A Kishiwada kastély nem szerepel különösebben előkelő helyen a legtöbb Japán úti cél listán. Ha nem laktam volna közel fél évet viszonylag a közelébe, valószínűleg nem látogattam volna meg.
Ha Osakában járnál és van egy barangolásra szánt fél napod, főleg ha azt a KIX Kansai reptér közelében kell eltöltened, akkor mentsd el ezt a cikket.
Kishiwada vára
Tavasszal jártam ott, acélszürke égbolt és kellemes tavaszi, mégis kicsit nyirkos levegő volt.
A kastély néhány percnyi sétára található a Takojizo állomástól, és a semmiből tűnik fel.
Valaha sokkal nagyobb volt, mint most. Egy ötemeletes várat 1827-ben egy villámcsapás után tűz pusztított el. Az évek során az árkok és csatornák kiterjedt hálózata eltűnt és helyette lakóházak vették át a helyét.
Ma Kishiwada egy egyszerű, háromszintes, 1954-ben újjáépített, egyetlen vizesárokkal körülvett vár, az őt körbe vevő kőkerttel. Pici ékszerdoboz, ahogy kimagaslik fehér falaival, ívelt antracit tetőjével, magas kőfalával és a parányi kerttel előtte.
A helyszín nem különösebben nagy, de az árok meglepően széles. Az emelvény, amelyen a kastély áll, szintén nem túl magas. Minden kétséget kizáróan az oszakai vár ennél a kastélynál impozánsabb. Ettől függetlenül nekem az egyik kedvenc helyem lett a környéken. Az árok túloldaláról nézve a vár úgy néz ki, mint egy erősen megerősített sziget.
A kastély főbejárata az északnyugati oldalon található, azon a hídon keresztül, amely egykor a fővárat a Ninomaru épületeivel kötötte össze. A kapuház egy széles és meglehetősen impozáns kétszintes szerkezet: egy fehér sáv választja el a fekete palatetőt és a nehéz fekete fakapukat.
Az udvarba jutva egy nagy száraz, homokos kertet pillanthatunk meg néhány nagyobb kőtömbbel, amely kiemelkedik a szárazkertből.
A toronyban van egy kis múzeum, amely számos tárgyat tartalmaz a kastély történetéből. Ilyenek például a jól megőrzött páncélruháktól a mezőgazdasági eszközökig, történelmi dokumentumokig és műalkotásokig. A kastély eredeti elrendezéséről is láthatunk egy makettet, egykor valóban hatalmas területet foglalt el.
A kert három szintje a Muromachi-korszakbeli kastély formáját képviseli. A kőgyűjtemények a Koumei Shokatsu csata képének művészi ábrázolása állítólag (egy tábla szerint. A híres kerttervező, Shigemori Mirei alkotta meg a fehér homokos kertet, amely részei a kiotói Shirakawából, a kékesszürke sziklákat pedig a wakajamai Okinosimából hozatták.
Az eredeti kastélyt 1334-ben Wada Takaie és Kusunoki Masashige építtette. Abban az időben a terület, ahol a kastély épült, egyszerűen csak Kishi (part) néven volt ismert. Az eredeti kastély építését követően a Kishi-no-Wada nevet vette fel, ami jelen esetben Wada partját jelenti, és ez végül Kishiwada-ra rövidült az idők alatt
Később állítólag a hatalmas szamuráj úr, Toyotomi Hideyoshi megparancsolta egyik parancsnokának, Koide Hidemasának, hogy építsen egy új kastélyt Kishiwada várának eredeti erődítményeire.
Az impozáns új kastélyt bázisként kívánták használni, ahonnan Toyotomi megtámadhatja a Negoro-Gumit. Ezeket a Negoro-ji templomból származó harcos szerzeteseket rendkívül fegyelmezettnek és nagyon képzettnek tartották, különösen a lőfegyverek használatában. Köztük voltak az ország legjobb fegyverkovácsai is.
Ugyanakkor szoros szövetségben álltak Tokugawa Ieyasuval, a jövőbeli sógunnal és Toyotomi riválisával. Olyan heves volt Toyotomi Negoro-ji elleni támadása, hogy a templomot alkotó mintegy 3000 épületből csak a fő pagoda és egy sor egyéb építmény maradt meg.
Toyotomi 1598-ban és fia, Hideyori halála után az oszakai vár 1615-ös ostroma során a Kishiwada kastély tulajdonjogát a Matsudaira klán birtokolta. Két generáción át uralták, mígnem ismét az Okabe klán birtokába került, akik 13 generáción át birtokolták ezután, egészen az 1871-es Meiji-restaurációig.
A Kishiwada kastély legendája szinte már feledésbe merül.
Richard Gordon Smith brit író, antropológus és utazó 1918-as Ancient Tales and Folklore of Japan című könyvében írta le ezt a legendát. A könyve még korábban akadt a kezeim közé és tele van jó japán történetekkel. Érdemes elolvasni.
Kishiwada kastély legendája és a kappák
Nagy betegség támadta meg Kishiwada kastély urát, Koriyama daimyō. Japán szinte minden részéről orvosokat hívtak; de nem volt haszna, senki sem tudta, mi okozhatja a betegséget. A betegség továbbterjedt, és mindenki megdöbbenésére nemcsak Koriyama, hanem felesége és gyermeke is elkapta.
Pánik uralkodott a tartományban – nem azért, mert az emberek féltették magukat, hanem mert attól féltek, hogy elveszíthetik urukat, annak feleségét és gyermekét. Koriyamát ugyanis mindenki szerette. A tartomány virágzott, nem voltak háborúk már jó ideje, amióta Koriyama uralkodott. A vizes árok a kastély körül is kiszáradt, de nem is volt szükség rá, a kastély maga volt a béke szigete, nem kellett semmilyen külső betolakodótól sem megvédeni.
Egy napon, ennek a nagyszerű családnak a betegsége idején Tada Samon, a kastély legmagasabb tisztviselője (maga Koriyama úr mellett) a szobájában ült, és azon gondolkodott, mit tegyen mindenféle kormányzási kérdésekben, amíg az úr felépül.
Ahogy gondolkodott, egy szolga jelentette, hogy a külső kapunál egy látogató van, aki bebocsátást kért. Azt állítja, hogy szerinte meg tudja gyógyítani a három beteget.
Tada Samon kérette a látogatót, akiről kiderült, hogy egy yamabushi, azaz hegyi remete. A yamabushi a szobába lépve mélyen meghajolt Samon előtt és azt mondta:
– Uram, egy gonosz szellem vette hatalmába Koriyama urunknak és mesterünknek. Ez a gonosz lélek azért lépett be a kastélyba, mert nem védekeztetek a tisztátalan és gonosz szellemek ellen.
„Ez a kastély az egész környező ország igazgatási központja, ezért nem volt bölcs dolog védelem nélkül hagyni a tisztátalan és gonosz szellemektől. A régi szentek mindig azt mondták, hogy ne csak a kastélyt körülvevő egyetlen belső árokba ültessük el a lótuszliliomot, hanem az összes árok köré, amellyel rendelkezik.
– Bizonyára, uram, tudja, hogy a lótusznak, mint vallásunk legemblematikusabb virágának, a legtisztábbnak és legszentebbnek kell lennie; ezért elűzi a tisztátalanságot, amely nem léphet át rajta. Biztos lehet benne, uram, hogy ha ura nem hanyagolta volna el kastélya északi árkát, hanem vízzel telve, tisztán tartotta volna, és elültette volna a szent lótuszt, akkor nem jött volna olyan gonosz lélek, ami megbetegítette.”
„Ha megengedik, belépek a várba és imádkozom, hogy a gonosz szellem és a betegség távozzon; és kérem, engedjék meg, hogy lótuszt ültessek az északi vizesárokba. Csak így gyógyulhat meg Koriyama úr és családja.”
Samon válaszul bólintott, mert most már eszébe jutott, hogy az északi vizesárokban nincs se lótusz, se víz, és ez részben az ő hibája. Beszélt Koriyama daimyōval és a többi elöljáróval és megegyeztek abban, hogy a yamabushi tegyen belátása szerint és azt mondták neki, hogy úgy valósítsa meg elképzeléseit, ahogy a legjobbnak tartja. Rengeteg pénzt és több száz segítő kezet bocsátottak a rendelkezésére, hogy segítsenek neki.
A yamabushi megmosta a testét, és imádkozott, hogy a betegség gonosz szelleme hagyja el a kastélyt. Végig felügyelte az északi vizes árkok tisztítását és javítását, és utasította az embereket, hogy töltsék fel vízzel és ültessenek lótuszt. Aztán titokzatosan eltűnt a férfiak szeme láttára és soha sem tért vissza.
Meglepő módon, de minden eddiginél nagyobb energiával dolgoztak a férfiak a parancsok végrehajtásán. Alig huszonnégy óra leforgása alatt az árkokat megtisztították, kijavították, feltöltötték és beültették. Ahogy az várható volt, az úr Koriyama, a felesége és a fia gyorsan jobban lettek. Egy hét alatt mindenki fel tudott kelni, és két hét múlva olyan jól érezték magukat, mint szinte soha előtte.
Hálaadásokat tartottak, és Izumi-szerte nagy volt az örömünnep. Később az emberek sereglettek, hogy megnézzék a pompásan karbantartott lótuszárkot, a falubeliek pedig odáig mentek, hogy egymás között átnevezték a kastélyt Lótuszvárnak.
Eltelt néhány év. Az Úr Koriyama természetes okok miatt halt meg, és a fia követte őt, aki elhanyagolta a lótuszok gondozását. Egy fiatal szamuráj haladt el az egyik vizesárok mellett. Augusztus vége volt, amikor a lótusz virágai erősek voltak és magasra nőnek. A szamuráj hirtelen két gyönyörű, hat-hét év körüli fiút látott játszani a várárok szélén.
– Fiúk – mondta –, nem biztonságos ilyen közel a vízhez itt játszani. Gyertek velem! Már éppen kézen fogta és biztonságosabb helyre vezette őket, amikor a gyerekek egy kicsit a levegőbe ugrottak, közben mosolyogtak rá, és a vízbe estek, ahol eltűntek a sűrű bozótban.
A szamuráj annyira megdöbbent, nem tudta, mit gondoljon, mert nem jelentek meg újra a felszínen. Meg volt róla győződve, hogy két kappával találkozott és sietve a kastélyba futott, hogy figyelmeztesse az ott élőket. A magas rangú tisztviselők értekezletet tartottak, és megszervezték a várárok megtisztítását. Úgy érezték, hogy ezt akkor kellett volna megtenni, amikor a fiatalúr az apját követte a tartomány élén. A kappák megjelenését egy rossz ómennek tartották.
A várárkot ennek megfelelően elkezdték megtisztítani; de a kappákat nem találták meg. Arra a következtetésre jutottak, hogy a szamurájjal a fantáziája játszadozott csupán.
Néhány héttel később egy másik szamuráj, Murata Ippai estefelé érkezett vissza kedvese látogatásáról, és útja a külső vizesárok mentén vezetett végig. A lótuszvirágok csodaszépek voltak, ezért Ippai lassan haladt az úton, miközben a virágokat csodálta. Egyszer csak hirtelen megpillantott egy tucatnyi, vagy még annál is több gyönyörű kisfiút, akik a vízpart közelében játszanak. Nem volt rajtuk ruha, és vízzel fröcskölték egymást.
„Ah!” – elmélkedett a szamuráj –, ezek bizony a kappák, amelyekről nemrég meséltek. Azt hiszik, hogy emberi alakjukkal megtéveszthetnek. Egy szamuráj azonban nem ijed meg az ilyenektől, nehéz lesz kiszabadulniuk a kardom éle elől – gondolta.
Ippai kirántotta a kardját és lopva közeledett a gyerekekhez, akikről szentül hitte, hogy kappák. Addig közeledett, amíg már csupán néhány lépésre volt tőlük és elbújt egy bokor mögé. Ott leselkedett és figyelte őket. A gyerekek folytatták a játékot. Tökéletesen természetes gyerekeknek tűntek, kivéve, hogy mindannyian rendkívül szépek voltak, és különös illat áradt belőlük, erőteljes, édes, a lótuszlilioméhoz hasonlítható.
Utagawa Kuniyoshi a kappa elfogása
Ippai tanácstalan volt, és már-már azon tanakodott, hogy kardját visszategye a hüvelyébe, amikor látta, milyen ártatlannak és gyanútlannak néznek ki a gyerekek. Aztán mégis valami miatt úgy gondolta, hogy ha nem cselekszik egy szamuráj elhatározása szerint, szégyent hoz magára. Kardját nagy erővel markolva kirohant rejtekhelyéről, és jobbra-balra vagdalkozott a feltételezett kappák között.
Ippai meg volt győződve, hogy sikerült őket elpusztítania. A harc hevében annyira belemelegedett, hogy szinte csak a lezuhanó fejek puffanását figyelte csupán. Amikor aztán megállt és szünetet tartott, egy sűrű szürke pára szállt fel a földről, hogy képtelenség volt bármit is látni maga körül.
Ippai elhatározta, hogy vár reggelig, mert szamurájként nem hagyhat befejezetlenül egy ilyen kalandot; sőt, addig nem is szerette volna elmesélni a barátainak a történteket, amíg nem látta tisztán az eredményét.
Hosszú és sötét éjszaka borult a várra, és Ippai egy pillanatra sem hunyta le a szemét az éjszaka folyamán. Amikor virradt a hajnal, nem talált mást, csak a lótuszliliomok szétroncsolt szárait, amelyek a vízből emelkedtek ki a közelében.
„A kardom többet ütött, mint lótuszszárat” – gondolta. „Ha nem öltem meg a kappákat, amelyeket emberi formában láttam, akkor bizonyára a lótusz szellemei voltak. Milyen szörnyű bűnt követtem el? Koriyama urunkat és családját a lótusz szelleme mentette meg a haláltól! Jaj, mit tettem – én, egy szamuráj, akinek minden csepp vére a gazdáé? Mesterem leghűségesebb barátaira rántottam a kardom! Meg kell csillapítanom a szellemeket!
Ippai elmondott egy imát, majd egy kőre ülve a lehullott lótuszvirágok mellett szeppukut hajtott végre. A virágok tovább virágoztak; de ezután többé már nem láttak lótuszszellemeket Kishiwada kastélya közelében.
Kertész Alexandra
Források:
Richard Gordon Smith (1918), Ancient Tales and Folklore of Japan
