Mivel a japán étkezési stílus alapvetően különbözik a miénktől, így akad olyan dolog, amire érdemes figyelnünk, ha nem szeretnénk udvariatlanságot elkövetni – vagy csak éppen-hogy-néha.
A japán étterem, ha hagyományos, akkor alacsony asztalokkal rendelkezik, amelyek mellé a földre szokás ülni. Ebben az esetben maguk az asztalok általában alacsonyabb dobogó szerű építményen is elhelyezkedhetnek. Amennyiben magába az étterembe cipővel lépünk be, akkor is legkésőbb ezen dobókra való lépés előtt lehúzzuk lábbelinket, és úgy helyezzük őket szorosan egymás mellé, hogy az orruk minden esetben kifelé nézzen, vagyis úgy, hogy távozáskor könnyen tudjunk visszalépni bele. Az alacsony asztalokhoz törökülésben lehet leülni, vagy seizába, vagyis a sarkunkra helyezkedve. Hölgyeknek érdemes arra figyeljenek, hogy amennyiben szoknyát viselnek semmi esetre se üljenek törökülésbe, mégha bő is rajtuk a ruha.
A talpunkat ne fordítsuk soha más felé, és az étteremben – ha olyan – akkor mindig használjuk a papucsot, amelyet cipőnk lehúzásakor adnak. Azonban a wc-re ne lépjünk azokkal, ott külön papucsok vannak, feltétlenül azt illendő használni. Ám arra is figyeljünk, hogy aztán nehogy a toalett papuccsal térjünk vissza az asztalhoz.
A rendelésnél érdemes vendéglátónkat követni az általánosan széleskörű választék miatt. (Hagyományosan a japán ételek nem “egytál éltelek”, sokkal inkább számtalan kis adag fogást jelentenek – amiket kazunak neveznek.) Amíg ki nem hozzák az ételt valószínűleg társalogni fogunk.
Beszélgetés közben a japánok nem tartanak szemkontaktust. Alapvetően nem kavarja fel őket, ők is tudják, hogy nyugaton más szokások vannak, de hosszan semmiképpen se nézzünk partnerünk szemébe, mert azzal zavarba ejthetjük. Emellett a japánok személyes tere nagyobb, mint a miénk. Ezért ne hajoljunk túl közel, ne közvetlenkedjünk, ne érintsük meg a velünk egy asztalnál ülőket – és másokat se igen. Viszont a japánokat nem zavarja a csend. Ha a beszélgetésbe szünet áll be, ha kérdésünkre nem kapunk azonnal választ, akkor se idegeskedjünk. A társalgás fonala bármerre vihet, de a viccek mesélését érdemes kerülni. Nem arról van szó, hogy a japánoknak ne lenne humorérzékük, azonban az európai viccek távol állnak tőlük, nem feltétlenül tudják őket értelmezni, így igen kellemetlen szituációba keveredhetünk általuk.
A társalgáshoz tartozik még az is, hogy sose mutogassunk ujjal a másikra, és főleg ne pálcikával. Valamint ne mutassuk ki gyengéd érzelmeinket egy társaságban – kivéve talán gyermekek irányába.
Általában amikor leülünk egy asztalhoz, és a pincér üdvözöl minket – nem mintha belépésünkkor ez már ne történt volna meg az adott hely teljes jelenlévő személyzete által -, akkor az étlappal együtt egy nedves – és általában meleg – kéztörlő kis törölközőt, kéztörlőt kapunk.Ezt hívják oshiborinak (お絞り).
A hölgyek inkább csak a kezüket töröljék meg vele, de a férfiak akár az arcukat, karjukat is felfrissíthetik. (Nem udvariatlan akár még egyet kérni.) Használat után össze kell újra hajtani, és a kezünket később is törölhetjük még bele, használhatjuk szalvétaként is, de természetesen az asztaloknál papírszalvéta is mindig található. Az oshiborival együtt teát is kapni fogunk – esetleg a nyári hőség idején hideg, jeges vizet. Ez nem kerül semmibe, és vagy az asztalunkon találunk még belőle, vagy bármikor kérhetünk egy újabb csészével, pohárral.
Elérkeztünk az étkezéshez. Japánban az ételeket egyszerre hozzák ki az asztalhoz. Elénk többnyire egy adag leves és egy adag rizs kerül, vagy a közös tálból merünk a tányérunkba. A rizs nagyon nagy érték Japánban, szinte minden étkezés része , és számtalanféle étel készül rizsből – a közkedvelt édesség a mochi (餅) is rizsből készül. A közös tálból mindig az odakészített kanállal vagy pálcikával illendő szedni, sosem a saját evőeszközünkkel. Érdemes megtanulni pálcikával enni – főleg, mert nem egy nagy ördöngösség -, de egyáltalán nem udvariatlan, ha kérünk kést és villát (bár egyesek szerint ez azt is üzenheti, hogy az étel túl kemény), valamint kanalat – ez utóbbit általában a levesekhez eleve adni szoktak, de nem minden esetben, mert pálcikával is minden étel kényelmesen elfogyasztható.
Az éttermekben minden étel kisebb, nagyobb tányérokon van elhelyezve, amelyekről szabadon szedhetünk magunknak. Udvarias mindenből csipegetni egy keveset, de ha valami nem ízlik, akkor egyszerűen ne szedjünk belőle, viszont nem illendő közvetlenül a közös tálakból étkezni. Mindenki kap külön tányért ugyanis, amelyre elhelyezhetni az elfogyasztani kívánt ételeket. Amit kiszedtünk az illendő meg is enni, főleg, ha bele is haraptunk, a rizst pedig végképp nagy udvariatlanság otthagyni.
Úgy tartják, hogy udvariatlan az idősebbek előtt felemelni a pálcikát az étkezés elején, de az ilyesmivel azért hatalmas hibát nem követünk el. Viszont a pálcikák sose keresztezzék egymást, és sose szúrjuk bele azt az ételbe, ugyanis a buddhista temetések alkalmával a halottnak így ajánlják fel az ételt. Ugyanezen okból a pálcikánkkal sose kínáljuk meg étellel senkit, mert a pálcikával másnak egyedül temetésen adnak bármit is a japánok.
Az megfigyelhetjük, hogy ahogy kiérkeznek az ételek az asztalnál ülők nekifognak és kivesznek maguknak mindenből egy kicsit. Azonban nem kezdenek azonnal bele a táplálkozásba csak amikor elhangzik az “itadakimasu”, viszont ekkor mindenki egyszerre. (Fontos megjegyezni, hogy az “itadakimasu” jelentése nem “jó étvágyat”! Ez azt jelenti, hogy nem egymásnak mondott kifejezés az étkezés kezdetén, hanem sokkal inkább magunknak. Akkor is használják, ha isznak.) Az étkezést úgy a legudvariasabb kezdeni, ha pár falat rizst eszünk, majd a levessel folytatjuk. Elsőre furcsa lehet, hogy a japánok nem feltétlenül követik azon sorrendet, hogy leves, fő étel és desszert. Sok esetben a feltálalt kínálatból vegyesen étkeznek.
Japánban a tányérokat (kisebb nagyobb tálakat), amelyekből esznek, felemelik az asztalról és a szájuk közelébe emelik. A levest, rizst, és bármilyen más ételt is felemelünk a tányérral, bal kezünkbe fogjuk azt úgy, hogy nem csupán két-három ujjal fogjuk, majd a pálcikával úgy falatozunk, hogy nem szükséges az asztal fölé hajolni. Leves esetében apránként kiszedegetjük a “sűrűjét”. és a levéből kortyolgatunk. Ez igaz a tésztafélékre is, mint az udon vagy a rámen és hasonlók. Bátran szürcsöljünk is hozzá, ahogy vendéglátóink teszik, mert az azt mutatja, hogy ízlik az étel.
Bizonyosan mindenki ismeri a szójaszószt, ami Japánban közkedvelt és igen sokféle fajtája létezik. Az étel ízesítésére használják és nincs olyan étkezés, amikor ne találkozhatnánk vele. Azonban sose öntjük az ételre, főleg ne a rizsre. Egy kis tányérkába töltsük ki – vagy már eleve abban kapjuk -, és abba mártogassuk bele az ízesíteni kívánt falatokat. Nem mellesleg, ha így teszünk, akkor kényelmesen adagolhatjuk azt is, hogy milyen legyen egy-egy falat íze. A japán ételek egyébként is rendkívül érzékletesen ízesítettek, érdekes ízharmóniákat képesek bemutatni számunkra, amelyek elsőre furcsák is lehetnek. Nem ritka az egyszerre sós és édes ízek kombinációja sem, és érdemes lassan étkezve megfigyelni, hogy általában nem egy nagy ízbombát kapunk, hanem ahogy rágjuk az ételt fokozatosan jelennek meg a különféle ízérzetek.
Ahogy itthon megköszönjük az étkezést, úgy a japánok sem hagyják szó nélkül, ha befejezték azt. Erre a kifejezés a “gochisōsamadeshita”. Azonban egy étterem látogatása, pláne, ha az nem ebéd, hanem vacsora, akkor biztos, hogy italozással folytatódik, ami kapcsán szintén érdemes pár dologra figyeljünk. Először is ne töltsünk magunknak. Sokkal udvariasabb, ha másnak töltünk csak – de ne aggódjunk, nekünk is fognak, sőt könnyen lehet, hogy kicsit többször is, mint szeretnénk. Ha az italt felszolgálják, akkor a pohár felemelésével jelezhetjük, hogy szeretnénk kérni, és illendő bele is kortyolni azonnal, még mielőtt letettük volna azt az asztalra. A szakét viszont egy hajtásra illik meginni, nem pedig kortyolgatva – bár, ha azokat a kis szakés poharakat nézzük, akkor valójában az lenne a megfelelő kérdés, hogyan lehet abból kortyolgatni. Ha valaki felajánlja a szakés poharát, akkor azt illik elfogadni és felhörpinteni az italt, majd vissza is kínálni később. Ez teljesen természetes. A teaszertartások alkalmával is úgy történik – hagyományosan -, hogy egy csészéből fogyasztanak akár többen is a mester által elkészített csodás teából. Mivel mindenki egymásnak tölt, így figyeljünk arra, hogyha valaki szeretne tölteni nekünk, akkor igyuk ki, ha van még a poharunkban. Azonban arról ne feledkezzünk meg, hogy addig ne emeljük poharunk a szánkhoz, amíg mindenki nem kapta meg sajátját és el nem hangzott a köszöntés: “kanpai”. (Ne használjunk más kifejezést! A “csincsin” például az egyik legnagyobb mellélövés lehet, mert jelentése a japán nyelvben a férfi nemi szerv gyermeki megnevezése.)
