Hazánkhoz hasonlóan, Japánban is kedvelik az olajban sült, panírozott ételeket. A legtöbb embernek a tempura kifejezés hallatán a szushihoz hasonlóan, akaratlanul is a japán konyha ugrik be, annak ellenére, hogy az olajban sütés, mint főzési technika viszonylag új keletű, azaz néhány évszázada honosodott meg a japán ételkészítésben.
Habár a japán konyhaművészetet sok tekintetben befolyásolta a kínai ételkészítés, az olajban sütést, annak ellenére, hogy Kínában már a hatodik század előtt bevett szokásnak számított, mégsem honosodott meg Japánban. Ennek az oka feltehetően a buddhizmus húsfogyasztást tiltó tana volt, hiszen Kínában a sütéshez sertészsírt használtak, amelynek fogyasztását tiltották Japánban. Annak ellenére, hogy ismerték a növényalapú olajokat, azokat korlátozott hozzáférhetőségük miatt nem használták sütési célra. Az olajban sütés módszerét feltehetően a tizenhatodik század második felében spanyol és portugál kereskedők és misszionáriusok hozták magukkal, amelyet az idők folyamán japán konyhaművészet a saját szája íze alapján továbbfejlesztett. A tempura végül a tizennyolcadik században vált a gasztronómia részévé. Számos feljegyzés tanúskodik a tizennyolcadik század közepéből, amikor is halakat és gyökereket paníroztak be lisztből, szójaszószból és vízből készült panírba, amit később olajban megsütöttek. A növény alapú olajok növekvő termelése és áruk stabilizálódása, a szójaszószt termelő ipar kiépülése és a katsuobushi készítés elterjedése, mind hozzájárultak, hogy a tempura elnyerje mai formáját.
A japán konyhaművészetben számos variációját fedezhetjük fel az olajban sütésnek, amelyek közül a két legelterjedtebb tempura fajta az úgynevezett szu-age és a koromo-age. A szu-age esetében az alapanyagokat panír vagy bunda nélkül forró növényi olajban sütik meg. Ezt a sütési módot gyakran használják a padlizsán vagy például a makréla sütésénél, hiszen a padlizsán lila színe vagy a sült makréla étvágygerjesztő kinézete esztétikus megjelenést kölcsönöz a fogásoknak.
A koromo-age esetében a különböző szezonális alapanyagokat, legyen az zöldség, hal vagy tenger gyümölcse, egy búzalisztből, tojásból és vízből álló folyékony tésztába mártják, majd bő olajban arany barnára sütik meg. A tempurát fogyasztásakor hagyományosan bonitóból, szójaszószból vagy mirinből készült szószokba mártogatják.
A huszadik század közepéig a tempura stílusú ételek, a szushihoz hasonlóan utcai ételek voltak, amelyeket az utcán felállított bódékban készítettek és árusítottak. Manapság a legtöbb japán étterem kínálatában szerepel, de vannak kifejezetten csak tempura ételeket kínáló éttermek is.[1]
