Az Itakok vak médiumok („sámánok”). A túlvilágról idézik meg a halottakat, és hangjukat kölcsönzik nekik az úgynevezett kuchiyose („száj megidézésének”) rituáléban. Célja, hogy kapcsolatba kerüljön az elhunyt rokonok lelkével.
Ma ez a gyakorlat csak a távoli vidéki régiókban található meg, de korábban állítólag elterjedt volt, nem csak a vidéken, hanem Japán szerte. Főleg az Edo-korszakban volt „népszerű” ez a gyakorlat, de ma már csak Japán északi részén gyakorolják. A hagyományos temetkezési szokásokhoz tartozik, emellett évente kétszer (július 20-24-én és október 9-11-én) vallási ünnepekre (matsuri) kerül sor az Osore-zan hegyen, amely a fősziget legészakibb csücskében található.
Az itakóknak megvan a saját, csak félig érthető éneke, amelyen keresztül az elhunyt üzeneteit közvetítik. Az Osore-zan-i tömegrendezvényeken először az elhunytakról érdeklődnek, hogy megtudják a gyászolókkal való kapcsolatukat, illetve a haláluk körülményeit.
Amint azt Carmen Blacker 1950-es terepkutatása feltárta, a halottakról szóló jelentések, amennyire érthetőek, nyilvánvalóan előre meghatározott mintákat követnek.1
Ennek ellenére az itako ügyfelei általában nagyon meghatottak, és lelki vigaszt kapnak ennek a szeánsznak köszönhetően.
Itako és ügyfelei
A yamabushihoz hasonlóan az itakók is többnyire bizonyos templomokhoz vagy szentélyekhez kötődnek, de nem lehet a buddhizmushoz vagy a sintóhoz munkásságukat hozzárendelni. Míg az itako manapság elsősorban a halottak szellemeit idézi meg, vannak a hotokek, akik a kami megidézését is vállalja.
Szellemlátók az Edo és a Meiji korszakban
Az itakók az egykor széles körben elterjedt vándorművészek, gyógyítók örökösei, amelyek az Edo-korszakban állandó céhekké nőttek össze. Ide tartoztak yamabushi, yin-yang mesterek (onmyōji), vak énekesek vagy szentélypapnők (miko), akik különféle táncokat és dalokat adtak elő. Azokat a női sámánokat, akik az itakóhoz hasonlóan a nekromantiára szakosodtak, akkoriban mikónak is nevezték. Ezeket a mikókat a kelet-japán Edoból egy bizonyos Tamura Hachidaiyū irányította, aki a Sanja szentélyben, ma Asakusa Jinjában élt. Az irányítása a tizennyolcadik században több mint 800 családra terjedt ki, amelyek női tagjai többsége szellemlátók voltak. Vannak a tevékenységnek férfi képviselői is, akik többnyire talizmánokkal (o-fuda) kereskedtek. Mindkettőjüknek át kellett engednie bevételének egy részét a Hachidayū-nak. Bár ezek közül a papnők közül sok vak volt, úgy tűnik, ez nem volt feltétel ahhoz, hogy a kuchiyose gyakorlatát véghezvigye. Japán északi részén azonban már az Edo-korszakban erős kapcsolat volt a vakság és a kuchiyose között.
Abban az időben a női sámánokat azusa miko (catalpa íjjal rendelkező sámánok) néven emlegették. A bambuszbottal játszott catalpa íj az istenek és szellemek megidézését kísérő klasszikus hangszer volt. Az egyik szerint Santō Kyōden (1761–1816) egy nekromanta rituáléjának irodalmi leírásához az alapot az elhunytaktól származó történet adta. Ezt Ő a sámánok száján át hallható üzenetek formájában kapta meg az elhunytaktól, és ezek főként a buddhista pokolról és annak részletes leírásából állt.
A korai Meiji időszakban a hachidaiyū szervezetét felszámolták, és a kuchiyose gyakorlatát teljesen kriminalizálták. A régóta bevett vallási gyakorlatok merev megközelítése a modernizáció tipikus mellékhatása volt. Az üldöztetés azonban a sámánisztikus gyakorlatok felhalmozódásához vezetett az új vallásokban, amelyek a tizenkilencedik század közepén gyorsan megjelentek. Ezeknek viszont megtorlásokkal kellett megküzdeniük. Nyilvánvalóan, különösen Japán északi részén, nagyon szoros kapcsolat volt a hagyományos miko és az új-vallás között. Mindkettő ellentmondott az állami sintoista elvnek. Ezeknek és a szentélyeknek – és így az összes többi kami kultusznak – ugyanis a Tennō ház imádatát kellett szolgálniuk. Ezzel ezek a korábbi szokások nem voltak összeegyeztethetők.
A hatalom és a népvallás viszonya csak a második világháború végén enyhült, lehetővé téve, hogy a helyi hiedelmek visszavegyék a lábukat.
Alternatív megoldásként, vagy a nekromantiával kéz a kézben, a hagyományos társadalom a vakoknak is lehetőséget kínált arra, hogy utazó énekesként tevékenykedjenek. Már a középkorban vak szerzetesek járták az országot, biwa lanttal énekeltek és meséket mondogattak.
Az Edo-korszakban különböző látássérült céhek alakultak. A jóslás mellett voltak vak masszőrök vagy akupunktúrások is, de mindenekelőtt ezek igazi szórakoztatók is voltak a hallgatók számára.
A vak bemutatónőket általában goze-nek hívták, ami eredetileg egyszerűen „apácát” jelentett. Goze egy különálló céhtípust alkotott, amely nagyrészt autonóm, de férfitársaik céhének alárendeltje volt. Választott hangszere a népszerű shamisen lant volt. A goze hagyománya tovább tartott, mint a férfiaké, és a 20. század második felében is egyedi esetekben dokumentálható volt, mára azonban mára kihalt.
Itako ma
Különböző szolgáltatásokat végeznek az itakok napjainkban. Az életvezetési tanácsadáson kívül ördögűzést, jóslást és sintó szertartásokat is például. A „Nanbu Itako”, amely Aomori, Iwate és Miyagi prefektúrák Tohoku régiójának egyes részein maradt fenn. A tudást generációkón át adták egymásnak. A Nanbu Itako például a 6. generáció óta űzi ezt a mesterséget. Eredetileg a kuchiyose volt az egyik olyan fesztivál, amelyen az egész család összegyűlt, számukra jövendölte meg a következő az évet. Egészen a Meiji-korszakig ez volt az elterjedt. Nem az itako jósolt, hanem az Ő közvetítésével a család és az otthon védőistene, Oshira-sama. Az utóbbi időben a párbeszéd révén a tanácsadáshoz hasonló formává vált.
Források:
https://religion-in-japan.univie.ac.at/Handbuch/Alltag/Yamabushi/Itako
https://www.itako.net/
Kép:
By No machine-readable author provided. Geomr~commonswiki assumed (based on copyright claims). – No machine-readable source provided. Own work assumed (based on copyright claims)., CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=1634807
