Ikebana

Ikebana a japán ike, ‘növényeket ültetni, elrendezni’ és bana, ‘virág’ szavakból, a virágok elrendezésének művészetét jelöli Japánban.

A hatodik század óta ismert, de csak a tizennyolcadik században terjedt el. A virágáldozat szokása a budhizmus elterjedésévelal került Japánba.

A tizenötödik századig csak a papok és a nemesek gyakorolták, majd fokozatosan elterjedt a nép körében is.

Ezzel a virágáldozat eredeti értelme fokozatosan elszakadt a vallástól, és napjainkban a kozmosz szépségét, harmóniáját testesíti meg. A növényrendezés szigorú alapformája szerint 3 fő valóságot kell megjeleníteni: a földet, az embert és az eget. A virágrendezés meditatív cselekménye összhangot akar teremteni e 3 tényező között. Ez egyben az ember hivatása, aki az ég és a föld között áll és tevékenységével uralkodik mindkettőn.

Az ikebana fejlődés során különböző formák alakultak ki, melyekben fölismerhetők az elrendezés alapszabályai. Ezek röviden: bukka – ‘virágok Buddhának’, 6-14. sz.; rikka – ‘álló virág’, 14-18. sz.; shoka (seika) – ‘odaállított virág’ (ti. a teaszertartáshoz), 17-19. sz.; nageire – ‘bedobott virág’, 17-20. sz.; moribana – ‘fölhalmozott virág’, a 19. sz. vége óta.

A készítéshez szükséges anyagok: válogatott növények, virágok, az évszaknak megfelelő cserjék; megfelelő edény (cserép, üveg, fa, fém).

A kenzant (lemez, melyből szegek állnak ki, ezekre tűzik rá a virágokat), gyakran felhasználják az ikebana készítésekor, de olló, drót, fadarabok, kövek, alkalmazása is gyakori.

Az ikebana szabályok által meghatározott, élő alkotás, az alkotó úgy rendezi el a virágokat, mintha azok még élnének, növekednének. Tömeg helyett ecsetvonásszerű vonalakkal és üres terekkel dolgozik, szimmetria helyett lendületesen kiegyensúlyozott asszimetriával. Színeiben visszafogott, a növényeket nagy fantáziával kezeli és általában kevés anyaggal ér el erős hatást. A kompozíció a vázával és a környező térrel együtt alkot szerves egységet.

A legszebb virágköltemény is elveszíti jelentőségét, ha elmozdítják a helyről, ahová eredetileg szánták, hiszen vonalvezetése és arányai kifejezetten az adott környezethez illenek. Tisztelet, tekintély és spirituális légkör övezi Japánban e virágköltészetet, ami csak a szigetország történelmi és vallási hátterének ismeretében érthető meg. Mint oly sok más művészeti ág, az ikebana is mélyen a buddhizmusban gyökerezik. Eredete visszavezethető a buddhista szertartásokon szokásos virágfelajánlásig, de hatással voltak rá az ókori Japán császári udvarában tartott virágrendező versenyek is.

Elterjedésébeben nagy szerepe volt a japán teaszertartásnak is, a két ág szervesen kiegészíti egymást. Aki betekintést nyert a teamesterek és virágkötők munkájába, tapasztalhatta vallásos tiszteletüket a virágok iránt. Nem véletlenszerűen, hanem gondos megfontolás után választanak ki minden egyes virágzó ágat és hajtást, figyelemmel a létrehozni kívánt kompozícióra. Nagy szégyen lenne rájuk nézve, ha többet vágnának le, mint amennyi feltétlenül szükséges.

A japán házakban a tokonoma (emelt szintű, fapadlójú beugrás) szellemileg egy szent mikrokozmosz a szobán belül. A mai ikebana őse, a Buddhának felajánlott tatebana (szó szerinti fordításban álló virágok) itt került elhelyezésre. Először egy fő ágat helyeztek egyenesen állítva, azután két virágot, vagy levelet, amely előre nyúlt, az elsőnél alacsonyabban, balról és jobbról körülölelve azt. A fő ág és a két rövidebb háromszöget alkotott, a történelmi Buddha, Shaka, és Sakyamuki személyére, a szentháromságra utalva. Ez a háromszög forma a mai napig megmaradt az alapformák között.

A japán barokknak is nevezett Momoyama korszakban született a sukiya stílus, mely összefonódott a tea ceremóniával és a Zen Buddhizmus egyszerű, igénytelen szellemével. Valójában ez a „minimalista” stílus az, amit ma legtöbbször „Japán stílusként” emlegetünk. Ez a „teaház esztétika” máig átszövi a japán kultúrát – a monokróm tusfestményeket éppúgy, mint a színkoordinációt, a kerttervezést vagy a virágrendezést.

Az új virágrendezési stílust, ami ebből az esztétikából fejlődött ki, Nagaire-nek hívják. Könnyed, informális, kötetlen, és a Tatebana stílusnál egyszerűbb technikai tudást igényel.

Az Enshu iskola két fő ágat helyez el először, amely az eget (ten) és a földet (chi) képviseli. Ezután kiegészítő levelekkel, virágokkal tölti ki a teret, hogy a felhasznált növények száma 3, 5, 7, és 9 vagy akár 17 legyen.

A Koryu iskola három ággal reprezentálja a három szintet, az eget (ten), a földet (chi) és az embert (jin). A taoista iskolák egy háromszögbe képzelt négyszöget használnak alapformaként, amely két háromszögre van osztva, képviselve a pozitív yang és a negatív yin energiát.

Az iskolák két fő alapstílust tanítanak: a nageirebana és a moribana stílust aszerint, hogy milyen „edényt” használnak a virágok elhelyezésére. A nageirebana vázát használ a virágok tartására, a moribana sekélyebb tálat és valamilyen extra tartót, amilyen például a kenzan. Ez egy speciális tűpárna, ami a virágok kívánt helyzetben tartására szolgál.

A 18. század közepe óta a virágrendezés elengedhetetlen része egy jó családból való fiatal lány nevelésének. Háziasszonyok tízezrei költenek hatalmas összegeket tanulásra, kiállításokra és oklevelekre. Az iskolák szigorú hierarchiája szükségessé teszi, hogy minden új rang eléréséhez, egyre növekvő áron, diplomát vegyenek.

Forrás:

2014 Szépvilágunk Magazin, Virágköltészet, Consultation Magazin, cons.hu, Ivaki Tosiko, Kollát Gyula