Shichifukujin – a hét szerencseisten - Omiyage World japán webáruház blogja

Japán panteista shintoizmusa, majd később a buddhizmus felkarolása és asszimilálása, valamint a kereszténység és egyéb kultuszok széles köre iránti tolerancia azt eredményezte, hogy a nemzet nagy mértékű nyitottsággal viseltet a vallások és legkülönfélébb spiritualitások iránt.

Egyesek még az emberi életükön belül is különféle hagyományokat követnek, amelyekben azért jellemzően a shintō rituálék és szertartások dominálnak, azonban néhány nagyobb eseményen a kereszténység felületes hagyományait is követik, valamint vissza-visszatérnek a buddhizmushoz és buddhista tradíciókhoz is. (A legnagyobb buddhista eszmék által végrehajtott esemény a temetés, melyet csak nagyon ritka esetben tartanak más vallási rítusokhoz kötve.) Ez a fajta vallási keveredés, amely ténylegesen az ország egész területére jellemző, megnehezíti annak a megállapítását, hogy egy japán személy melyik valláshoz ragaszkodik, mivel az egyik, vagy jobban mondva csak egyetlen valláshoz való ragaszkodás nem szigorú és nem is elvárható. (Végtére is, még a legnagyobb divatguruk is ritkán követik csak egyetlen márka új kollekcióit vagy irányzatát, míg teljes mértékben kizárják a többit. Így van ez a vallásokkal is, az ember szeret több dologgal egyszerre azonosulni, és mindenhonnan csak azt átvenni, amivel szimpatizál.)

A shintō szentélyek (jinja) és a buddhista templomok (otera) a japán spiritualitás legfontosabb és leglátványosabb képviselői, ám ezektől független is az ország egész területén lehet találkozni más ikonikus megnyilvánulásokkal, amelyek részei lehetnek a spirituális hitrendszernek, azonban nem minden esetben arra utalnak.

Japánban a spirituális hiedelmek által létrejött szobrocskák megtalálhatóak bárhol az utcán, parkban, vagy akár egy boltot díszítve, melyek mind-mind eltérő kéréseket, áldást stb. sugallnak. Ha egy kedves gömbölyded lénnyel találkozik az ember kalappal a fején és sakés bödönnel a kezében az egy Tanuki-szobor, ha meg egy kedves kis macska szobrot látunk, legtöbbször különböző üzletek előtt vagy azok kirakatában, amely integet, az Maneki-neko lesz, aki a jó szerencséért felel. És ha egy hét alakból álló szoborral találjuk szembe magunkat, akik többnyire kövérek és idősek: az egyik halat, a másik vonós hangszert tart a kezében, egy harmadiknak meg a feje hatalmas, akkor egy egészen másfajta ikonba botlottunk, mint az előzőek, amelyeket említettem. Ezek a figurák ugyanis a szerencse hét istenségét képviselik, akiket úgy emlegetnek tehát, hogy a hét Szerencseisten és gyakran ábrázolják őket, amint épp kincseshajójukon, azaz a Takarabune-n utaznak (takara jelentése japánul kincs, fune jelentése hajó).

Japánban mai napig nagyon nagy hagyománya van a szentélylátogatásoknak, melyek általában a megtisztulásra és az istenségeknek nyújtott felajánlásokra – mint például pénzérmék, emato – összpontosít, cserébe az emberek imáinak vagy kívánságainak teljesítése céljából. A hét Szerencseisten azonban egy másfajta utat kínál a célok elérésére.

A mára kialakult hét istenség egy nemzetközi, eklektikus csoportja az indiai, kínai és japán istenségeknek, akik a következők:

Ebisu(ten), Daikoku(ten), Bishamon(ten), Ben(zai)ten, Fukurokuju, Jurōjin, és Hotei(son).

Mivel azonban Fukurokuju-t és Jurōjint gyakran egy és ugyanazon taoista istenségnek tartották, előfordul néhány értelmezésben, hogy egyiküket Kichijoten istennő vagy a Shojo néven ismert mitikus lény helyettesíti.

Különös figyelmet fordítanak erre a hét istenségre az újévben. Az istenek minden december 31-én megérkeznek kincseshajójukon, hogy boldogságot és szerencsét közvetítsenek a hívőknek. Hagyományosan szilveszterkor lefekvés előtt a gyerekek az istenek képét helyezik a párnájuk alá, hogy boldog és virágzó újévet biztosítsanak. A hagyományok szerint a hét istenség Újév napján behajózik a városba, ajándékot osztogatva az arra érdemeseknek. Ez a hit átalakult azzá a szokássá, hogy az év első napján a Takarabune, azaz a kincseshajó képével ellátott borítékban a felnőttek pénzt osztanak a gyermekek számára. De ez a szokás nem csak a gyerekek területe. Az év első hét napjában egész családok látogatnak el templomokba és szentélyekbe, hogy leróják tiszteletüket a shichifukujin előtt. Ezen helyek közül sok csak az egyik istennek van szentelve, ezért az emberek gyakran bejárnak hét szentélyt, hogy mindegyikük előtt leróják tiszteletüket és hogy mindenféle szerencse hasznára váljanak. Ez a zarándokút (shichifukujin meguri) nem korlátozódik az újévre, és általában ugyanazon a környéken zajlik. A hagyomány az Edo-korszak kezdete (17. század) óta népszerű. Mára csak Tokióban körülbelül húsz ilyen hét szentélyből álló csoport, zarándokút van, Japánban pedig több mint száz.

A Szerencseistenek kultusza azonban már az Edo-korszak előtt, a Muromachi korra (1366-1573) vezethető vissza, akkoriban keletkezett és Japánban terjedt el, azóta is a kultúra fontos része. Ázsia különböző részeiről – főleg Kína, India és természetesen Japán – és különböző vallásokból – főleg brahmanizmus, buddhizmus, taoizmus és shintoizmus – érkeznek, ezekből a kultúrákból válogatták a hét istenség személyét össze. Bár ezeknek a karaktereknek a többsége udvari vagy tudós külsejű, gazdák, kereskedők és kézművesek népszerűsítették őket. Következésképpen kincseik is praktikus dolgok: például rizs, hal és készpénz, nem pedig arany vagy ékszerek, drágakövek.

Magának a hetes számnak évezredek óta a világ szinte összes kultúrájában nagyobb jelentőséget adnak, ami által egyfajta szent szám, szerencsés szám lett belőle; erre számos példát fel lehet sorakoztatni.

Ott van a világ hét csodája, a hét égitest, a hét napjai, a keresztény kultúrában a hét halálos főbűn, a buddhizmusban pedig a hét buddhista kincs vagy ékszer, illetve a buddhizmusban a halál után még hét reinkarnációban hisznek. A hetes szám bűvölete alól Japán sem kivétel. A samurai filozófiának (bushido) hét alapelve van, a japán csillagfesztivál, a tanabata a hetedik hónap hetedik napján van, a kisbabák születését a hetedik napon ünneplik, és nevet is addig választhatnak nekik, és a shintō Shichigosan ünnepen is a hét, öt és hároméveseket ünneplik és áldják meg. A halált is hét napig gyászolják, majd a hetedik hét után ismét hét napig. Így tehát az sem meglepő, hogy a szerencseistenek is heten vannak.

A Shichifukujin eklektikus jellege nemcsak a származási országok különbözőségében, hanem a hagyományos kapcsolódásokban (például a vallással stb.) is megmutatkozik. Hárman India hindu-buddhista panteonjához tartoznak; hárman a kínai taoista-buddhista történelemből származnak, míg csak egy eredeztethető a japán shintō hagyományból, hiába származik a csoportosításuk a szigetországból. Az, hogy ez hogyan és miért alakult ki, illetve miért lett ennyire népszerű, az máig tisztázatlan. Az istenek tulajdonságai azonban világosak és mindegyik más, mindegyikhez más problémával, kívánsággal lehet fordulni, talán ezért is lettek ennyire népszerűek. Úgy tartják, hogy ha imádkozol hozzájuk, mindegyikőjükhöz, akkor hét szerencsétlenségtől szabadulsz meg és hét szerencsét kapsz. Ezért is terjedtek el a korábban említett hét szentélyes zarándokutak, azonban minden istenségnek megvannak a sajátosságai is:

BAlról jobbra: Hotei, Jurōjin, Fukurokuju, Bishamonten, Benzaiten, Daikokuten, Ebisu

Ebisu(ten)

Az egyetlen isten, amely tisztán japánból és a shintoizmusból származik. Ebisu a halászok patrónusa, és a jó fogással kedvez nekik. Ő is biztosítja a biztonságos utazást minden tengerész számára, hiszen ő maga a tengerről érkezett Japánba.

Vidéken a rizsföldek és általában a mezőgazdaság őreként tartják számon. Földkereskedők, vendéglátók, gazdálkodók és más kereskedők kemény munkájukért cserébe jólétük érdekében fogadták örökbe. Mindez a hét isten közül a legnépszerűbbé teszi.

Védjegye egy nagy hal; általában vörös keszeg (tai), ponty (koi), tőkehal (tara) vagy tengeri sügér (suzuki). A hal vagy a jobb kezében lévő botról lóg, vagy a bal karja alatt hordja. Ebisu ápolt szakálla mögött vidám mosolyt ölt, és hegyes vadászsapkát (kazeori eboshi) visel. Ebisu Daikoku fia, és gyakran együtt ábrázolják őket faragványokon és festményeken. Tudj meg róla többet egy korábbi cikkünkben itt.

Daikoku(ten)

Daikoku a 9. században Kínából érkezett Japánba, a szerencse istene, bár eredetileg Shiva inkarnációja volt Indiában, ahol megvédte az embereket a gonosz erőktől.

Amellett, hogy jó termést ad a gazdáknak, ő egy másik isten, aki jólétet és gazdagságot biztosít a kereskedelemben. A szakácsok és minden konyhai dolgozó gyámja is. Azok az emberek, akik pénzügyi gazdagságról álmodoznak, hajlamosak őt imádni és tőle kérni áldást céljaik megvalósításában.

Daikoku ősi udvari vadászruhát visel csuklyával vagy sapkában. Kidudorodó rizsbálákon áll vagy ül, és domború hasa azt sugallja, hogy jól táplált és ereje telt. A bal vállára akasztott hatalmas zsákban kincset hord, ám az, hogy pontosan milyen típusú kincset, az nem világos – talán ez a bölcsesség és a türelem nagy kincse. A régi időkben a „kincs” elegendő rizs lehetett az éhség leküzdésére. Manapság ez lehet egy hatalmas halom készpénz, vagy a legnagyobb kincs – a szabadidő!

Jobb kezében egy szerencsés fakalapácsot (uchide-no-kozuchi) tart, amely szerencsét oszt ki, amikor megüti vele az embereket. A kalapácson gyakran szerepel a kedvező Tomoe motívum, amelyen három vessző, vagy könnycsepp kergeti egymást egy körben.

(Japánban a Tomoe-t és a kapcsolódó Triquetrát is kamonként használják, ami egyfajta heraldikai címer (ka jelentése ‘család’ és mon jelentése ‘címer’). Az európai heraldikában a kereszthez hasonlóan a kamont is különösen csatákban használták egyének vagy klántagok azonosítására. Először az arisztokrácia tulajdonában voltak, majd később bárki számára elérhetővé váltak, aki kapcsolatban állt a közösséggel. A kamont a japánok még mindig használják, különösen a formális kimonójuk díszítésére.)

Daikoku Ebisu apja, és gyakran együtt ábrázolják őket faragványokon és festményeken. Emellett viszont Daikokut furcsa módon gyakran a szeszélyes harcsa, Namazu mellett ábrázolják, akinek az áldozatait általában némi pénzzel kompenzálja.

(A legenda szerint Namazu egy gigantikus harcsa, aki a Japán szigetvilág alatt él és aki a rendszeres földrengések okozója.)

Ben(zai)ten

Benzaiten a csoport egyetlen istennője. Kezdetben vízisten volt a hindu vallásban, de idővel a szerencse, a szerelem, az oktatás, a művészetek, a tudomány, a zene és az ékesszólás istennője lett Japánban, valamint a diákok, művészek, geishak és szórakoztató művészek, előadók mecénása lett. Aztán a boldogság, a jólét és a hosszú élet istennőjévé is vált, miután magába szívta Kichijouten személyiségét, akit gyakran házastársának vagy párjának tekintenek.

Megvédhet minket a természeti katasztrófáktól, és bölcsességet ad a csatában való sikerhez, sikerekhez.

Okos és gyönyörű nőként ábrázolják, és egy japán mandolint (biwa), egy hagyományos japán lantszerű hangszert visel. Gyakran ül vagy áll egy lótuszlevélen, és néha fehér sárkányon, tengeri kígyón vagy kígyón lovagol. Ezek a lények féltékenyek, ezért a házaspárok gyakran nem látogatják meg együtt a szentélyét. Időnként több karral (négy, hat vagy nyolc) látják, amelyek lehetővé teszik számára, hogy a különböző művészeteket egyidejűleg végezze.

És ha ez még nem lenne elég, az enmusubi ereje miatt is tisztelik, ami azt jelenti, hogy képes összekapcsolni egy férfit és egy nőt.

Bishamon(ten)

Bishamon egy indiai buddhista istenség, az igazak védelmezője és a tekintély szimbóluma. A Föld magjában, a Sumeru-hegy negyedik rétegében él, védi az északi negyedet és Buddha tanító székhelyét. Ő a buddhizmus „négy őrzőjének”, “négy királyának” vagy “négy császárának” (shi-tenno) egyike, és bal kezében egy kis „kincses tornyot” vagy pagodát (tahoutou) hord.

Bishamon a “kincses torony”, vagyis a jólét istene, valamint a háború istene és a harcosok patrónusa (a védőpáncél és a támadófegyver jelképezi) is. Szerencsét hoz mind a csatában, mind a védekezésben. Ő a buddhista törvény védelmezője és a béke védelmezője.

A szerencse hét istene között ő az egyetlen, akinek kicsit zordabb, ijesztőnek tűnő harcos külseje van. A szakállas Bishamont heves harcosként azonosítják, aki teljes páncélt, sisakot visel, és jobb kezében karddal vagy lándzsával, van felfegyverkezve. A pagodából kincset és szerencsét oszt ki szegény, érdemes embereknek. Miután megadta az embereknek a gazdagságukat, képességeit arra használja, hogy megvédje őket a gonosztól és megóvja kincsüket. Mivel azonban kevés „érdemes” emberrel találkozik, általában kénytelen elpusztítani a kincset, ami így nem lesz senkié.

Fukurokuju

Csak meg kell tudni nevének jelentését, és máris egyszerűbben következtethetünk arra, hogy mit képvisel Fukurokuju. A „fuku” japánul boldogságot jelent, a „roku” azt jelenti, hogy szerencse, a „ju” pedig a hosszú életre utal.

Fukurokuju a férfiasság és a bölcsesség istene is, és a taoista Nankyoukurojint testesíti meg, tőle származik. (Nankyoukurojin nevének jeletése szó szerint a “déli pólus öregje”, a Canopus csillag megtestesülése.)

Maga a taoista istenség is viszont a régi kínai bölcsen, Lao-ce-n alapul, aki a Szung-dinasztia császári udvarának archívumát őrizte. Híres volt arról, hogy csodákat tett, különösen a hosszú élet és a jólét terén. Ezért ő a bölcsesség, a szerencse, a boldogság, a gazdagság, a férfiasság és a hosszú élet istensége. Úgy gondolják, hogy megosztja testét Juroujinnel.

Fukurokuju külseje hasonlít Juroujinéhez: hosszú, lebegő kínai jelmezt visel, és erős sétapálcát tart, hogy az megtartsa előrehaadott, öreg éveiben. A sétapálcára egy pergamentekercs (makimono) van kötve, amelyre szent tanítások és a világ minden bölcsessége van felírva. Általában egy összecsukható szertartásos legyező (ogi) is kellékeihez tartozik.

Magas homloka, kupola alakú kopasz feje van, tetején tudós sapkával, valamint nagy fülei és hosszú, fehér szakálla is megvilágítják a bölcsességét és a korát. Mellette általában egy szarvas (shika), egy teknősbéka (kame) vagy egy daru (tsuru) áll, amelyek mind a hosszú életet jelképezik.

Jurōjin

Fukurokuju-hoz hasonlóan egy másik öregember, akit egy szarvas kísér.

Jurōjin egy taoista isten Kínából. Jurōjin és Fukurokuju néha annyira hasonlítanak, hogy emiatt úgy gondolják, hogy ugyanabban a testben laknak, ugyanazon a testen osztoznak. Ő a gazdagság, a bölcsesség és a boldogság istene, valamint a hosszú élet biztosítója.

Egyes értelmezések szerint, amelyek azt mondják ki, hogy Juroujin és Fukurokuju valójában egy istenség, Juroujint sokszor helyettesítik Shoujo-val, egy szeszes kinézetű, alkoholkedvelő vörös arcú vörös hajú, orángután kinézetű lénnyel.

Jurōjin külseje hasonlít Fukurokujuéhez: mosolygós öregember kínai bölcsnek öltözve, hosszú fehér szakálla és megnyúlt, kopasz feje van. Van egy botja is, amelyhez egy tekercs (makimono) van csatolva, amely élettanulmányt tartalmaz a világról és a hosszú élet titkáról. Néha egy szarvas vagy szarvas (shika) kíséri a hírnökeként, egy teknősbéka (kame) vagy egy daru (tsuru), amelyek mindegyike a hosszú életet szimbolizálja.

Azonban ábrázolhatják őt boldogan sétálva, kezében egy barackkal, ami szintén a hosszú élet szimbóluma, és egy kísérővel, aki állítólag képes elűzni az útba kerülő nehézségeket.

Hotei(son)

A gömbölyű Hotei a shichifukujin egyetlen olyan tagja, amely egy halandó emberre épül: egy excentrikus kínai zen szerzetes, Pu-taira, akit Maitreya (miroku Bosatsu), egy buddhista szent reinkarnációjának tartottak.

Hotei, akárcsak Daikoku, a bőség istene. Ő a nevetés és a boldogság istene is, amelyet akkor érhet el, ha elégedett azzal, amije van. Ő az öröm és az elégedettség istene a kereskedelemben, ezért Hotei szobrot gyakran helyeznek el áruházak és bevásárlóközpontok bejáratánál.

Nevető emberként ábrázolják, akinek hatalmas hasa jóindulatú lelkét szimbolizálja. Fülcimpája a hét istenség közül neki a leghosszabb, ami az erős szellemiségének bizonyítéka. Egy ünnepi legyezőt (ogi) és egy nagy zsák gazdagságot (általában rizst) visz a vállán. A zsákjából a rizskészlet soha nem fogy ki, így megengedheti magának, hogy nagylelkű legyen; mindig van elegendő étele, ezért tud adni az éhezőknek és rászorulóknak. Néha egy kocsiban ül, amelyet néhány hálás gyerek húz, akik hasznot várnak Hoteison őszinte adakozó kedvéből.