A hullámok meséje
A nyúl otthon ült, és apró faragásokat készített a kardhüvelyére. A reggel csendes volt, csak a folyó morajlása hallatszott messziről. Amikor befejezte munkáját, felállt, és elindult a házból. Halkan, könnyedén ugrált a folyó mentén, a kövek között, az aljnövényzeten át, míg végül elért a tengerhez.
A part homokos volt, a hullámok lassan hömpölyögtek a partra, majd visszahúzódtak a mélybe. A nyúl ide‑oda ugrált a nedves homokban, figyelte, ahogy a víz fodrozódik, ahogy a napfény megcsillan a habokon. A hullámok mozgása mintha az ő ugrásait tükrözte volna: előre‑hátra, közel‑távol, mintha a tenger maga is vele játszana.
Ekkor egy orka bukkant fel a vízből. A hatalmas test lassan emelkedett ki, a víz csorgott le a fekete‑fehér bőréről. A nyúl megállt, de nem futott el. Az orka közelebb úszott, a hullámok egyre nagyobbak lettek, majd visszahúzódtak, mintha lélegeznének.
A nyúl figyelte a mozgást, a víz ritmusát, és az orka szemébe nézett. A tenger és a part ekkor eggyé vált: a hullámok, a homok és a nyúl ugrásai ugyanazt a mozdulatot követték.
Az orka megszólalt: – Gyere velem, kis nyúl. Megmutatom neked a tengert, ahogy még sosem láttad.
A nyúl tétovázott, de kíváncsisága erősebb volt. – Ha elviszel, vissza is hozol? – kérdezte. -Természetesen – felelte az orka, és mosolygott.
A nyúl felugrott az orka hátára, és a tenger felé indultak. A hullámok körülölelték őket, a part lassan eltűnt a távolban. A víz mélyült, a színek sötétedtek, és a nyúl érezte, hogy valami határt lépnek át, a szárazföld és a tenger közötti világot, ahol már nem érvényesek az emberi vagy állati szabályok.
Az orka ekkor megszólalt újra, mély hangon, mintha maga a tenger beszélne: – A tengerek ura küldött, hogy elvigyelek. Azt akarja, hogy lássad az ő birodalmát, az áramlatok palotáját, ahol a hullámok születnek.
A nyúl hallgatta, de nem látott semmit. Körülötte csak víz volt, végtelen és üres. Ebben az ürességben a szavak váltak tájjá, a beszéd teremtette meg a helyet. Az orka hangja festette meg a mélységet, a nyúl képzelete a fényt.
A nyúl ekkor megszólalt: – Ha valóban a tengerek ura küldött, miért nem mutatod meg nekem a palotáját?
– Mert az csak azoknak látható, akik örökre a vízben maradnak – felelte az orka.
A nyúl elgondolkodott, majd halkan mondta: – Én a földhöz tartozom. A hullámok mozdulatait értem, de a mélység csendjét nem. Vigyél vissza a partra.
Az orka hallgatott, majd lassan megfordult. – A szárazföld és a tenger között van egy hely – mondta -, ahol mindkettő létezik. Ott úszunk most.
A hullámok újra mozogni kezdtek, a fény visszatért, és a part lassan kirajzolódott a távolban. Amikor elérték a homokot, a nyúl leugrott az orka hátáról.
– Köszönöm, hogy megmutattad a határt – mondta. – És köszönöm, hogy emlékeztettél rá, mi van a túloldalon – felelte az orka.
A nyúl hazafelé indult, ugrált a folyó mentén, a kövek között, az aljnövényzeten át, míg elérte a házát. Ott újra leült, és faragni kezdett. A kardhüvelybe most hullámokat vésett – emlékül a tenger mozdulatáról, amelyben egy pillanatra ő maga is része volt.
Forrás: Myths and Legends of Japan (F.Hadland Davis, Global Grey, 2021)
