„Yoru bakari
Miru mono nari to
Omou-nayo!
Hiru sae yume no
Ukiyo nari-keri.”
Ne gondold, hogy az álmodónak csak éjszaka jelennek meg az álmok: a fájdalom világának álma nappal is megjelenik előttünk. (-Japán vers-)
A szellemek Japánban
részlet
. . . . . . . . . . . . . .
És napnyugta órájában értek a hegy lábához. Azon a helyen semmi jele nem volt az életnek – sem víznek, sem növénynek, sem repülő madárnak árnyéka –, csak a pusztasággá emelkedő pusztaság. És a csúcs elveszett a mennyben.
Ekkor a Bódhiszattva így szólt ifjú társához: „Amit látni kértél, azt megmutatják neked. De a látomás helye messze van, az út pedig durva. Kövess engem, és ne félj: az erő megteszi. Megadatik neked.”
Alkonyat borult körülöttük, ahogy másztak. Nem volt kitaposott ösvény, sem egykori emberi látogatásra utaló nyom. Az út a széthulló törmelék végtelen során haladt, amelyek gurultak
vagy a láb alá fordultak. Néha egy elmozdult kő üreges visszhangokkal csörömpölt le a szakadékban; néha a kitaposott anyag úgy tört fel, mint egy üres kagyló. A csillagok fénye látszódott az éjszakában és a sötétség egyre csak mélyült.
– Ne félj, fiam – mondta a Bódhiszattva, és vezette az utat –, nincs veszély, bár az út komor.
A csillagok alatt másztak, gyorsan, szinte emberfeletti erő segítségével. Magas ködzónák mellett haladtak el; és látták alattuk, ahogy felmásztak, az egyre szélesedő, hangtalan felhőáradatot, mint a tejes tengert, amely körbe vesz dagálykor.
Óráról órára másztak; és láthatatlan formák törtek meg lábaik alatt, halk csattanásokkal.
És egyszer a zarándokfiú rátette a kezét egy sima tárgyra, ami nem kő volt, és felemelte, és homályosan látta a halál arcátlan csípését.
– Ne késlekedj így, fiam! Sürgette a tanár hangja; – „A csúcs, amelyet el kell érnünk, nagyon messze van!”
A sötétben felmásztak, és folyamatosan érezték alattuk a furcsa törések okozta mélységet.
A távoli jeges tüzek elhaltak, – mígnem az éjszaka széle elszürkült, a csillagok hullani kezdtek, és a kelet virágozni kezdett.
Mégis másztak, gyorsan, gyorsan, emberfeletti erő segítségével. Most a halál ridegsége volt körülöttük, és a csend iszonyatos volt.
Majd arany láng lobbant keleten.
Aztán a zarándok előtt először a meredek tárult fel. Remegés fogta el, és iszonyatos félelem. Mert nem volt semmi talaj – sem alatta, sem körülötte, sem fölötte, hanem csak egy halom, szörnyű, megszámlálhatatlan koponya, koponyatöredékek és csontpor – a kihullott fogak csillogásával.
– Ne félj, fiam! – kiáltotta a Bódhiszattva hangja: – Csak az erős szívű győzhet a látomás felett!
A világ eltűnt mögöttük. Nem maradt más, mint lent a felhők, fent az égbolt, és a koponyák halma közöttük.
Aztán a nap felmászott a hegymászók közé; és nem volt melegség a fényében. Helyette hidegség: éles, mint a kard. És a bámulatos magasság réme, a bámulatos mélység rémálma és a hallgatás réme egyre nőtt és nőtt, és ránehezedett a zarándokra, és megfogta a lábaikat, úgy, hogy hirtelen minden hatalom elszállt belőle.
– Siess, siess, fiam! – kiáltott fel a Bódhiszattva: „a nap rövid, és a csúcs nagyon messze van.”
De a zarándok felsikoltott…
„Félek! Kimondhatatlanul félek! – és az erő elszállt tőlem!”
„Az erő visszatér, fiam” – válaszolta a Bódhiszattva. . . . . „Nézz most magad alá, fölé és magadra, és mondd el, mit látsz.”
„Nem tudom,” kiáltotta a zarándok remegve és kapaszkodva. – Nem merek alább nézni! Előttem és körülöttem nincs más, mint emberkoponyák.
– És mégis, fiam – mondta a Bódhiszattva halkan nevetve -, mégsem tudod, miből készült ez a hegy.
A másik megborzongva ismételte:
„Félek! – kimondhatatlanul félek! … nincs más, csak emberkoponya!”
– Ez egy hegy koponyákból – válaszolta a Bódhiszattva. „De tudd, fiam, hogy mindegyik a TIÉD! Valamikor mindegyik álmaid, téveszméid és vágyaid fészke volt. Nem mindegyik más lény koponyája. Mind, kivétel nélkül a tiéd volt, korábbi életeid milliárdjaiban.”
. . . . . . . . . . . . . .
Forrás:
https://www.sacred-texts.com/
