004369911060985
A sintoizmus és buddhizmus hatása a japán étkezési kultúrára

A sintoizmus és buddhizmus hatása a japán étkezési kultúrára

Az ételhez való viszonyt a japánok által gyakorolt két nagy vallás, a buddhizmus és a sintoizmus is befolyásolta. A sintoizmus a tizenhatodik századig egyeduralkodó volt Japánban. E vallás alapját a tisztaság alkotja, amit az isteneknek bemutatott ételek is példázzák. A sintoizmus, mint ősi nemzeti vallás, a japán ember természettel való összefonódásának, természetbe merülésének kifejeződési formája. A japán civilizációt, a társadalmi érintkezési formákat, a szokásokat, a gondolkodás és a magatartásmódot alapvetően a szigetország földrajzi viszonyai határozták meg. A földrajzi-éghajlati adottságok között a társadalmi magatartásformákat a természet feltétlen tiszteletének, védelmének, a takarékosság és a hatékonyság értéke határozta meg. Az emberek a civilizáció kialakulásakor nagymértékben függtek a természeti erőviszonyoktól, így nem véletlen, hogy a természet tisztelete ilyen nagy szerepet tölt be a hitvilágban. A hitvilág és a rítusok eredetileg nem a japán szigeteken születtek, azok alapvető rokonságot mutatnak Ázsia és a csendes-óceániai szigetvilág sámánisztikus hagyományaival és kultuszaival. A szertartások egy részét, a vadászat és halászat rítusát, a természeti erők nagyfokú imádatát, a termékenységi imákat az ázsiai kontinensről hozták magukkal. Erős hasonlóság figyelhető meg például az ainu őslakosok által táplált hiedelmek és a polinéz őslakosok által hitt személytelen varázserő, a mana gondolatvilágában.

A shintō hatása a japán étkezési kultúrára

A sintoizmusban központi szerepet tölt be az étel illetve, annak felajánlása az istenek számára. A szentélyekben felajánlott ételeknek számos kritériumnak kell, hogy megfeleljenek. Ezen kritériumok közül a két legfontosabb, hogy csak a legfrissebb és a legtisztább ételek kerülhetnek felajánlásra, illetve a bemutatott ételeknek szimbolizálniuk kell az öt legfontosabb ételforrást: a hegyeket, a rizsföldet, a tengert, az erdőt és a szántóföldet. A rizst, amely talán a legalapvetőbb felajánlás, majdnem minden esetben nyersen mutatják be, mivel az ember tökéletlensége és tisztátalansága nem teszi alkalmassá, hogy az isteneknek az ételét megfőzze. Kivétel ez alól a mochi, amely kerek formája miatt a tükröt jelképezi, amely a shintō hitvilágban az istenek és a lélek szimbóluma. A friss zöldségfelajánlásoknál fontos szempont, hogy helyi zöldségek kaphatnak helyet az oltáron. A rituálék befejeztével a felajánlásokat rendszerint a résztvevők, illetve a szertartásban segédkező személyek fogyasztják el. Bevett gyakorlat, hogy a szertartás vezetői a felajánlott mochit, egy marék rizst és gyümölcsöt osztanak szét a gyülekezet tagjai között.[1]

Tori, Itsukushima szentélynél Miyajima szigetén

A rizs a sintoista felajánlások mellett a legtöbb fesztivál elengedhetetlen kelléke. A másik rizsalapú felajánlás a szaké, amelyet hagyományosan 1,8 literes palackokban egy cédrustálcán mutatnak be az isteneknek. Egy sintoista mítosz szerint az emberi étel a haldokló étel istennő testéből származik, amely azt szimbolizálja, hogy az ember halott állatok és növényekből nyeri a táplálékot. A sintoizmus, ezáltal nem hogy felismeri, de meg is ünnepli a természet körforgását. Az étel fontosságát a vallásban mi sem bizonyítja jobban az, hogy az Ise Nagyszentély felét Ukemocchi-no-kami, az ételistennőnek szentelték. Ukemocchi-no-kamin kívül számos más ételhez kapcsolódó istenség is megjeleni a hitvilágban. Az egyik legismertebb Inari, aki a rizs és a termékenység istene. Inari, Rókaszobrok által őrzött, vörösre festett szentélyei a leggyakoribbak Japánban.[2]

A buddhizmus hatása a japán étkezési kultúrára

A buddhizmus, amely főleg a túlvilág témájával foglalkozik, két féle módon befolyásolja az ételválasztást: az egyszerűségre való törekvés és az élet kioltásának elutasítása. A két vallás harmonikusan kiegészíti egymást az ételek tekintetében. Az étel, az élet és a halál természetes körforgásának a része, amit minden szertartás alkalmával felajánlanak az isteneknek. Ezen szertartások keretében a szentélyek oltárain halmozzák fel a zöldségek, hínárok és gyümölcsök halmait, amit festetlen japán ciprusfából készült tálcákon helyeznek el. A buddhizmusra és a sintoizmusra is az egyszerűség a jellemző. A sintoizmusnál fontos, hogy az emberi tevékenység harmóniában legyen a természettel és minden tett a tisztaságot tükrözze. A buddhizmus alapelve a szerénység, a józanság és az önmegtartóztatás. Rendszerezett tanai, fejlett etikája és jól működő egyházi szervezetei miatt Japánban a buddhizmus zen szektái lettek népszerűek. Ezeket a rendszerezett tanokat a japánok egyéni módon, a korábbi vallással ötvözve ültették át a mindennapi élet területeire, s így a sintoizmus és a buddhizmus sok tekintetben egybeolvadt. Az egyszerű természetvallás kiegészült a szerzetesi élet, a meditáció, az akaratösszpontosítás buddhista elemeivel, az ősi mitológiát pedig a buddhista vallásbölcselet és etika szellemében átértelmezték.

Az élet szentsége és megőrzése- ezen alapelvek a kezdetektől fogva (i.e. hatodik század) a legfontosabb alappillérét képezték a buddhizmusnak. Ennek megfelelően a legtöbb japán buddhista szekta elutasítja a hús fogyasztását. A templomokban bemutatott ételek túlnyomó résztét, virágok, gyümölcsök és édességek teszi ki. A virágok és édességek használata, mint áldozati ajándék nem csak a hús elutasítása, hanem a buddhizmusra jellemző szembetűnő szimbolika miatt is vált szokássá. Buddha április 8.-i születésnapja alkalmával édesített teával öntik le az őt ábrázoló szobrokat. Az édes babzselével (manju) töltött mochi és a szárított datolya, ugyan csak gyakori áldozati ajándéknak számít. Említésre méltó tény, hogy a buddhizmus, vegetáriánus étrendje nagymértékben hozzájárult a “tofu” elterjedéséhez a japán konyhaművészetben.

A buddhizmus hatására két jellegzetes étkezési gyakorlat is kialakult: a teaszertartást követő többfogásos étkezés (kaiseki) és a vegetáriánus étkezés (shojin), ahol a hús és a hal helyett szójababot fogyasztanak. Az ételnek oly nagy jelentőséget tulajdonítottak a Buddhista kolostori hagyományokban, hogy Dogen Zenji (1200-1253) a soto zen buddhista szektának alapítója számos vallásos értekezést írt az étel elkésztéséről és fogyasztásárról.[3]

A jól elkülöníthető évszakok és éghajlat lényeges eleme a japán kultúrának. A japán tradíció szerint a Heian időszakban (794-1185) egy évben 24 rövid évszakot különböztettek meg. Mindegyik évszaknak megvolt a maga sajátos hangulata, és az idényszerű étele. Az ínyencek és a teaceremóniát gyakorlók számára egy várva-várt esemény az évszak első, életciklusának csúcsán lévő gyümölcsének, zöldségének vagy gabonájának a megízlelése. Az „elsőnek” mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottak a sintoizmus hívei.[4]

A kaiseki

A tizenhatodik századi, bonyolult Zen buddhista teaceremóniából született rendkívül kifinomult étkezési stílus a kaiseki mára a japán konyhaművészet legmagasabb szintű megnyilvánulásává nőtte ki magát. A kaiseki egy modernebb változata a cha-kaiseki-nek, azaz a teaceremóniát kísérő többfogásos étkezésnek. Az étel mellett a kaiseki minden részlete és mozzanata művészi szinten koreografált, hogy a vendégre a lehető legnagyobb érzelmi hatást gyakorolja. Az elegáns tálalóedényektől kezdve, az étkezés helyéül szolgáló szoba dekorációja, a fenséges kert látványa, amelyet az étkezés közben csodálhatnak meg a vendégek. A kaiseki étkezés alatt semmi sem történik véletlenül vagy ok nélkül. A kaiseki ételeit számos filozófiai alapelv határozza meg, amelyeket Sen no Rikyū (1522-1591) egy tizenhatodik században élt teamester és filozófus fektetett le. Az első alapelv a sun (magyarul ejstd: szun), amely értelmében csak az évszakra jellemző alapanyagokat használhatnak fel, amelyek fejlődésük csúcspontján vannak, illetve meghatározza azokat a konyhatechnológiai eljárásokat, amelyek segítségével a felhasznált alapanyagok természetes íze a legjobban kihangsúlyozható. A második alapelv a wabi-szabi: esztétika, ami gyakran a szépség szinonimája, amely törékeny, mulandó, azonban hiányos. A harmadik alapelv az úgynevezett ichi-go ichi-i, amely nagyjából annyit jelent: egy alkalom, egy találkozás, kifejezés, amelyet gyakran fordítanak: ” csak erre az alkalomra”, “soha többet”, “egyszer egy életben”. Ichi-go ichi-i felhívja a figyelmet arra, hogy minden élmény csak egyszer történik meg az ember élete folyamán és hogy minden esemény értékes, azonban mulandó.

A buddhizmus befolyása alatt kifejlesztett kaiseki stílusú ételkészítés a kezdetekben nagymértékben mellőzte a hús használatát, azonban mindenekfelett előnyben részesítette azokat az alapanyagokat, amelyek az adott évszakra, illetve eseményre jellemzőek. Csak is a legfrissebb alapanyagokból készült, művészi szinten elrendezett ételek kísérhetik a jáde színű tea fogyasztását. A kaisekit a rituális teaceremónia elhagyásával is élvezhetik, azonban ez esetben is érvényesek szigorúan lefektetett szabályai. Egy kaiseki étkezés minden szempontból formális. A teaceremóniát kísérő kaiseki egy külön erre a célra épített helységben tartják. A házigazdán kívül, hagyományosan maximum három vendég van jelen. Minden résztvevő hagyományos kimonotés fekete szövetkabátot visel. A vendégek egy sorban ülnek, fontos, hogy a legidősebb üljön a legközelebb a tokonomához. Az étkezés kezdetekor a házigazda behozza az első fogást és a meghajlás követően elhelyezi a legidősebb vendég előtt. Csak ez után szolgálja fel a második, illetve a harmadik vendég első fogását. Az étkezés folyamán mindkét kéz használata megengedett, különösen ügyelnek arra, hogy a szájhoz emelt tál soha ne takarja el az arcot. Az első fogás elfogyasztása után a házigazda teával és néhány falat édességgel kínálja vendégeit. Ez után szolgálják fel a második és az azt követő fogásokat. A teaceremónia koreografált mozdulatai és szigorú szabályai ellenére az eseményt áthatja egyfajta természetesség. A ceremónia helyéül szolgáló épület csak természetes anyagokból készülhet és a víz forralása is parázson történik. Fontos, hogy a szobából jó kilátás nyíljon a fenséges japán stílusú kertre, amely szintén a természetet hivatott szimbolizálni. Tehát nem meglepő, hogy a kaiseki étkezéshez használt edények és tányérok ugyan csak természetességet tükrözik, és egyszersmind igazodnak az adott évszakhoz is. Az élénk színű tányérokat és tálakat nyáron, a komorabb színűeket télen szokták használni. Ősszel számos variáció szóba jöhet. Gyakran használnak vörös juharlevelekkel vagy krizantém virággal díszített tálakat és tányérokat. A tavaszi étkészletet szilvavirágok és más zöld növények díszítik. Természetesen évszakonként a tálaláshoz és fogyasztáshoz használt edények formája is változó. A nyári edények nyitottabbak, gyakran laposak, míg a téli edények mélyek és esetenként fedettek.[6]

A kaisekin felszolgált fogások természetesen megjelenhetnek más típusú rendezvényeken, éttermekben és akár az otthoni étkezéseken is, azonban a teaceremónián nagyobb figyelmet szentelnek a fogások külső megjelenésére.

Egy komplett kaiseki bankett nem csak a házigazdának, de egyúttal a vendégeknek is összetett. Egy teljes teaceremónia és az azt kísérő bankett egy egész napot is igénybe vehet. A japán társadalom elenyésző hányada engedheti meg magának az efféle eseményeken való részvételt, a legtöbb japán élete folyamán soha sem próbálja ki. Ennek ellenére kaiseki egy nagyon fontos része a japán étkezési kultúrának. A kaiseki gyakorlatilag világszerte az ételek előkészítésének és prezentációjának az etalonjává vált. Minden kaisekit levezető teamester egy neves iskola tagja, akinek munkája minőségét folyamatosan ellenőrzik. Mivel a teaceremónia ennyire formális, a használt eszközöktől esetenként több száz évesek is lehetnek, a bemutatott ételkölteményektől, amelyet inkább művészi szobrokra emlékeztetnek, a bankett helyszínéül szolgáló helység dekorációjáig a legmagasabb minőség várható el, amely tükrözi a japán kultúrától és mentalitástól elvárt értékeket.[7]

Pápa Gábor, Kertész Alexandra

Képek: Pixabay


[1] Michael Ashkenazi, Jeanne Jacob (2003) Food Culture in Japan (Food Culture around the World), Greenwood Press (Greenwood Publishing Group Inc.), Westpoint, USA

[2] Daniel Sosnoki (1996) Introducion to Japanese Culture, Tuttle Publishing, Vermont, USA

[3] Daniel Sosnoki (1996) Introducion to Japanese Culture, Tuttle Publishing, Vermont, USA

[4] Michael Ashkenazi, Jeanne Jacob (2003) Food Culture in Japan (Food Culture around the World), Greenwood Press (Greenwood Publishing Group Inc.), Westpoint, USA

[5] (i) The Culinary Institute of America and Unilever Foodsolutions filmje: Savoring the Best of World Flavors: Woeld Culinary Arts Series: 5. rész: “Kaiseki: The Ultimate Expression of Japanese Cuisine”, http://www.ciaprochef.com/WCA5/japan6.html (megnézve:2012.02.01.)  

[6] The Culinary Institute of America and Unilever Foodsolutions filmje: Savoring the Best of World Flavors: Woeld Culinary Arts Series: 5. rész: Kaiseki: The Ultimate Expression of Japanese Cuisine, http://www.ciaprochef.com/WCA5/japan6.html (megnézve:2012.02.01.)  

[7] Michael Ashkenazi, Jeanne Jacob (2003) Food Culture in Japan (Food Culture around the World), Greenwood Press (Greenwood Publishing Group Inc.), Westpoint, USA

Japán sintoizmus

Japán sintoizmus

A sintoizmus mint ősi nemzeti vallás, a japán ember természettel való összefonódásának, természetbe merülésének kifejeződési formája. A japán civilizációt, a társadalmi érintkezési formákat, a szokásokat, gondolkodás és magatartásmódot alapvetően a szigetország földrajzi viszonyai határozták meg. Japánban ugyanis a földművelésre alkalmas termőföld terület igen kicsi, nagyrészt hegyvonulatok és erdők borítják a felszínt.

Senso-ji

A földrajzi-éghajlati adottságok között a társadalmi magatartásformákat a természet feltétlen tiszteletének, védelmének, a takarékosság és a hatékonyság értéke határozta meg. Az emberek a civilizáció kialakulásakor nagymértékben függtek a természeti erőviszonyoktól, így nem véletlen, hogy a természet tisztelet ilyen nagy szerepet tölt be a hitvilágban. A hitvilág és rítusok eredetileg nem a japán szigeteken születtek, azok alapvető rokonságot mutatnak Ázsia és a csendes-óceániai szigetvilág sámánisztikus hagyományaival és kultuszaival. A szertartások egy részét, a vadászat és halászat rítusát, a természeti erők nagyfokú imádatát, a termékenységi imákat az ázsiai kontinensről hozták magukkal. Erős hasonlóság figyelhető meg például az ainu őslakosok által táplált hiedelmek és a polinéz őslakosok által hitt személytelen varázserő, a mana gondolatvilágában.

A japán mitológia egymásra ható rendszerek egybeolvasztásából jött létre. A sintoizmusra az hatással volt a buddhizmus, a taoizmus és a konfucianizmus is. Maga a sintoizmus kezdetben nem is nevezhető vallásnak, hanem inkább lélekhitnek, mely szerint a világot különböző lelkek, szellemek népesítik be. Ezeket a lelkeket látja a természet minden nemű megnyilvánulásában. A szellemeknek a szentélyekben ajándékot ad, rítusokon vesz részt a hívő, melyért cserében a megtisztulás a jutalma. A szellemek, istenek egyenlők egymással és függetlenek egymástól, mégis az általuk megszemélyesített természeti erőtől függően hierarchikus viszonyban állnak egymással. A japán civilizációt először a Jajoi korszakban sok kis törzs összeolvasztásával egyesítették. Ezt nevezzük Jamato királyságnak, mely a főszigeten, Honsun volt található. Létrejött a centralizált állam, mely nemzeti kultusszá tette a korábbi rítusokat. Bevezették Amaterasu, a Napistennő imádatát, ezzel is hangsúlyozva a császári dinasztia isteni eredetét. A körülötte mitológiai rendszerbe foglalt istenségeket az ujik (nemzetségek) őseivel azonosították, meghatározva azok alá- és fölérendeltségét és helyzetét. Az udvar szabályozta a szertartási rendet és rangsorolta a szentélyeket. A császári család vallási funkciója megnövekedett, és a maga a császár a nemzet jelképe lett, a múltat, jelent és jövőt jelképezi.

Ma a sintoizmusnak két irányzata ismert. A “szentély-sinto” alatt az országszerte mintegy 80.000 szentélyben több mint 20.000 pap és papnő által kultivált és a hívek milliói által végzett vallás gyakorlását értik. A sintoisták mintegy 20%-át kitevő “szekta-sinto” alatt a mára igencsak önállósodott, több száz kisebb-nagyobb vallási közösséget értik. A sintoizmus legfontosabb tulajdonsága, az isteni lény, a magasabb rendű lény tisztelete. A vallás tanítása szerint ilyen tulajdonsággal rendelkezik minden, ami vallásilag tiszteletre méltó: az ég és a föld istenségei, a szellemek, az állatok, a növények, a hegyek, a tavak, tehát minden, ami valamiképpen rendkívüli. A japánok, a kami-lények nagy száma miatt 8 millió kamit fogadnak el (jao-jorozu-no-kami) és előfordul, hogy az országot “sinkokunak”, a kamik országának is nevezik. A kamik között különleges jelentőségű személyek, istenségek is találhatók, melyeknek gyakran külön szentélyeket is emelnek. Ilyen Amateraszu (az égen világító) vagy Inari a rizsisten, akinek szimbolikus követe a róka, aki jelenlétével oltalmazza a rizsföldeket. Kami-Musubi a születések és keletkezések istene, Kondzsin vagy Kane-no-kami maga a fémisten, aki az emberekre szenvedést és halált zúdít. Az esőisten Taka-Okami, a hegyekben lakik és sárkány formájú. Az egykori békés Ojin császárt (270-312) mint Hacsiman hadistent tisztelik. Helyi védőistenségei egyaránt vannak falvaknak, városoknak és igazgatási körzeteknek is. Ezek szentélyeihez viszik az újszülött fiúkat 31, a lányokat 33 nappal a születésük után, hogy ott nevet kapjanak és az istenség életre szóló védelmét megkapják. Minden sinto család otthonában található egy kamidana, egyfajta oltár, melyen általában több “mija” azaz kisebb ereklye található. Itt a család tagjai ételt és cseresznyefa ágakat mutatnak be felajánlásiként a ház őrző kamijának.

Képek : Pixabay

A buddhizmus elterjedésének hatása a sintoizmusra

A buddhizmus elterjedésének hatása a sintoizmusra

A buddhizmus elterjedésének köszönhetően a sintō önálló, eredeti formában szinte megszűnt létezni.

A buddhizmust 552-ben a Soga törzsek hozták át a mai Dél-Korea területéről. Azt a korszakot az Aszuka kornak nevezik a történészek. 

 A buddhizmus elterjedése a kor régensének, Shōtoku hercegnek az érdeme, aki lelkes buddhista hívőként terjesztette az új tanokat a nemesség körében. Shōtoku herceg által 17 pontba foglalt alkotmány is a buddhizmus tanításaival összhangban fogalmazódott meg. Az alkotmány érdekessége, hogy pontjai, melyek elsősorban viselkedési és erkölcsi útmutatást kínáltak a népnek, a mai japánok viselkedésében is fellelhető, mondhatni a mai viselkedés jegyek eredete Shōtoku 17 pontos alkotmányára vezethető vissza. A buddhizmussal egy időben sok orvostudományi, jóslási, naptári, földrajzi tudományos ismeret is átkerült. A shintō az új tanok bejövetelével háttérbe szorult. Hogy milyen okok húzódnak meg mögötte? A legfőbb ok abban keresendő, hogy a  sintoizmussal ellentétben a buddhizmusnak rendszerezett tanai, fejlett etikája és jól működő egyházi szervezetei voltak. Japánban a buddhizmus zen szektái lettek népszerűek.

Ezeket a rendszerezett tanokat a japánok egyéni módon, a korábbi vallással ötvözve ültették át a mindennapi élet területeire, így a sintó és a buddhizmus sok tekintetben egybeolvadt. Az egyszerű természetvallás kiegészült a szerzetesi élet, a meditáció, az akaratösszpontosítás buddhista elemeivel, az ősi mitológiát pedig a buddhista vallásbölcselet és etika szellemében átértelmezték.

Gyakori volt, hogy buddhista papok vezették a shintō szentélyeket.

A VIII. század végére a kamikat avatárnak, azaz Buddhák, illetve bódhiszattvák megtestesülésének kezdték tekinteni. Így nem véletlen, hogy ma is ha az ember ellátogat egy szentélybe, a buddha szobrok, oltárok mellett találhat shintō szentélyeket.

Források:

https://de.wikipedia.org/wiki/Sh%C5%8Dtoku

https://www.britannica.com/biography/Taishi-Shotoku

A Zen (buddhizmus) eredete, kialakulása, eszméje

A Zen (buddhizmus) eredete, kialakulása, eszméje

Ahhoz, hogy a Zen buddhizmusról szót ejtsünk, fontosnak tartom, hogy először megemlítsem magát a buddhizmust és Buddha személyét. Gautama Sziddhártha, vagyis Buddha ókori bölcs, aki elsősorban Indiában terjesztette tanait, ami valamikor az időszámításunk előtti 6. és 4. század közöttre tehető. Pontos évszámokkal a történelem nem tud szolgálni, hiszen a Buddháról megjelenő első források jóval később, több évszázaddal Buddha tevékenysége után születtek. Ahogy a legtöbb vallásalapító, Sziddhártha is csodás módon fogant, majd született meg.

Myoshin-ji 妙心寺, Kyōto

„Májá királyné (…) ünnepi öltözetben hálószobájába lépett, lepihent fényes nyoszolyájára, álomra szenderedett és ezt az álmot álmodta:

négy mahárádzsa nyoszolyástul felemelte, a Himalájára vitte (…) letették egy hét mérföld magas szálafa tövében és távolabb léptek. Ekkor megjelentek a mahárádzsák hitvesei, az Anótatta-tóhoz vezették a királynét, megfürösztötték minden emberi vétket lemosó vizében (…), egy aranypalotában égi ágyat vetettek kelet felé, fordított fejrésszel arra fektették a királynét.

Eközben a Bódhiszattva (leendő Buddha) pompás fehér elefánt alakjában (…) legelészett (…), háromszor jobbról megkerülte anyja nyoszolyáját majd megbökte jobb oldalát és úgy tűnt, behatol anyja méhébe.

„Magzat fogant királynéd méhében, és a magzat fiú lesz, nem lány. Fiad fog születni és ha otthonában marad, világhódító császár lesz belőle. Ha otthagyja otthonát és remeteségbe távozik, világot megvilágosító Buddha lesz belőle.”

Úgy tartják, hogy Buddha életének négy fontos momentuma volt: ezek a fogantatás, születés, megvilágosodás és halál. A buddha kifejezés jelentésében is hordozza az egyik fontos állomást, mint „felébredett”, „megvilágosult”. Szigorúan véve tehát csak a megvilágosodás után beszélhetünk Buddháról, az ez előtti szövegek vagy a nevén, Gautama Sziddhártha-ként, vagy Bódhiszattva-ként említik Buddha személyét. közbenjárással 29 éves korára érte el a megvilágosodást, ami után hat évig aszkéta életmódot folytatott és öt követőt fogadott maga köré, akik később az aszkétizmus elhagyása után elpártoltak Buddha mellől.

„Bordáim úgy meredtek ettől a szűkös táplálkozástól, mint rozzant ház tetőgerendái meredeznek. Szemüregen mélyén a beesett szemgolyók úgy ültek ettől a szűkös táplálkozástól, mint mély kút fenekén megcsillanó víztükör (…). És amikor hasamat megtapintottam, a gerincemet érintettem, és amikor a gerincemet megtapintottam, a hasamat érintettem (…)”

Buddha végül belátta, hogy „e keserves önsanyargatás nem segít hozzá a nemes megismerés és tisztánlátás földöntúli üdvéhez”. 35 éves korában – „egyszer remeteségének hetedik évében, amikor éjszaka egy fügefa alatt ült, elérte a megvilágosodást és Bódhiszattvából Buddhává lett” – egy májusi teliholdkor érte el a Nirvánát. A történet szerint Buddha a megvilágosodás után nem akarta terjeszteni a tant, de Brahma istenség háromszori kérésére elkezdte terjeszteni tanításait, először korábbi öt aszkéta követőjének.

„Mikor a Magasztos mindezt végig gondolta, úgy döntött, hogy megmarad magányában és nem fogja hirdetni a Tant. Ám ekkor Brahmá, a Teremtő gondolata erejével meglátta a Magasztos elhatározását és ezt gondolta:

–  Oh, jaj, a világra romlás vár, a világra pusztulás vár, ha a Beérkezett, a Szentséges, a Tökéletesen Megvilágosult úgy dönt, hogy megmarad magányában és nem fogja hirdetni a Tant!

És Brahmá, a Teremtő felső ruháját fél vállán átvetve, összetett kézzel meghajlott a Magasztos felé, és így szólította meg a Magasztost:

– Uraim, a Magasztosnak hirdetnie kell a Tant! Vannak lények, akik lelki szemeit alig fedi por, de ha nem hallják a Tant, akkor nem érik el a megváltást. Ezek nem fogják érteni a Tant.”

„(…) A Magasztos így válaszolt a remete szavaira:

– Mindent legyőztem, felismertem mindent. Lepergett rólam a világ hatalma. Elhagytam mindent, el az élet szomját, segítő nélkül, a saját erőmből. Nincs szükségem tanítóra. Hozzám hasonló senki sincs. Istenek és halandók közt vetélytársat nem ismerek. A legfőbb mester én vagyok. Világosságra ébredtem, lehűltem és kihamvadtam. Benáreszbe megyek, s útnak indítom a Tan kerekét. A vak világban döndüljön halhatatlanság dobszava!”

Engaku-ji 圓覺寺, Kamakura, egyik Zen fő templom

A Tanok gyorsan terjedtek, Buddha Indiában szétküldte hatvan tanítványát és felhatalmazta őket arra, hogy ők is hirdessenek és felvegyenek másokat a megalakult szerzetesrendbe. A csatlakozásnál nem játszottak szerepet a hagyományos indiai kasztok, mindenki részesülhetett a Buddha általi megváltásban. A gyors és erőteljes terjedésnek köszönhetően a tanok Indián túl is gyökeret vertek, így jutottak el Srí Lankára és Délkelet-Ázsiába, Tibetbe, Kelet-Ázsiába majd Közép-Ázsia egyes részeire is. Buddha 45 éven keresztül tanított, egészen 80 éves korában bekövetkezett haláláig. Tanainak alapjait a Dharma, Tan Kerekének megforgatására fektette. Főbb tanai között a négy nemes igazság állt, melyek eléréséhez egy ösvény vezetett.

A nemes nyolcrétű ösvény gyakorlásával és a földi életben való elsajátításával a halandók eljuthattak a megvilágosodás útjára, a Nirvánába. A nyolcrétű ösvény az aranyközéputat adta meg a szélsőséges kényelem és szélsőséges nélkülözés között, így téve egyenlővé a földi létet mindenkinek. A cél a szenvedélyektől, vágyaktól való megszabadulás, a létkörforgásból való kikerülés és természetesen a Nirvána elérése volt. A Nirvána sok tévhittel ellentétben nem kizárólagosan a halállal vált elérhetővé, az arra érdemes egyének már halandó létükben is elérhették a teljes megvilágosodás állapotát, ha betartották a tanokat és törekedtek a helyességre. A buddhizmus nem csak a helyes, szenvedélyektől mentes élet eléréséhez szükséges eszközöket tanítja, hanem azt is levezeti, hogy hogyan vezet a helytelen szemlélet a szenvedéshez, és mik azok a láncszemek, amelyek azt előidézik. Ebből a gondolatból született meg a Samsara, vagyis a halál és újjászületés körforgásának fogalma. A buddhizmus egyik alapvető célja tehát az ettől való megszabadulás, illetve mások segítése a megszabadulás elérésében.

 A buddhista filozófiának több hagyomány által maradt ránk rengeteg írása, köszönhetően a széleskörű elterjedésének. A különböző területeken különböző iskolák jöttek létre és alakították tovább a tanokat, a fentebb említettek azok a legfontosabb tanítások, melyek minden iskolában megegyeznek és amikre a többi iskola tanai épülnek. A buddhizmus Japánba is eljutott és a szigetországban is megtette hatását.

A Felkelő Nap Országa hosszú ideig szerencsésen elkerülte a hódító hadjáratokat, s csak a belháborúkat ismerte. De azért a tenger felőli támadás mégiscsak bekövetkezett, ez a betörés azonban nem a hadseregek, hanem az eszmék inváziója volt, s a buddhizmus jelentette azt a hidat, amelyen keresztül India és Kína civilizációja eljutott a japán szigetekre. A japánoknak a buddhista szútrák vizsgálata jelentette az írni-olvasni tanulás kezdeteit, ezért csak igen kevesen tanulmányozhatták a buddhizmus filozófiáját, amelyben az okság körének elmélete kimondja, hogy a mai nap a tegnapi nap következménye és a holnapi nap oka. Emellett ugyancsak kevesen ismerkedhettek meg a lelkek átalakulásának koncepciójával is, aminek lényege, hogy ha egy ember boldogtalan, akkor ez azért van, mert a megelőző életében elkövetett bűneiért kell fizetnie.

Buddha tanításának alapját a már fentebb említett négy igazság alkotja.

Az első: az egész élet szenvedés. A második: a szenvedéseket a teljesületlen vágyak okozzák. A harmadik: el kell fojtani vágyainkat, hogy elkerülhessük a szenvedéseket. A negyedik: ezt csak úgy érhetjük el, ha megjárjuk a nyolc lépés útját (nemes nyolcrétű ösvény), vagyis ha igazakká tesszük nézeteinket, szándékainkat, beszédünket, tetteinket, életmódunkat, törekvéseinket, gondolatunkat, akaratunkat. Csak aki megteszi a nyolc lépést, jut el a Nirvánába, csak az tud kitörni az átalakulások köréből, mely az élet és halál folytonosságában rejlik.

A buddhizmus, eszméinek köszönhetően Japánban az előkelő világ vallása lett, az egyszerű életet élők továbbra is megmaradtak az ősi shinto vallásnál. Ennek oka, hogy a shinto mondái sokkal közérthetőbbek voltak, mint a buddhizmus a ködös eszméivel és fejtegetéseivel az okság köréről és a lélekvándorlásról. Egy átlagos ember tehát csak a buddhizmus felszíni tanításait volt képes megérteni és befogadni, ilyen volt például a változékonyság gondolata és a létező dolgok végessége. Ezt a szigetországot érő természeti csapások miértjével és okával is tudták azonosítani, ami a japánok különösen szoros természettel való kapcsolata miatt még inkább elősegítette a tanok kultúrába és mindennapokba való beépülését. A shinto és buddhizmus eszméinél nehezebb nagyobb ellentétet találni. A japán ősi vallás egyfelől a természet istenítésének és az ősök tiszteletének megnyilvánulása, ezzel szemben a buddhizmus egy bonyolult filozófiai rendszerre és hittételre támaszkodó vallás. Ebből azt gondolná az ember, hogy a kettő nem tud megférni egymás mellett, azonban a japánok képesek voltak mindkettőben megtalálni és megtartani azt, amely dolgok erősítették hitüket. Japánban a vallásháborúk helyett az különböző eszmék kölcsönös beintegrálódása történt meg mindkét vallásban, létrehozva valamiféle különös szövetséget. Szokássá vált, hogy egy közösségen belül mind buddhista mind shinto templomok épültek.

A japánok sajátos vallási felfogásának köszönhetően jöhetett tehát létre a buddhizmus egyik japán ága, a Zen. A Zen mellett még három népszerűbb iskola létezik, ezek a Tiszta Föld, a Nichiren és a Shingon. A Zen iskolák a japán buddhizmus egy filozofikusabb ágát képviselték, ami a Kamakura-korban (185-1333) jött létre, és az egész országra nagy hatást gyakorolt. A későbbi korokban is nagy fejlődésen ment keresztül a zen iskola, több kisebb ág is kialakult, melyek nagy támogatottságot élveztek. A Meiji-restauráció (1868-1912) alatt japán feudális rendszerének megbukásával és a nyugat felé nyitással a shinto vált az államvallássá. A buddhista iskolákra azonban ez fenyegetőleg hatott, így a fennmaradás a helyzethez való alkalmazkodástól függött, sok iskola az állami shinto vallás következtében kiszorult a társadalom peremére. Az imperializmus korában a japán nemzettudatot a Nihonjinron írások fogalmazták meg, ezen szövegek írták le, a japán kultúra és gondolkodásmód tipikus jegyeit, vagyis behatárolták azt, hogy mitől japán a japán ember. A Nihonjinron írások arról is említést tettek, hogy a japán spiritualitás egyik fontos jelképe a Zen, így újra megnövekedett az igény Buddha tanításai iránt. Ennek hatására a korábbi Zen ágazatok újra megerősödtek, és új iskolák is jöttek létre. A legfontosabbak a Rinzai (Rinzai-shū, magyarul Rinzai sú, japánul 臨済宗), a Sōtō (Sōtō-shū, jap. 曹洞宗, magyarul : szótó sú), az Ōbaku ( 黄檗宗, Ōbaku-shū, magyarul Óbaku-sú) és a Fuke (普化宗, Fuke -shū, magyarul Fuke-sú) ágazatok.  

A Zen a buddhista ágazatok között is egy nagyon összetett és bonyolult eszmerendszerrel rendelkezik. A Zennek a más buddhista felfogásokhoz való viszonyát vizsgálva megállapítható, hogy különbözik a buddhizmus minden olyan fajtájától, amely elgondolások és tanok betartandó rendszerén alapszik. A Zen független mindenfajta szútrától és írástól és úgy tartja, hogy ’az ember elméje’ az igazság alapja. Az ’ember tudata’ – mely a Zen szerint eredendően magában Buddhában ébred fel és testesül meg egyfajta belső igazságként – a Tan forrása. Ennek okán a Zen legnagyobb törekvése annak a Tudatnak az elérése, amelyet maga Buddha értelmezett és valósított meg. Így gyakorlatilag nem közvetlen a szútrákból táplálkozik, hanem csupán azokon keresztül törekszik elérni a Tudatot, nem hisz a prédikációban, azaz ’kívül áll az Íráson’.

A Zen buddhizmus álláspontja a nézeteinek alapján tehát inkább a megszabadulás felé halad, ami jelenheti a Buddhától való megszabadulást is. Meditatív jellege is az én-tudat önmegvalósítását hivatott elősegíteni, amelyben a belső csend és üresség felébredése a fontos. Ez az oka annak, hogy a zen hívei Buddha tanításán és szavain kívül állnak, Tudatot pedig közvetlenül az ember önnön eredeti természetének ébredéseként azonosítják, azaz nem „Buddha Tudatát” akarják elérni, hanem a saját belső békességüket.

És annak következtében, hogy az ember közvetlen az önmegvalósításra koncentrál és ráébred saját én-tudatára, egyszersmind a világra is ráébred, ezzel elérve a megvilágosodást.

A Zen valójában gyakran úgy fejezi ki magát, mint: ’felemelni a szemöldököt és hunyorítani a szemet’, ’rőzsét és vizet hordani’, ’a magányos sziklacsúcson ülni’ vagy ’dolgozni azon, hogy megments másokat a keresztúton’.”

Az én-tudat megvalósításának célja a valóság közvetlen megtapasztalása, vagyis a világ egységének eredeti formájában való érzékelés képessége, a pillanat tudatos megélése. Aki elindul ennek az útján, csak az kerülhet közelebb a Satorihoz, a megvilágosodáshoz. A Zen-út tehát az itt és most tudatos érzékeléséről és kezeléséről szól, a Jelenről és annak valóságáról. A zen szellemhez a filozófia szerint különböző gyakorlatokkal könnyebben közelebb lehet kerülni. Ilyen például a zazen, amit a Rinzai iskola vezetett be elsőként. Itt az adott egyén magába mélyedve, csendesen üldögél, és próbál teljesen mozdulatlan maradni mind kívül, mind belül; az elméjében és a szívében egyaránt. Emellett léteznek különböző légzőgyakorlatok, mozgó meditációk, valamint a némaság gyakorlása. Ezek a tanítások szerint mind segítik az önmegismerés és elcsendesedés, valamint a gondolatok kiürítésének folyamatát, amire azért van szükség, mert a Zen szerint csak a szellem üressége adhatja meg az egységességet.

Aki el szeretné kezdeni, célszerű egy mestert felkeresni, aki segít az úton maradásban.

Hertelendi Rebeka

források:

http://tgy-magazin.hu/holisztika/zen-a-mindennapokban

Buddha legfontosabb tanításai

https://hu.wikipedia.org/wiki/Buddhizmus_Jap%C3%A1nban

http://www.c3.hu/~prophil/profi043/Masao.html

(idézetek: az egyetemi vallástörténet órai anyag jegyzete)

Képek:

http://zen.rinnou.net

Pixabay, Pexels jogtiszta képek

A buddhizmus tanai és elterjedése Japánban

A buddhizmus tanai és elterjedése Japánban

A japán buddhizmus története nagyjából három időszakra osztható. Elsőként a Nara időszak 784-ig, majd a Heian Időszak (794-1185) és a Heian kort követő időszak 1185-től. Minden egyes időszak jelentősége az, hogy valamilyen új doktrina került bevezetésre mely megreformálta a létező iskolákat.


A buddhizmust japánul bukkyou, butsudo, vagyis buddha tanítása/ ösvénye, mely szerint minden létező szenvedésteli, mulandó és személytelen. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a Buddha nem hitt egy személyes önvaló létezésében. Szerinte a világ anyagi és tudati elemei, összetevői kölcsönös függésben állnak egymástól. A lét célja ennek a függőségnek a megszüntetése, mely egyben a lét szenvedésteli körforgásának elhagyását is jelenti. A buddhizmus szerint az ember a saját cselekedeteivel (karma) teremti meg a saját sorsát, amelyet születésről születésre el kell szenvednie mindaddig, amíg fel nem ismeri, hogy tapasztalásának nincs valódi alanya. Miután ez bekövetkezik, megszűnik a személyes akarata és eléri a teljes szabadságot, a nirvánát. A megszabadulás elengedhetetlen előfeltétele az erkölcsös életvitel, amelynek szabályaiban Buddha egyetért más nagy vallások – mint a hinduizmus vagy a kereszténység – alapelveivel. Ez jelenti az alapot az elmélyedéshez, amely az egyetlen mód arra, hogy az ember elérje lelke végső megszabadulását. A tökéletes figyelem elérésére meditációs gyakorlatot kell folytatni, amely a test, az érzések, az érzékelés, a késztetések és a tudatosság megfigyelésére irányul. A felfokozott figyelem kiterjed az élet minden apró pillanatára. Az önmegfigyelés folyamata során a meditáló megismeri életét, a jelenlegit és a múltbelit, s megérti állandó változását. E megértésből fakad a felszabadultság érzete, ami az embert a különböző meditációs fokozatokon át a megvilágosodás felé emeli.

 

Todai-ji, Nara

A buddhizmus Koreából érkezett Japánba a Kr. u. 6. században, s a kínai példát követve, egy emberöltő leforgása alatt államvallássá lett. Az ősi japán vallási hiedelemrendszer, a sintó híveit azonban nehéz volt megtérítenie. Végül azonban a két vallás összeolvadásával a 8. századra már ez is megtörténhetett.

 Az uralkodói fővárosokban, Narában és Kiotóban a buddhista tevékenység két nagy korszaka követte egymást. Japánban a buddhizmus zen ágának van a legtöbb követője és amely Kr. u. 12. században érkezett Japánba. A meditáció szükségességét hirdető tanítás elsősorban a Kamakura harcosi kaszt tagjai, a szamurájok körében lelt támogatásra, akik a zen módszereit az összpontosítás tökéletesítésére használták. Gyakorlatai során a harcos megtanulta az én-ről és szándékairól megfeledkezve kiüresíteni önmagát, és ezzel elsajátította, hogyan kell a halál árnyékában gondolkodás nélkül cselekedni. A zen lényege az egyszerű, szertartásoktól mentes meditáció. A zen – mint a buddhizmus többi iskolája – nagy fellendülést hozott a művészetben is. Többek között nagy hatással volt a költészetre, a drámára, a kerámiára, a kalligráfiára és a festészetre és a művészetek sorába emelte a kertészetet, a virágkötést, az íjászatot, a vívást és a teaszertartást is.

A buddhizmus és sintoizmus egybeolvadása, egymás mellet való létezése egyedülállóan van jelen Japánban, egy sajátos vallási és erkölcsi világot teremtve, mely nagymértékben hozzájárul, mondhatni alapját adja Japán misztikumának és a japánokra jellemző viselkedés kultúra kialakulásának.

Itako, a japán női szellemlátó

Itako, a japán női szellemlátó

Az Itakok vak médiumok (“sámánok”). A túlvilágról idézik meg a halottakat, és hangjukat kölcsönzik nekik az úgynevezett kuchiyose (“száj megidézésének”) rituáléban. Célja, hogy kapcsolatba kerüljön az elhunyt rokonok lelkével.

Ma ez a gyakorlat csak a távoli vidéki régiókban található meg, de korábban állítólag elterjedt volt, nem csak a vidéken, hanem Japán szerte. Főleg az Edo-korszakban volt „népszerű” ez a gyakorlat, de ma már csak Japán északi részén gyakorolják. A hagyományos temetkezési szokásokhoz tartozik, emellett évente kétszer (július 20-24-én és október 9-11-én) vallási ünnepekre (matsuri) kerül sor az Osore-zan hegyen, amely a fősziget legészakibb csücskében található.

Az itakóknak megvan a saját, csak félig érthető éneke, amelyen keresztül az elhunyt üzeneteit közvetítik. Az Osore-zan-i tömegrendezvényeken először az elhunytakról érdeklődnek, hogy megtudják a gyászolókkal való kapcsolatukat, illetve a haláluk körülményeit.

Amint azt Carmen Blacker 1950-es terepkutatása feltárta, a halottakról szóló jelentések, amennyire érthetőek, nyilvánvalóan előre meghatározott mintákat követnek.1

Ennek ellenére az itako ügyfelei általában nagyon meghatottak, és lelki vigaszt kapnak ennek a szeánsznak köszönhetően.

Itako és ügyfelei

A yamabushihoz hasonlóan az itakók is többnyire bizonyos templomokhoz vagy szentélyekhez kötődnek, de nem lehet a buddhizmushoz vagy a sintóhoz munkásságukat hozzárendelni. Míg az itako manapság elsősorban a halottak szellemeit idézi meg, vannak a hotokek, akik a kami megidézését is vállalja.

Szellemlátók az Edo és a Meiji korszakban

Az itakók az egykor széles körben elterjedt vándorművészek, gyógyítók örökösei, amelyek az Edo-korszakban állandó céhekké nőttek össze. Ide tartoztak yamabushi, yin-yang mesterek (onmyōji), vak énekesek vagy szentélypapnők (miko), akik különféle táncokat és dalokat adtak elő. Azokat a női sámánokat, akik az itakóhoz hasonlóan a nekromantiára szakosodtak, akkoriban mikónak is nevezték. Ezeket a mikókat a kelet-japán Edoból egy bizonyos Tamura Hachidaiyū irányította, aki a Sanja szentélyben, ma Asakusa Jinjában élt. Az irányítása a tizennyolcadik században több mint 800 családra terjedt ki, amelyek női tagjai többsége szellemlátók voltak. Vannak a tevékenységnek férfi képviselői is, akik többnyire talizmánokkal (o-fuda) kereskedtek. Mindkettőjüknek át kellett engednie bevételének egy részét a Hachidayū-nak. Bár ezek közül a papnők közül sok vak volt, úgy tűnik, ez nem volt feltétel ahhoz, hogy a kuchiyose gyakorlatát véghezvigye. Japán északi részén azonban már az Edo-korszakban erős kapcsolat volt a vakság és a kuchiyose között.

Abban az időben a női sámánokat azusa miko (catalpa íjjal rendelkező sámánok) néven emlegették. A bambuszbottal játszott catalpa íj az istenek és szellemek megidézését kísérő klasszikus hangszer volt. Az egyik szerint Santō Kyōden (1761–1816) egy nekromanta rituáléjának irodalmi leírásához az alapot az elhunytaktól származó történet adta. Ezt Ő a sámánok száján át hallható üzenetek formájában kapta meg az elhunytaktól, és ezek főként a buddhista pokolról és annak részletes leírásából állt.

A korai Meiji időszakban a hachidaiyū szervezetét felszámolták, és a kuchiyose gyakorlatát teljesen kriminalizálták. A régóta bevett vallási gyakorlatok merev megközelítése a modernizáció tipikus mellékhatása volt. Az üldöztetés azonban a sámánisztikus gyakorlatok felhalmozódásához vezetett az új vallásokban, amelyek a tizenkilencedik század közepén gyorsan megjelentek. Ezeknek viszont megtorlásokkal kellett megküzdeniük. Nyilvánvalóan, különösen Japán északi részén, nagyon szoros kapcsolat volt a hagyományos miko és az új-vallás között. Mindkettő ellentmondott az állami sintoista elvnek. Ezeknek és a szentélyeknek – és így az összes többi kami kultusznak – ugyanis a Tennō ház imádatát kellett szolgálniuk. Ezzel ezek a korábbi szokások nem voltak összeegyeztethetők.

A hatalom és a népvallás viszonya csak a második világháború végén enyhült, lehetővé téve, hogy a helyi hiedelmek visszavegyék a lábukat.

Alternatív megoldásként, vagy a nekromantiával kéz a kézben, a hagyományos társadalom a vakoknak is lehetőséget kínált arra, hogy utazó énekesként tevékenykedjenek. Már a középkorban vak szerzetesek járták az országot, biwa lanttal énekeltek és meséket mondogattak.

Az Edo-korszakban különböző látássérült céhek alakultak. A jóslás mellett voltak vak masszőrök vagy akupunktúrások is, de mindenekelőtt ezek igazi szórakoztatók is voltak a hallgatók számára.

A vak bemutatónőket általában goze-nek hívták, ami eredetileg egyszerűen “apácát” jelentett. Goze egy különálló céhtípust alkotott, amely nagyrészt autonóm, de férfitársaik céhének alárendeltje volt. Választott hangszere a népszerű shamisen lant volt. A goze hagyománya tovább tartott, mint a férfiaké, és a 20. század második felében is egyedi esetekben dokumentálható volt, mára azonban mára kihalt.

Itako ma

Különböző szolgáltatásokat végeznek az itakok napjainkban. Az életvezetési tanácsadáson kívül ördögűzést, jóslást és sintó szertartásokat is például. A “Nanbu Itako”, amely Aomori, Iwate és Miyagi prefektúrák Tohoku régiójának egyes részein maradt fenn. A tudást generációkón át adták egymásnak. A Nanbu Itako például a 6. generáció óta űzi ezt a mesterséget. Eredetileg a kuchiyose volt az egyik olyan fesztivál, amelyen az egész család összegyűlt, számukra jövendölte meg a következő az évet. Egészen a Meiji-korszakig ez volt az elterjedt. Nem az itako jósolt, hanem az Ő közvetítésével a család és az otthon védőistene, Oshira-sama. Az utóbbi időben a párbeszéd révén a tanácsadáshoz hasonló formává vált.

Források:

https://religion-in-japan.univie.ac.at/Handbuch/Alltag/Yamabushi/Itako

https://www.itako.net/

Kép:

By No machine-readable author provided. Geomr~commonswiki assumed (based on copyright claims). – No machine-readable source provided. Own work assumed (based on copyright claims)., CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1634807