekkor Brahmá, a Teremtő gondolata erejével meglátta a Magasztos elhatározását és ezt gondolta:

– Oh, jaj, a világra romlás vár, a világra pusztulás vár, ha a Beérkezett, a Szentséges, a Tökéletesen Megvilágosult úgy dönt, hogy megmarad magányában és nem fogja hirdetni a Tant!

És Brahmá, a Teremtő felső ruháját fél vállán átvetve, összetett kézzel meghajlott a Magasztos felé, és így szólította meg a Magasztost:

– Uraim, a Magasztosnak hirdetnie kell a Tant! Vannak lények, akik lelki szemeit alig fedi por, de ha nem hallják a Tant, akkor nem érik el a megváltást. Ezek nem fogják érteni a Tant.”

„(…) A Magasztos így válaszolt a remete szavaira:

– Mindent legyőztem, felismertem mindent. Lepergett rólam a világ hatalma. Elhagytam mindent, el az élet szomját, segítő nélkül, a saját erőmből. Nincs szükségem tanítóra. Hozzám hasonló senki sincs. Istenek és halandók közt vetélytársat nem ismerek. A legfőbb mester én vagyok. Világosságra ébredtem, lehűltem és kihamvadtam. Benáreszbe megyek, s útnak indítom a Tan kerekét. A vak világban döndüljön halhatatlanság dobszava!”

Engaku-ji 圓覺寺, Kamakura, egyik Zen fő templom

A Tanok gyorsan terjedtek, Buddha Indiában szétküldte hatvan tanítványát és felhatalmazta őket arra, hogy ők is hirdessenek és felvegyenek másokat a megalakult szerzetesrendbe. A csatlakozásnál nem játszottak szerepet a hagyományos indiai kasztok, mindenki részesülhetett a Buddha általi megváltásban. A gyors és erőteljes terjedésnek köszönhetően a tanok Indián túl is gyökeret vertek, így jutottak el Srí Lankára és Délkelet-Ázsiába, Tibetbe, Kelet-Ázsiába majd Közép-Ázsia egyes részeire is. Buddha 45 éven keresztül tanított, egészen 80 éves korában bekövetkezett haláláig. Tanainak alapjait a Dharma, Tan Kerekének megforgatására fektette. Főbb tanai között a négy nemes igazság állt, melyek eléréséhez egy ösvény vezetett.

A nemes nyolcrétű ösvény gyakorlásával és a földi életben való elsajátításával a halandók eljuthattak a megvilágosodás útjára, a Nirvánába. A nyolcrétű ösvény az aranyközéputat adta meg a szélsőséges kényelem és szélsőséges nélkülözés között, így téve egyenlővé a földi létet mindenkinek. A cél a szenvedélyektől, vágyaktól való megszabadulás, a létkörforgásból való kikerülés és természetesen a Nirvána elérése volt. A Nirvána sok tévhittel ellentétben nem kizárólagosan a halállal vált elérhetővé, az arra érdemes egyének már halandó létükben is elérhették a teljes megvilágosodás állapotát, ha betartották a tanokat és törekedtek a helyességre. A buddhizmus nem csak a helyes, szenvedélyektől mentes élet eléréséhez szükséges eszközöket tanítja, hanem azt is levezeti, hogy hogyan vezet a helytelen szemlélet a szenvedéshez, és mik azok a láncszemek, amelyek azt előidézik. Ebből a gondolatból született meg a Samsara, vagyis a halál és újjászületés körforgásának fogalma. A buddhizmus egyik alapvető célja tehát az ettől való megszabadulás, illetve mások segítése a megszabadulás elérésében.

A buddhista filozófiának több hagyomány által maradt ránk rengeteg írása, köszönhetően a széleskörű elterjedésének. A különböző területeken különböző iskolák jöttek létre és alakították tovább a tanokat, a fentebb említettek azok a legfontosabb tanítások, melyek minden iskolában megegyeznek és amikre a többi iskola tanai épülnek. A buddhizmus Japánba is eljutott és a szigetországban is megtette hatását.

A Felkelő Nap Országa hosszú ideig szerencsésen elkerülte a hódító hadjáratokat, s csak a belháborúkat ismerte. De azért a tenger felőli támadás mégiscsak bekövetkezett, ez a betörés azonban nem a hadseregek, hanem az eszmék inváziója volt, s a buddhizmus jelentette azt a hidat, amelyen keresztül India és Kína civilizációja eljutott a japán szigetekre. A japánoknak a buddhista szútrák vizsgálata jelentette az írni-olvasni tanulás kezdeteit, ezért csak igen kevesen tanulmányozhatták a buddhizmus filozófiáját, amelyben az okság körének elmélete kimondja, hogy a mai nap a tegnapi nap következménye és a holnapi nap oka. Emellett ugyancsak kevesen ismerkedhettek meg a lelkek átalakulásának koncepciójával is, aminek lényege, hogy ha egy ember boldogtalan, akkor ez azért van, mert a megelőző életében elkövetett bűneiért kell fizetnie.

Buddha tanításának alapját a már fentebb említett négy igazság alkotja.

Az első: az egész élet szenvedés. A második: a szenvedéseket a teljesületlen vágyak okozzák. A harmadik: el kell fojtani vágyainkat, hogy elkerülhessük a szenvedéseket. A negyedik: ezt csak úgy érhetjük el, ha megjárjuk a nyolc lépés útját (nemes nyolcrétű ösvény), vagyis ha igazakká tesszük nézeteinket, szándékainkat, beszédünket, tetteinket, életmódunkat, törekvéseinket, gondolatunkat, akaratunkat. Csak aki megteszi a nyolc lépést, jut el a Nirvánába, csak az tud kitörni az átalakulások köréből, mely az élet és halál folytonosságában rejlik.

A buddhizmus, eszméinek köszönhetően Japánban az előkelő világ vallása lett, az egyszerű életet élők továbbra is megmaradtak az ősi shinto vallásnál. Ennek oka, hogy a shinto mondái sokkal közérthetőbbek voltak, mint a buddhizmus a ködös eszméivel és fejtegetéseivel az okság köréről és a lélekvándorlásról. Egy átlagos ember tehát csak a buddhizmus felszíni tanításait volt képes megérteni és befogadni, ilyen volt például a változékonyság gondolata és a létező dolgok végessége. Ezt a szigetországot érő természeti csapások miértjével és okával is tudták azonosítani, ami a japánok különösen szoros természettel való kapcsolata miatt még inkább elősegítette a tanok kultúrába és mindennapokba való beépülését. A shinto és buddhizmus eszméinél nehezebb nagyobb ellentétet találni. A japán ősi vallás egyfelől a természet istenítésének és az ősök tiszteletének megnyilvánulása, ezzel szemben a buddhizmus egy bonyolult filozófiai rendszerre és hittételre támaszkodó vallás. Ebből azt gondolná az ember, hogy a kettő nem tud megférni egymás mellett, azonban a japánok képesek voltak mindkettőben megtalálni és megtartani azt, amely dolgok erősítették hitüket. Japánban a vallásháborúk helyett az különböző eszmék kölcsönös beintegrálódása történt meg mindkét vallásban, létrehozva valamiféle különös szövetséget. Szokássá vált, hogy egy közösségen belül mind buddhista mind shinto templomok épültek.

A japánok sajátos vallási felfogásának köszönhetően jöhetett tehát létre a buddhizmus egyik japán ága, a Zen. A Zen mellett még három népszerűbb iskola létezik, ezek a Tiszta Föld, a Nichiren és a Shingon. A Zen iskolák a japán buddhizmus egy filozofikusabb ágát képviselték, ami a Kamakura-korban (185-1333) jött létre, és az egész országra nagy hatást gyakorolt. A későbbi korokban is nagy fejlődésen ment keresztül a zen iskola, több kisebb ág is kialakult, melyek nagy támogatottságot élveztek. A Meiji-restauráció (1868-1912) alatt japán feudális rendszerének megbukásával és a nyugat felé nyitással a shinto vált az államvallássá. A buddhista iskolákra azonban ez fenyegetőleg hatott, így a fennmaradás a helyzethez való alkalmazkodástól függött, sok iskola az állami shinto vallás következtében kiszorult a társadalom peremére. Az imperializmus korában a japán nemzettudatot a Nihonjinron írások fogalmazták meg, ezen szövegek írták le, a japán kultúra és gondolkodásmód tipikus jegyeit, vagyis behatárolták azt, hogy mitől japán a japán ember. A Nihonjinron írások arról is említést tettek, hogy a japán spiritualitás egyik fontos jelképe a Zen, így újra megnövekedett az igény Buddha tanításai iránt. Ennek hatására a korábbi Zen ágazatok újra megerősödtek, és új iskolák is jöttek létre. A legfontosabbak a Rinzai (Rinzai-shū, magyarul Rinzai sú, japánul 臨済宗), a Sōtō (Sōtō-shū, jap. 曹洞宗, magyarul : szótó sú), az Ōbaku ( 黄檗宗, Ōbaku-shū, magyarul Óbaku-sú) és a Fuke (普化宗, Fuke -shū, magyarul Fuke-sú) ágazatok.

A Zen a buddhista ágazatok között is egy nagyon összetett és bonyolult eszmerendszerrel rendelkezik. A Zennek a más buddhista felfogásokhoz való viszonyát vizsgálva megállapítható, hogy különbözik a buddhizmus minden olyan fajtájától, amely elgondolások és tanok betartandó rendszerén alapszik. A Zen független mindenfajta szútrától és írástól és úgy tartja, hogy ’az ember elméje’ az igazság alapja. Az ’ember tudata’ – mely a Zen szerint eredendően magában Buddhában ébred fel és testesül meg egyfajta belső igazságként – a Tan forrása. Ennek okán a Zen legnagyobb törekvése annak a Tudatnak az elérése, amelyet maga Buddha értelmezett és valósított meg. Így gyakorlatilag nem közvetlen a szútrákból táplálkozik, hanem csupán azokon keresztül törekszik elérni a Tudatot, nem hisz a prédikációban, azaz ’kívül áll az Íráson’.

A Zen buddhizmus álláspontja a nézeteinek alapján tehát inkább a megszabadulás felé halad, ami jelenheti a Buddhától való megszabadulást is. Meditatív jellege is az én-tudat önmegvalósítását hivatott elősegíteni, amelyben a belső csend és üresség felébredése a fontos. Ez az oka annak, hogy a zen hívei Buddha tanításán és szavain kívül állnak, Tudatot pedig közvetlenül az ember önnön eredeti természetének ébredéseként azonosítják, azaz nem „Buddha Tudatát” akarják elérni, hanem a saját belső békességüket.

És annak következtében, hogy az ember közvetlen az önmegvalósításra koncentrál és ráébred saját én-tudatára, egyszersmind a világra is ráébred, ezzel elérve a megvilágosodást.

„A Zen valójában gyakran úgy fejezi ki magát, mint: ’felemelni a szemöldököt és hunyorítani a szemet’, ’rőzsét és vizet hordani’, ’a magányos sziklacsúcson ülni’ vagy ’dolgozni azon, hogy megments másokat a keresztúton’.”

Az én-tudat megvalósításának célja a valóság közvetlen megtapasztalása, vagyis a világ egységének eredeti formájában való érzékelés képessége, a pillanat tudatos megélése. Aki elindul ennek az útján, csak az kerülhet közelebb a Satorihoz, a megvilágosodáshoz. A Zen-út tehát az itt és most tudatos érzékeléséről és kezeléséről szól, a Jelenről és annak valóságáról. A zen szellemhez a filozófia szerint különböző gyakorlatokkal könnyebben közelebb lehet kerülni. Ilyen például a zazen, amit a Rinzai iskola vezetett be elsőként. Itt az adott egyén magába mélyedve, csendesen üldögél, és próbál teljesen mozdulatlan maradni mind kívül, mind belül; az elméjében és a szívében egyaránt. Emellett léteznek különböző légzőgyakorlatok, mozgó meditációk, valamint a némaság gyakorlása. Ezek a tanítások szerint mind segítik az önmegismerés és elcsendesedés, valamint a gondolatok kiürítésének folyamatát, amire azért van szükség, mert a Zen szerint csak a szellem üressége adhatja meg az egységességet.

Aki el szeretné kezdeni, célszerű egy mestert felkeresni, aki segít az úton maradásban.

Hertelendi Rebeka

források:

http://tgy-magazin.hu/holisztika/zen-a-mindennapokban