A ryūkyūiak (琉球民族) a Ryūkyū szigeteken élő őslakosok csoportja, amely a japán Kyūshū szigettől délnyugatra húzódik Taiwan felé. A szigetcsoport legnagyobb és legnépesebb szigete, az Okinawai-sziget.
Japánban nem számítanak elismert kisebbségi csoportnak, mivel a japán hatóságok csak a japán nép alcsoportjának tekintik őket, rokonságba állítva a yamato néppel. Bár az itt élők japán dialektust beszélnek, a ryūkyūiak különféle nyelveket is használnak, mint például az okinawai, más néven Uchināguchi (沖縄口), valamint az amami, a miyako, a yaeyama és a yonaguni dialektusok. Mindegyik a japán nyelvcsalád része, amelyhez a hivatalos japán nyelv is tartozik, és mindegyiket veszélyeztetett nyelvként ismeri el az UNESCO.
Egyes kutatók rámutatnak, hogy az okinawai és a japán nyelv közötti különbség hasonló a francia és a spanyol nyelvek közötti különbséghez.
A Tokiótól való nagy távolság és a földrajzi elhelyezkedés miatti elszigetelődés okán a ryūkyūiak hosszúra nyúló történelmük nagy részében képesek voltak saját politikai, kulturális és vallási hagyományaikat kialakítani.
Továbbá Kínával és Japánnal is megosztanak kulturális elemeket, mivel mindkettővel régóta fennálló kapcsolataik vannak.
Bár sok ryūkyūi Japán más részeire vándorolt (különösen Tokióba), a többség Okinawa prefektúrában él, amely magában foglalja a Ryūkyū szigetcsoport legtöbb szigetét.
Egy nyelvhasználatról szóló felmérés szerint a jelen lakosság körében a 85 év felettiek kizárólag a ryūkyūit használják, a 45 és 85 év közöttiek a ryūkyūi és a hivatalos japán nyelvet használják családtól vagy munkahelyi környezettől függően, a 45 évnél fiatalabbak képesek megérteni a ryūkyūit, míg a 30 évnél fiatalabbak többnyire nem értik és nem beszélik ryūkyūi nyelveket.
Okinawa szigetén tehát csak az idősebbek beszélik a ryūkyūi nyelvek egyikét, mert a hivatalos mindennapi nyelvnek a japán számít. Néhány fiatal beszél okinawai-japán nyelven, de ez nem az hagyományos okinawai nyelv dialektusa. A hat ryūkyūi nyelv 2009 óta szerepel az UNESCO Veszélyben lévő nyelvek listáján, mivel a század közepére (2050) eltűnhetnek.
Történelmük:
A 14. századi egyesülés után a Ryūkyūi Királyság a kínai császár formális mellékállamává vált, bár gyakorlatilag a királyság nagyrészt független maradt. Ez csaknem három évszázadon át tartott, mígnem 1609-ben egy japán expedíció a szigetekre vezette a japán Tokugawa sógunátust, hogy igényt tartson a Ryūkyū-szigetekre és népeikre. Ugyanakkor a szigetek továbbra is a kínai császár provinciái voltak.
E háromoldalú kapcsolat szokatlan természete miatt a Ryūkyū szigetcsoportot soha nem építették be teljesen Japánba egészen 1879-es formális annektálásig. A Ryūkyūi királyság kvázi független egységként történő kezelése több száz évre lehetővé tette a Kína és Japán közötti kereskedelem létrejöttét, még akkor is, amikor a kereskedelmet a japán shogunátus „hivatalosan” betiltotta. Ennek az volt a hatása, hogy ezen időszak nagy részében megmaradhatott a ryūkyūi kultúra, az őslakók megtarthatták a nyelvet és a politikai intézményeiket, miközben olyan korlátozások vonatkoztak rájuk, mint, hogy japán neveket, ruházkodást vagy szokásokat vegyenek fel.
Ez drasztikusan megváltozott 1879-ben, amikor a Meiji-kormány katonailag megtámadta és hivatalosan annektálta a Ryūkyū-t. Ettől kezdve a ryūkyūiakkal való bánásmód az, amit a világ számos bennszülött népe ismer: a hagyományos kormányzási formák, valamint a föld és az erőforrások feletti ellenőrzés elvesztése, valamint az eltérő kulturális és spirituális meggyőződésük kiszorítása érdekében tett lépések.
20 éven belül a japán kormány kényszerintézkedéseket kezdett bevezetni a japán terjesztésére és a ryūkyūi nyelvek közszférában való betiltására, például az 1907-es „Dialektus szabályozásáról” szóló rendelettel.
Az 1920-as és 1930-as években további lépések születtek a ryūkyūi nyelvek használatának betiltására, különösen az 1937-es kínai-japán háború kitörése után: egy rendelet megtiltotta a ryūkyūi nyelvek használatát minden kormányhivatalban, az állami alkalmazottaknak meg kellett tagadniuk a szolgálatot minden olyan személlyel szemben, aki ilyen felhasználást kísérelt meg, másképp az alkalmazott büntetést kockáztatott volna.
Az iskolák szégyellték azon diákjaikat, akik ryūkyūi nyelven szólaltak meg az órán, és ezeket a tanulókat kötelezték, hogy viseljék a nyakukban az úgynevezett „dialektusban beszélek” táblát.
A második világháború után a Ryūkyū -szigeteket az Egyesült Államok megszállta, és megtartotta uralmát Okinawa területén egészen a sziget 1972-es Japánhoz való visszacsatolásáig. Az Egyesült Államok azóta is hatalmas katonai jelenlétez tart fenn Okinawában, hadászati bázisaik a sziget teljes földterületének mintegy 20 százalékát foglalják el. A földterületek ilyen nagy részének elvesztése, – amelynek nagy része mezőgazdasági jellegű – a ryūkyūiak egyik fő panasza volt a japán hatóságokkal szemben.
A földet művelésre bérbe adták, a helyi földtulajdonosok és gazdálkodók vagy azok leszármazottai bért kaptak érte a japán kormánytól. Az okinawaiaknak azonban nem volt választásuk az ügyben, mivel ezt a lízingmegállapodást a nemzeti jogszabályok, az amerikai katonai bázisokra vonatkozó különleges intézkedésekről szóló törvény kényszerítette rájuk. Okinawa kormányzóját jelölték ki a bérleti szerződések aláírásának meghatalmazottjaként, amely lehetővé tette a lízingszerződések érvényességének meghosszabbítását az okinawaiak földjét illetően. 1996-ban Okinawa kormányzója megtagadta a bérleti szerződés aláírását azon helyi tulajdonosok nevében, akik nem akarták megújítani ezen bérleti szerződést.
A ryūkyūiak létezése megkérdőjelezi az etnikai homogenitás fogalmát a második világháború utáni Japánban. A soknemzetiségű Japán Birodalom 1945-ös megszűnése után az egymást követő kormányok egységes japán identitást alakítottak ki a monokulturalizmus támogatásával és az etnikai kisebbségi csoportok létének tagadásával.
Az etnikai homogenitás fogalma annyira rögzült Japánban, hogy Taro Aso volt miniszterelnök 2020-ban azt állította, hogy „Egyetlen más ország sem létezik 2000 éve egyetlen nyelvvel, egy etnikai csoporttal és egy dinasztiával, csakis Japán.” Aso megjegyzése erős kritikát váltott ki a ryūkyūi közösségből.
A délvidék konyhája
Az okinawai ételek gazdagok vitaminokban és ásványi anyagokban és megfelelő egyensúlyban vannak a fehérjék, zsírok és szénhidrátok között. Bár a rizs alapélelmiszer (taco rizst marhahússal keverik), a sertéshús (mimigaa és chiragaa, Rafute és Soki ételek), a hínár, a gazdag miso (erjesztett szójabab) paszták és levesek (Jūshī), az édesburgonya és a barna cukor mind kiemelt helyen szerepel az tradicionális konyhában.
A turisták számára leghíresebb a Momordica charantia, a gōya (keserű dinnye), amelyet gyakran kevernek össze a champurū (Goya champuru) néven ismert, jellegzetes okinawai fogással.
A Kōrēgusu egy ismert csípős szósz, amelyet különféle ételekhez használnak, beleértve az okinawai soba tésztalevest.
Kifejezetten fogyasztott algák közé tartozik a Caulerpa lentillifera.
A hagyományos édességek közé tartozik a chinsuko, a hirayachi, a sata andagi és a muchi.
A helyi italokat illetően a Citrus depressa gyümölcslét, a kurkuma teát (ukoncha) és az awamori alkoholos ital fogyasztják.
Az okinawai fogyókúrás módszer az ő konyhájukból származik, és az átlagos japán étrendből származó cukornak csak 30%-át, míg a gabonának 15%-át tartalmazza.
Okinawa színpompás tánckultúrája
A ryūkyūi kultúra (琉球の文化, Ryūkyū no bunka) Okinawa prefektúrában és Kagoshima prefektúra egyes részein őshonos, Japán dél-nyugati részén.
A ryūkyūiak kulturális elemei távolról sem egységesek, a különböző szigeteknek megvan a maguk sajátos szubkultúrája és gyakorlata. A zenei kultúra is erősen eltér az egyes szigetcsoportok között.
A Ryūkyū-szigeteken számos zenei stílus létezik. A legnépszerűbb vitathatatlanul az Okinawa-szigetéről származó eisa (エイサー) műfaja. Jellemzően táncot, taiko dobot és háromhúros sanshint (三線, okinawai shamisen) tartalmaz. A kagoshimai Amami-szigetekről származó shima-uta néven ismert zenei stílus a közelmúltban vált népszerűvé Japánban a kortárs énekesek általi felhasználás eredményeként.
Az eisa és a shima-uta mellett a ryūkyūi zenének számos hagyományos stílusa létezik, amelyek közül sok nem található meg Japánban. Például az eisa-t nem népszerűsítik az Amami-szigetek többségén (Yoron és Okinoerabu kivételével). Ugyanakkor megvan a saját változata az okinawai sanshinnek is, amely mind anyagban, mind hangzásban különbözik a többi szigeten használatos hangszertől.
A hagyományos ryūkyūi zene még mindig erősen jelen van a Nansei-szigeteken. A népzene modern hangszerekkel és technikákkal való keverésével új műfajok is születtek.
A délvidék népei úgy tartják, hogy a táncok ritmusai és mintái, mint az Eisa és az Angama (アンガマ), legendákat és őskori örökséget képviselnek. A Ryūka-dalok (琉歌) és költészet műfaja Okinawa-szigetéről származik.
Ősi tradíciók
A nők gyakran viseltek hajichi (針突) néven ismert indigó tetoválást a kézfejükön, ami a felnőttkor jele és egyben talizmán, hogy megvédje őket a gonosz szellemektől. Ezeket a tetoválásokat 1899-ben betiltotta a Meiji-kormány. A legdélebbi körzetekben a katakashira (結敧髻) nevű hagyományos hajviselet (hátul felcsomózott konty) a férfiak és a nők körében is eltűnt a 20. század elején.
A hagyományos népviselet a Kijōka -bashōfu (喜如嘉の芭蕉布, „banánszálas szövet„) felhasználásával készült szőttes. A szigetországban is elterjedt az őshonos rami felhasználásával történő szövés, mindkettő a 14. század előtt keletkezett.
Az eredetileg nádfedeles házakban élő városiak a japán, kínai és koreai építmények mintájára építették saját épületeiket. Más lakóházak trópusi eredetre utalnak, és egyes falvak körül magas kőfalakat húztak, hasonlóan az Orchidea-szigeten élők stílusában.
Hitviláguk
A Ryūkyū-szigetek őslakói Amamikyu-t (阿摩美久, okinawaiul: アマミチュー Amamichuu vagy Amekushin-otome-ōankami, 天久臣乙女王御神) tekintik legfőbb istennőjüknek.
Állítólag ez a sírja
A hagyományos hiedelemvilága egy animalista hit, mely a sintoizmus, a buddhizmus és más keleti vallások kereszteződéséből áll. A szertartások főként az istenségek és az ősök imádatára összpontosulnak, különféle rituálékkal. Ezen szertartásokat általában nők végzik, mivel a helybéliek úgy gondolják, hogy a nők lelkileg erősebbek, mint a férfiak. Ez a nézet visszatükröződik a Ryūkyū Királyság hierarchiájából is, ahol a papnők jelentős hatalommal bírtak.
A mítosz szerint a Ryūkyū-szigeteket Amamikyu teremtés istennő alapította, aki három gyermeket szült. Az elsőszülött fiúból a király, a másodszülött lányból a főpapnő, a harmadik gyermekből pedig az első földműves lett. Erről a 3 gyermekről azt mondják, hogy a ryūkyūi nép ősei.
Amamikyu sírja az okinawai Uruma Hamahiga-szigetén található. Sēfa-utaki a ryūkyūi hitvallás legszentebb utaki helye. A Ryūkyūi Királyság korszaka alatt a király és kikoe-ōgimi (聞 得 大君, főpapnő) évente elzarándokoltak a Shuri kastélyból, hogy imádják Amamikyu-t.
A tradicionális ryūkyūi vallás nagy hangsúlyt fektet a nők közösségben betöltött szerepére, ahol a nők sámánként, valamint az otthon és a tűzhely őrzőiként vannak számon tartva. A nők helyzete a hagyományos társadalomban magasabb helyet foglal el, mint Kínában és Japánban. A Shīsā – szobrok (シーサー, kínai védelmező oroszlán szobor) gyakran láthatók a házakon vagy azok előtt – ez az ősi ryūkyūi hithez kapcsolódik, miszerint a férfi energia a külső szelleme, a női energia pedig a belső szelleme.
A falvak papnője, a noro (祝女) egészen a 20. századig fehér ruhát és a magatama gyöngyöket hordott. A noro feladata az volt, hogy megőrizze az adott nemzedék szent tüzét a kandallóban, mint közösségi kincset. Ehhez hozzá tartozott, hogy a tűz őrzőinek szüzeknek kellett lenniük, hogy szoros kapcsolatot tudjanak fenntartani az ősök szellemeivel. A hivatás családon belül öröklődött, általában a noro bátyjának lánygyermekére. Az istentisztelet központját három szívkő képviselte a házban vagy annak közelében.
Noro papnő
A legtöbb fiatal ryūkyūi nem komoly híve már a tradicionális vallásnak. Ezenkívül, mivel japán fennhatóság alatt áll, a shinto és a buddhizmus is gyakori, a hitrendszerük jellemzően keveredik a helyi hiedelmekkel és gyakorlatokkal.
Azonban Japán szárazföldi shintoizmusához hasonlóan a ryūkyūi hiedelmek továbbra is szertartásosan jelen vannak a régióban.
Ballagó Petra
Források és képek
https://www.urashima.jp/en/dance
https://minorityrights.org/minorities/ryukyuans-okinawans/
https://www.visitokinawa.jp/about-okinawa/world-heritage/sefa-utaki
https://www.pref.okinawa.lg.jp/site/chijiko/kohokoryu/foreign/english/index.html
