Jinmenju, vagy Ninmenju, az emberarcú fa

Egy tavaszi délutánon egy orvos sétált az erdőben és élvezte a természet szépségét. Egy völgybe ért, ahol a nap megnyugtatóan sütött a fák között, így letelepedett egy pillanatra pihenni. Hirtelen suttogásokat hallott, hangokat, amelyek mintha mindenhonnan jöttek volna és visszhangoztak körülötte.

„Ki van ott?” kérdezte. A hangok továbbra is csevegtek, érthetetlenül. „Ki vagy te?” kérdezte ismét.

– Mi vagyunk! Volt a hangok zavaró válasza. Az orvos felállt és addig keresgélt, amíg végre felfedezett valamit, ami oda nem illőnek tűnt a völgy fák között. Ez egy magas fa volt, telis tele gyümölccsel. Odament hozzá, ahol közelebbről is szemügyre vegye az ágairól erősen lelógó rózsaszínes-narancssárga gyümölcsöket, amely édesnek és finomnak tűntek.

– Van valaki a fa mögött? – kérdezte.

– Mi vagyunk a fa.

Egy gyümölcs feléje fordult, és látta, hogy mindegyiknek apró emberi arca van, szemekkel, szájjal és fogakkal, valamint fülekkel és orrokkal. Úgy tűnt, mintha több tucat babafej lógott volna le a faágakról. Az apró szemek mind rá fókuszáltak, és egy gyermek kísértetiesen vékony hangján beszéltek. – Mi vagyunk a fa. – szólt újra.

Az orvos felsikoltott, és hátrálni kezdett. Megbotlott egy sziklában, és elterült a földön.

Az apró gyümölcsök mintha felsikoltottak volna a nevetéstől az orvos ügyetlenségén. Addig nevettek, hintáztak az ágaikon, mígnem kuncogásuk ereje eltörte az ágakat, és a földre nem estek. A gyümölcs kiabálni kezdett: „Nem! Nem!”, és ahogy a földet értek, gurultak és összeráncolták a homlokukat.

Milyen különös találkozása volt ennek az orvosnak!

Az emberarcú fa képe számos történetben előkerül. A Jinmenju (人面樹) történetének korai változatai azt mesélik, hogy az orvos kínai volt, hasonló történet Kínában van. Távoli hegyek mélyedéseiben növő fa, emberi arcra emlékeztető virágokkal. Ezek az arcok mindig mosolyognak, még akkor is, amikor leesnek az ágaikról.

A gyümölcsnek több ezer év kell, hogy megnőjenek, majd több ezer év kell ahhoz, hogy elég nagy legyen és még több ezer év kell ahhoz, hogy ehető legyen. Ilyenkor a halhatatlanok összegyűlnek, és lakomát tartanak. Megeszik a gyümölcsöket, ami viszont sok ezer évvel meghosszabbítja életüket.

Azt mondják, hogy az ember ritkán eszi meg őket, mert túlságosan olyannak tűnik, mintha egy babát ennének. Egyes mesékben arról számolnak be, hogy miután a gyümölcs kinevet valakit és a földre esik, ha van bátorságunk és persze eszünkbe jut megkóstolni, akkor az íze édes és ropogós, mint a citrusféléké. Tehát úgy tűnik, hogy volt, aki túltette magát a kannibalizmustól való félelmén, és megette a halhatatlan gyümölcsöt.

Egy régi japán enciklopédiában találtak egy feljegyzést, amelyet egy orvos írt le és arról számol be, hogy nem Kínában, hanem egy titokzatos szigeten találhatók a gyümölcsök valahol az Indiai-óceánon.

Bármi legyen is az eredete, a Jinmenju minden bizonnyal furcsa és elég hátborzongató lehet. Általában úgy gondolják, hogy az Ezeregyéjszaka meséi ihlette Jinmenju történetét (ott is van egy hasonló fa), vagy egy másik perzsa népmese, amely Kínába került, amelyet aztán a japánok lefordították és újra gondolták picit átírva a történetet.

Forrás:

https://en.wikipedia.org/wiki/Jinmenju