Mai mesénkben egy rendkívül híres yōkai-fajtát mutatunk be: a tengut. Ő a japán folklór egyik legismertebb teremtménye.

A tengukról már meséltünk korábban is. Gazdag és változatos történelmük van, és ráadásul nagyon jól is néznek ki. Találkozhatunk velük a mesékben, animékben, templomok szobrain vagy ábrázolásain.

Arról már meséltünk, hogy a tengu szót így írják: 天狗, és „mennyei kutyát” jelent. Hogy miért? Vitatott. Nagy valószínűséggel a hulló csillagokról kaphatta a nevét. Sok kultúrában az üstökösök és hullócsillagok rossz vagy gonosz előjelnek számítottak. Nem véletlen, hogy maga a tengu sem feltétlenül egy pozitív yōkai.

A tenguk gonosz lelkek voltak, akik kicsúsztak a buddhizmus karmikus reinkarnáció körforgásából, és a saját kis világukban éltek. Mint ilyenek, ők voltak a buddhista szerzetesek és apácák, valamint a spirituális ösvényen járni próbáló emberek legfőbb ellenfelei. Vannak történetek, amelyek a rossz tetteikről számolnak be és vannak olyanak, amelyekben, mint egy büntető, nevelő szerepük van. Előfordulhat, hogy furfangos trükkjeiről olvastál történetet, de van pár olyan mese is, ahol mint egy bölcs tanító jelenik meg.

Az aszkéta szerzetesek, a Shugendō vallási szekta tagjai például a tengukra mint hegyi istenekre tekintenek, akik sokszor megbüntetik azokat, akik nem megfelelő módon viselkednek.

A következő történet is egy ilyen esetről szól:

Hogyan sebezte meg Dōchin büszkeségét egy tengu a Kawachi Kuragari-csúcson

A Kuragari-csúcson, egy mindentől távol eső helyen állt egy templom, amelyben egy Dōchin nevű férfi élt egyedül. Dōchin nem volt fiatal, de öreg sem. Gyakran mondogatta, hogy életében még soha nem érzett igazi félelmet. Nem csak, hogy mondogatta, már-már kérkedett is vele.

Egy nap a közeli Imakuchi faluba ment. Esett az eső, ő pedig unatkozott, ezért ott maradt, és alkonyatig beszélgetett a falusiakkal, mielőtt visszatért volna a templomába. Persze volt szó mindenről, de a szaké társaságában az ember mégis csak szereti dicsérni önmagát.

Ahhoz, hogy hazatérjen, egy kőhídon kellett áthaladnia.

A sejtelmes éjszakában, ahogyan visszafelé bandukolt az évszázados fák árnyékában, ezen a hídon egy halottat pillantott meg, pont a keskeny híd elején. Dōchin furcsának találta mindezt, de mivel nem érzett sem félelmet, sem részvétet, egyszerűen rálépett a halottra és ment tovább útjára.

A halott azonban, ahogy rálépett, összerándult és a szája bele harapott Dōchin köpenyének szegélyébe. Dōchin még most sem rémült meg, egyszerűen erősen rálépett a hasára és a halott szája kinyílt. Úgy gondolta, mindez egy önkéntelen reakció volt a merevedő testtől.

Arra gondolt, hogy ennek az embernek a családja bizonyára túl szegény volt ahhoz, hogy a holttestét elküldje egy templomba, hogy rendesen eltemessék, ezért egyszerűen itt hagyták a hídon. Úgy döntött, hogy eltemeti a férfit. A hátára emelte a holttestet, és visszavitte a tamplomba, ahol élt. És mivel a holttest korábban megpróbálta megharapni, Dōchin úgy döntött, hogy éjszakára egy fenyőfához köti, majd reggel eltemeti.

Éjszaka álmában egy különös hangra ébredt:

    „Dōchin! Dōchin!” – szólongatta.

Dōchin felébredt, és azon tűnődött, hogy mi lehet ez a hang.

    „Miért kötöztél meg? Oldozz el azonnal!” – mondta a hang.

Dōchin zavarba jött és csendben maradt.

    „Ha nem oldozol el, akkor én jövök hozzád!” – kiáltotta a hang. Dōchin kezdett nyugtalankodni. Elővett egy nagy kardot, ellenőrizte a zárat az ajtaján, majd visszahúzódott a szoba sötétjébe.

    Hirtelen az ajtó kinyílt. Dōchin, azt hitte, a végzet érkezett meg hozzá. Levegőt sem mert venni. A halott ember ide-oda kutatott utána a sötét szobában. Hirtelen Dōchin kiugrott, és levágta a karját. A halott ember eltűnt, de a karja ottmaradt. Ahogy felemelte a levágott kar darabot, látta, hogy az telis tele van borítva tűhegyes szőrrel. Nem rémült meg tőle, de azért a biztonság kedvéért bezárta azt egy nagy ládába.

Az éjszaka hátralévő része békésen telt el.

Másnap reggel megjelent Dōchin anyja, aki lent élt a faluban. Dōchin még aludt, de a látogatása felébresztette. Dōchin sietve kelt ki az ágyból.

    „Korábban jöttél a szokásosnál, anyám” – mondta.

    „Múlt éjjel valami szörnyűséget álmodtam. Történt veled valami?” – kérdezte.

Dōchin elmondta az anyjának, mi történt az előző éjszaka, és az asszony meglepődve nézett rá.

    „Mutasd meg a levágott kar darabot” – mondta.

    „Nem tehetem” – tiltakozott a fiú.

    „Ó, kérlek!” – erősködött az anya.

Dōchin tehát elővette a kart, és megmutatta az anyjának. Erre az asszony kinyújtotta egyik kezét, és felkapta a kart.

    „Ez az én karom!” – mondta. Aztán eltűnt.

Az ég, amely addig a pillanatig tiszta volt, hirtelen elsötétült. Szörnyű kacagás zengett a levegőben. Olyan ijesztő volt, hogy a bátor Dōchin elájult félelmében.

Nem tudta, hogy valójában egy álmot látott. Rövid idő múlva felvirradt a tényleges hajnal. Dōchin édesanyja, a valódi, szokása szerint meglátogatta a templomot. Megdöbbenve látta, hogy Dōchin eszméletlenül fekszik a földön, és visszarohant a faluba segítségért. Más falubeliekkel együtt tért vissza, akik gyógyszert adtak Dōchinnak, és mellette maradtak, amíg fel nem ébredt.

    „Mi történt itt?” – kérdezték.

Dōchin elmesélte a teljes történetet, de a falubeliek nem hittek neki. Azt gondolták, hogy valójában a büszkesége megmentése miatt találta ki ezt a történetet. Gyávának nevezték és kinevették.

Ez volt a tengu büntetése, amiért Dōchin a bátorságával kérkedett.

Forrás:https://matthewmeyer.net/blog/2022/10/03/a-yokai-a-day-how-dochins-pride-was-wounded-by-a-tengu-at-kuragari-peak-in-kawachi/?fbclid=IwAR1LqpuMol5UhF9eOOsPQm2v2SWCdnxP5ySj_B8bKOnwTiTtVcywS9z_Se8