Japán szigetország lévén már a történelme kezdetén is sajátosan fejlődött. Partjait ugyan elérték a hagyományos kelet-ázsiai világrend nézetei és alakulása, mely hatások leginkább Kínából származtak, az ország a XVI-XVII. századig javarészt mégiscsak önállóan fejlődött.
Ez a fajta fejlődés ugyanannyira járt előnyökkel, mint hátrányokkal is. Politikai-társadalmi szinten egy különleges, csak az országra jellemző berendezkedés öltött formát, mely sokáig működni látszott, azonban az elszigeteltség révén Japán többnyire hiányt szenvedett a fellendülő ázsiai kereskedelem áruiból, mely sok szempontból gazdasági lemaradást hozott az országnak. A XVI. század elejére a Kína és Japán között nehézkesen fenntartott diplomáciai- és kereskedelmi kapcsolatok fokozatosan, majd a század végére véglegesen megszakadtak. A következő kapcsolatfelvételre csak jóval később került újra sor.
A felfedezések kora
Ebbe a specifikus földrajz- és társadalompolitikai helyzetbe érkeztek meg Japánba az első európai hajók, a portugálok hajói 1543-ban. Azonban mielőtt még a partraszállásról beszélnénk, kanyarodjunk egy kicsit vissza Európába, a Nagy Földrajzi Felfedezések korába, valamint az európaiak Japán köré épített mítoszaihoz, legendáihoz. A szigetország már jóval a portugál partraszállást megelőzően is felettébb foglalkoztatta Európa társadalmait, főleg a felfedező országokat. A középkori Európa tudományos köreiben Zipangu vagy Cipango, Cipangu néven híresült el az addig még sosem látott térség. A név a kínai “zsipenkuo” szóból eredeztethető, melynek jelentése napkelte. Japánt már az ókori Kínában is, és azóta az egész világban mind a mai napig a “Felkelő Nap Országaként” emlegetjük, innen származik a középkori európai Zipangu elnevezés is, melynek elterjedése Marco Polo, itáliai utazó- és felfedezőnek köszönhető.
Marco Polo ugyan életében soha nem tette be a lábát a szigetországba, évszázadokon keresztül mégis az ő úti naplója, és az abban említett leírások, információk szolgáltatták a (sokszor téves és helytelenül megítélt) tudást Európa számára a távol-keleti, elérhetetlen és misztikus Zipanguról. Naplójának címe “A világ leírása” volt, mely hatalmas népszerűségnek örvendett az európai kultúrközegben.
A Japánról szóló akkori legendákat és történeteket több forrásból is alátámasztották, ami segített fenntartani az emberek hosszútávú érdeklődését. Ilyenek voltak például az Európában megforduló arab kereskedők is, akiknek az európain kívül jelentős távol-keleti kapcsolataik voltak a kereskedelemben, amik lévén több információ is eljutott hozzájuk Zipangu szigetéről. Az arab kalmárok szavai is arról tanúskodtak tehát, hogy Zipangu igenis létezik, melyről feltehetőleg Kínától szereztek tudomást, mint ahogy az valószínűsíthető Marco Polo esetében is. A legendák egyre hihetőbbé váltak miután a leírások mellé feltételezett földrajzi irányokat is társítottak. Marco Polo könyvében, A világ leírásában két fejezeten át taglalja a távoli sziget létezését:
„Zipangu kelet felé fekvő sziget a mélytengeren, ezerötszáz mérföldnyire a szárazföldtől; valóban igen nagy sziget. Lakói fehérek, jómódúak és szépek. Bálványimádók, és senkitől sem függnek, hacsak maguktól nem. És mondhatom nektek, mérhetetlen sok arany birtokában vannak, mert a saját szigetükön találják, és királyuk semmiképpen meg nem engedné, hogy kivigyék, de meg kevés kereskedő is látogatja az országot, mert messze van a szárazföldtől, s otthon is megtalálnak mindent. Éppen ezért fordulhat elő, hogy aranyának roppant tömege minden képzeletet felülmúl, és maguk sem tudják, mit kezdjenek vele. E sziget urának palotájáról csodálatos dolgokat mondanak, akik jártak arra. Tudnotok kell, hogy van neki egy gyönyörű palotája, melynek tetejét mindenütt arany borítja, úgy, mint a mi templomainkét az ólom; tehát értékét alig lehet felbecsülni, és senki a világon nem tudná megvásárolni. Ezen felül a szobák mennyezete és padlója, mely a követ utánozza, jó kétujjnyi vastagságú aranylemezekből van; az ablakokat is arany díszíti, úgyhogy a palota gazdagsága szinte hihetetlen. Gyöngy is garmadával található náluk; a szemek rózsaszínűek, de szépek, nagyok, kerekek és csaknem olyan értékesek, mint a fehérek. (…) Mert valóban igen gazdag a sziget. (…)”
A Japán sziget Marco Polo népszerű, és nagyban túlzó leírásának köszönhetően több generáción keresztül, mint valami misztikus aranyváros, a gazdagság országaként híresült el a tengerészek és felfedezők, valamint Európa olvasott társadalmának köreiben. Polo úti naplója az új korszak, a Nagy Földrajzi Felfedezések korának küszöbén töretlenül célt szolgáltatott az uralkodóknak és hajósaiknak, hogy felfedezzék és magukévá tegyék Zipangu gazdag és nemes földjét. A kor egyik leghíresebb alakja, Cristopher Columbus, azaz Kolumbusz Kristóf is ígéretet tett a spanyol korona számára, hogy India felé hajózva tovább megy, és felkutatja Zipangut is.
1492. augusztus 3-án útnak is indult, és a hajónaplóban szeptemberi dátumozás mellett már olvashatunk is egy látni vélt szigetről:
„(…) Az idő olyan kellemes, mint Andalúziában áprilisban. Itten történt, hogy először pillantottunk meg nagy tömeg üde zöld füvet, amely csak nemrég szakadhatott le a földről, amiért is mindenki úgy vélekedett, hogy valamilyen sziget közelében lehetünk, de nem a kontinens közelében; mert úgy gondolom, a kontinens távolabbra fekszik.”
Marco Polo leírásaiban azt az információt találhatjuk, hogy Zipangu 1500 mérföldre van keletre Kínától és 1378 szigetből áll, amelyek észak-déli irányban terülnek el a kontinenstől távolabb, azzal szemben. Utólag feltételezhető, hogy Kolumbusz úgy értelmezte a leírásokat, hogy Kína maga a kontinens, a sziget meg értelemszerűen Japán lesz. Ez még így rendben is van, azonban a középkori népek sokkal kisebbnek vélték hinni az óceánt, mint amekkora az valójában volt, ezért számításaikat is sokkal kisebb víztömeghez mérték. Emiatt történhetett meg az is, hogy amikor több hónapos utazás után Kolumbusz hajói partot értek Amerikában, ő szentül hitte, hogy úticéljához érkezett meg, miközben még mindig több ezer kilométerrel odébb volt a végállomásától.
A Kolumbusz után indított hajóutak így eltérültek eredeti céljuktól, hiszen lefoglalta őket Amerika hosszú partszakaszának részletes feltérképezése. Azonban 1519-ben végre újabb hajókat indítottak Spanyolországból azzal a nemes feladattal megáldva, hogy megtalálják az Atlanti- és Csendes-óceán találkozását. A hajókat Magellán (újabb nagy név a felfedezések korában) irányította, aki megkerülve Dél-Amerikát, majd sikeresen megtalálva a két óceán közötti átjárót, kijutott a Csendes-óceán vizeire, az eddig legközelebb kerülve, hogy fellelje Zipangu szigetét, de sajnos nem eléggé közel ahhoz, hogy meg is találja. A hajónaplóban ezt olvashatjuk az útról:
„(…) Azon napok során nyugatról észak-nyugatra és észak-nyugatról nyugatra, valamint észak-nyugaton vitorláztunk, amíg el nem értük a napéjegyenlőségi vonalat a demarkációs vonaltól 122 fokos távolságban. A demarkációs vonal 30 fokra van a meridiántól, a meridián pedig 3 fokra keletre van a Zöldfoki-szigetektől. Az út során közel haladtunk el két rendkívül gazdag sziget mellett; az egyik Cipangu, 20 fokra a déli sark hosszúsági koordinátájától (…)”
A naplórészletből világosan láthatjuk azt, hogy a hajósok még mindig nem tudták belőni a távol-keleti pontos földrajzi távolságokat, információik továbbra is csak töredékei voltak a valóságnak. Magellán hajóhada a forrásokból később kikövetkeztetve azt mutatja, hogy az expedíció nagyjából 3500 kilométerrel délebbre vonult el Japán valós elhelyezkedéséhez képest, vagyis a sziget, ami mellett a napló szerint elhaladtak, biztosan nem Japán volt. Zipangu legendája egyre erősödött, hiszen misztikumához folyamatosan hozzátett az is, hogy éveken keresztül senki nem volt képes partjait érinteni.
Azonban a Magellán-expedíció után húsz évvel 1543-ban egy portugál hajó ténylegesen felfedezte Japánt.
A portugál terjeszkedés
A spanyolok mellett a másik élenjáró európai felfedező ország, ezáltal Spanyolország folyamatos vetélytársai a portugálok voltak. Portugália egyszerre volt aktív részese a felfedezéseknek, valamint elhozója az újkor történelmi korszaknak. Az ország elhelyezkedése tökéletes teret biztosított arra, hogy a portugál hajókat az Atlanti-óceán felé indítva, a Jóreménység-fok megkerülése által eljuttassák egészen Indiába, majd ezután portugál kereskedőtelepeket állítsanak fel több térségben.
A végső cél kétségkívül a fűszerekben gazdag India elérése volt, amely Vasco da Gama-nak köszönhetően 1498-ban meg is valósult. 1505-ben már több portugál kereskedőtelep is alakult, fennhatóságuk 1510-re már Nyugat-India területeit is elérte. Az új évszázad kezdetével a portugálok számára is új projekt kezdődött, mégpedig Ázsia, de legfőképpen India expanziója (birtoklása, elfoglalása). Portugália hatalmas érdeklődést mutatott a fűszerek, azon belül is leginkább a bors iránt, ugyanis Európában ezek híján nem volt semmi olyan eszköz, amellyel a húst, vagy bármilyen nélkülözhetetlen élelmiszert tartósítani tudtak volna, így hatalmas piaci rést láttak a fűszerkereskedelemben.
Törekvéseiknek hála sikeresen betörtek az ázsiai kereskedelembe és vitték át ezt Európába is. A portugálok kereskedőtelepei hatalmas lehetőséget szolgáltattak a további hajóutak megtervezéséhez is Indiától kelet felé, Kína nyugati partvidékeihez. 1516-ban érték el először Kínát, ahol hosszas huza-vona után csak jóval később, 1557-ben sikerült kereskedelmi bázistelepet létrehozniuk.
Azonban a felfedező utak nem tervezett egyéb sikereket is hoztak a portugálok számára. A Kínában való hatalomszilárdítás időszakában sem voltak tétlenek Ázsia más térségeiben, 1543-ban Japánban is sikeresen partra szálltak, és ott is elkezdték kialakítani bázisukat, melyet a később sikeresen megszilárdított kínai területekről irányítottak.
Hódításaiknak két, egymásra kölcsönösen előnyös célja volt: kereskedelmi dominancia kialakítása az ázsiai térségben és keresztény vallási terjeszkedés. A kialakított kereskedőtelepek mind egyfajta keresztény helytartói szerepet is betöltöttek, hogy terjesszék a hitet és a kereszténység tanait. A portugálok az agresszív expanziójuknak, valamint hittérítési törekvéseiknek köszönhetően kivívták Európa széleskörű elismerését.
„A portugálok (…) új szigeteket találtak, új földeket, új népeket; és ami még ennél is több, új csillagokat és új mennyországot. Megszabadítottak minket egy sor hamis hiedelemtől, bebizonyították nekünk, hogy az antipódusok (az Egyenlítőn túli Déli félteke földjeit jelenti – a szerk.) igenis léteznek, pedig efelől még a szentek is kétségben voltak; és hogy nincs olyan régiója a földnek, ami lakhatatlan volna a hideg vagy a hőség miatt.”
A legendák övezte Zipangut ahogy végre kiderült, portugál hajósok találták meg elsőként a világon 1542-ben vagy 1543-ban. Erről az egyik portugál utazó, (aki a felfedezők között volt) Fernao Mendes Pinto írásából tudhatunk, mely Marco Polo kiadott naplójához hasonlóan körbejárta egész Európát.
A könyv, szintén elődjéhez hasonlóan, az imádat mellett sokakban ellenérzéseket váltott ki, népszerűsége inkább a protestáns országokban volt jellemző. A katolikus területek mélyen elítélték és istentelenségnek tartották a benne leírtakat. Azonban Japán felfedezéséről ez az egyetlen korabeli írás, amelyből a lehető legtöbb, és javarészt helytálló információt lehet kinyerni.
Pinto utazásai során, feltehetőleg1542-43 és 1558 között négyszer járt Japánban, vagyis az első európaiak között szerepelt, akik tüzetesebben körbejárták a szigetországot. Könyve negyedik részének első fejezetében a következőket olvashatjuk:
„Miután ily szárnyaszegetten folytattuk utunkat további három napig, viharos ellenszelet kaptunk a szárazföld felől, mit még azon az éjjelen elvesztettünk a szemünk elől. És mert a szárazföldet többé nem tudtuk megtalálni, kénytelenek voltunk hátszélbe állni (…) és az északkelti szelek is hátráltattak. Mivel a hullámokat erősen szemből kaptuk, összevissza hánykolódtunk, míg végre újabb huszonhárom napi keserves küszködés után Urunk akaratából szárazföldet pillantottunk meg. (…) És ahogy a szigettel szemben hetvenrőfnyire horgonyt vetettünk, elindult felénk a partról két kis bárka, melyeken hat ember utazott, akik miután a fedélzetünkre értek, a maguk módján üdvözöltek minket és tisztelegtek nekünk, majd megkérdezték, honnan jött a dzsunka, mire azt feleltük, Kínából, áruval megrakva, hogy velük kereskedjünk, ha arra nekünk engedélyt adnak. A hat közül az egyik azt válaszolta, hogy (…) Tanixumá-sziget ura szívesen megadja az engedélyt, ha megfizetjük a Japánban szokásos vámot, mert annak a földjét látjuk magunk előtt. (…)”
A Pinto által Tanixumá-ként azonosított sziget nagy valószínűséggel Tanigashima volt, itt léptek először japán földre a portugál hajósok. Ezt erősítette meg később egy japán krónika is, a Teppou-ki, amely szerint 1543. szeptember 23-án szálltak partra az idegenek, kiket Tokitaka, a helyi daimjó (azaz földesúr) békével fogadott.
Az európai felfedezők egy igencsak különleges, polgár- és belháborúkkal teli időszakban kötöttek ki először Japánban, ahol a különböző, kisebb-nagyobb területeket az egyes daimjók, földesurak tartották hatalmuk alatt. Pinto írásaiból az vehető ki, hogy Tanegashima urát, Tokitakát királynak hitte, vagyis a szigetországba érkezésük után még nem voltak tisztában a japán társadalmi berendezkedéssel és hierarchikus viszonyokkal. Ugyan tévesen azt gondolták, hogy az egész ország uralkodója fogadta őket békével, Tanegashima hadúrjának barátságossága megalapozta, hogy ez legyen a portugálok első letelepített kikötő bázisa az országon belül, ahonnan későbbi hajóikat indíthatták Kyushu, Japán déli nagyobb szigetcsoportja felé.
1546-ban három kereskedőhajót indítottak északnak (Kyushu) felé, míg le nem horgonyoztak Bungo partjainál, ahol szintén békés fogadtatásban részesültek a helyi klán által. A japánok hatalmas érdeklődéssel viseltettek a portugál kereskedők iránt, ami kíváncsiságuk mellett még inkább azoknak a gazdasági előnyöknek volt köszönhető, melyeket az idegen hajósok hoztak magukkal. Rendszeres kapcsolattartás 1549-től alakult ki az európaiakkal, amikortól is Európa szerte úgy tekintettek Japánra, mint felderítetlen és izgalmakkal, kincsekkel teli területre. Japán ekkor vált az európai kereskedők, de legfőképp a hittérítők célpontjává. Ez utóbbiak között a jezsuiták jelentek meg a legagresszívebben, vezetőjük Francisco Javier atya, spanyol származású hittérítő volt.
Francisco Javier vagy Xavéri Ferenc hatalmas missziót indított az egész, portugálok és európaiak irányította keleti területeken. Evangelizációjának színterei közé tartoztak az indiai területek, Malakka, a Fűszer-szigetek, valamint Távol-Kelet is. 1549-ben elhatározta, hogy megtéríti egész Japánt.
,,(…) Sok információm összegyűlt Japánról, amely egy sziget Kína közelében. (…) Japánban mindenki pogány és nincsenek mórok, sem zsidók, a nép viszont kíváncsi és vágyik arra, hogy új dolgokat tanulhasson, így Isten és más természetes dolgok indíttatásából elhatároztam, hogy elindulok erre a földre hatalmas belső indíttatással, azon meggyőződéssel, hogy olyan emberek közé jutok, akik számára lehetséges örökül adni a [hit] gyümölcsét, amit az életben [mi] a Társaság tagjai [szintúgy] megvalósítunk. Van három fiatalember a Goa-i Santa Fé kollégiumunkban erről a földről, Japán földjéről, akik az 1548. évben jöttek Malakkából, amikor én is megérkeztem, s amely fiatalemberek kitűnő információkkal szolgáltak Japán egyes részeiről. De vannak még más, igen erkölcsös és kiváló szellemű emberek, főként Paulo (…), aki nyolc hónap alatt megtanult írni és olvasni, valamint portugálul beszélni; (…) Mindenekelőtt elhatároztam, hogy elmegyek oda [Mijakóba], ahol a királyuk székel, azután pedig ellátogatok az egyetemekre, ahonnan tanulmányaik erednek, hatalmas reménnyel indulok a mi Urunk Jézus Krisztusban, aki segít engem. A vallásuk, mondotta Paulo, egy olyan földről érkezett, amit Chengiko-nak neveznek.
(…) Írni fogok Japánból, a ti szent jótékonyságotokra, bőséges információkkal ellátva Titeket, amelyek beszámolnak majd a japánok szokásairól, írásáról és mindazokról a dolgokról, amiket a Chengiko-i nagy egyetemen tanítanak (…) Elviszek magammal egy miséző atyát, név szerint Cosme de Torrest, aki itt lépett be Társaságunkba (…) valamint a három Japánból érkezett fiatalembert. Elindulunk hát, Isten segedelmével ezen április hónapban, az 1549. évben. (…)”
1549. augusztus 15-én Xavéri Ferenc és testvérisége megérkezett Japánba, hogy a keresztény hit tanításait végigvezesse az országon.
,,Elindultam Indiából Japánba, április hónapban, két társammal: az egyikük miséző pap [Cosme de Torres], a másik laikus testvér [Juan Fernandez], továbbá három japán kereszténnyel [Pablo, Juan és Antonio], akik meg lettek keresztelve, miután beavattuk őket a mi Urunk Jézus Krisztus hitének alapismereteibe. (…)
Az 1549. év májusának végén érkeztünk meg Malakkába, két társam, a három japán és jómagam. Megérkezvén ebbe a városba, sok új hír jutott a birtokunkba Japánnal kapcsolatban azoktól a portugál kereskedőktől, akik levelet írtak nekem onnan, s amely levelekben tudatták velem, hogy a japán szigeteknek egyik ura kereszténnyé akar válni és ennek okán, a nagykövetségen keresztül, térítő atyákért folyamodott India kormányzójához, akik kifejthetik számára hitünk lényegét. (…)
Amikor majd megérkezünk Japánba, el fogunk menni a szigetre, ahol a király székel, bemutatjuk számára követségünket, amelyet Jézus Krisztus nevében mi képviselünk. (…)”
A XVI. század közepére a majdnem 80 éve tartó polgárháború szinte teljesen szétzúzta Japán politikai egységét, teljes anarchiába süllyesztve a szigetországot. Ebben a labilis helyzetben kezdtek bele az európai hittérítők az ország evangelizációjába. Xavéri Ferencnek közvetlen lehetősége volt megfigyelni tanításai közben az országot, annak minden pozitívumával, negatívumával és a japánokra jellemző furcsa kettősségével együtt. A polgárháború ellenére az országban az egyes földesurak uralta területeken belül töretlenül egyfajta feltétlen hierarchiára, és ennek tiszteletére alapuló rend és fegyelem uralkodott, amely Japánt már évszázadok óta jellemezte. Ennek egyik legszembetűnőbb alakjai a szamurájok és az általuk vallott nézetek voltak. A társadalmi berendezkedés tehát, a szétesett területek és a háború dacára is szilárd, fegyelmezett és következetes maradt.
A hittérítést nem is a szétesett rend akadályozta tehát, hanem sokkal inkább a shintoista és buddhista papság ellenérzésekkel teli, akadályozó fellépése. A japán papok nem tudták és nem is akarták megérteni a keresztény tanokat, hiszen azok számukra valamiféle ködös megváltást hirdettek. Az evangelizációnak azonban voltak sikerei, amik láttán a japán vallás tanítóinak szemében még inkább gyűlöltté vált a kereszténység. Az európai tanok az idő teltével és a térítés növekedő mértékével elkezdték közvetlenül veszélyeztetni a shinto és buddhista papság szakrális hatalmát. A japán papság elkezdett rettegni attól, hogy a kereszténység olyan dominanciát ér el a szigetországban, mely végül teljesen megsemmisíti a shinto és buddhista papokkal együtt az eredendő vallások szentélyeit és egész közösségét is. A kereszténység hatalmas ellenséggé nőtt a japán papság szemében, melyet minél hamarabb el kell távolítani, gyökerestül ki kell irtani az országból.
Az európai hittérítőket azonban nem csak a shintoizmus és buddhizmus akadályozta. Újra és újra beleütköztek abba a problémába, hogy hogyan értessék meg tanításaikat a japánokkal, ugyanis a keresztény és európai szavaknak, kifejezéseknek nem voltak japán megfelelőik. Már az „Isten” szónál elakadtak, hiszen a japánoknak nem volt erre megfelelő szavuk, így nem is értették pontosan, hogy ez mit jelent. A homályos megértés, az országban uralkodó belháborúk és a politikai káosz ellenére is, a japán társadalom egész nagy érdeklődéssel fordult az új vallás felé és fogadta be – még ha sajátosan is – annak tanait.
A kagoshimai rendház (ahol Xavéri Ferenc a térítést kezdte) keresztény közössége egy év elteltével már száz főt számlált.
A száz megtérített ember sikerén felbuzdulva Xavéri Ferenc és portugál-japán megkeresztelkedett társai, kiket a misszióra hozott magával írtak egy kis könyvet, melyben a kereszténység főbb fogalmait és irányelveit megpróbálták a legközérthetőbben japánra fordítani, így hirdetve tovább a tanokat. Azonban az apró sikerek mellett továbbra is jelen voltak Japán ősi vallásainak vezetői, akik minden úton-módon akadályozták a missziót, ahol csak tudták. Ennek kiküszöbölésére Xavéri elhatározta, hogy elmegy Kyotoba, az akkori császári központba – mely egyet jelentett az ország politikai- és vallási központjával – és magától a császártól és shoguntól (ejtsd: sógun) kér engedélyt a legális hittérítéshez. Az atya 1551. január 13-án érkezett Kyotoba, ahol rögtön azzal kellett szembesülnie, hogy a nyolcvan éve dúló belháborúk éppen a fővárost tették tönkre a leginkább, valamint a császár és shogun hatalma már csak névleges az országban, hiszen a különböző kisebb-nagyobb területeket a daimjok, területi földesurak, hadurak irányítják, vagyis az országban való hatalom teljesen töredezett és egyáltalán nem egy egységben központosul.
Ez a politikailag szétszaggatott állapot generálta a stratégiaváltást. Az evangelizáció új célokat tűzött ki maga elé, miszerint nem az ország névleges uralkodóit, hanem a hadurakat keresi fel és nyeri meg magának. Az új szisztéma felállítása Honshu (ejtsd: Honsú), azaz a fősziget déli részén fekvő Yamaguchi városában vette kezdetét. Ennek oka az volt, hogy Xavéri innen vélte a legmegközelíthetőbbnek az összes többi daimjo uralta területet. 1551. április hónapjában Xavéri Ferenc látogatást kért Yamaguchi földesurához, hogy kérvényezze a keresztény tanok hirdetését. A daimjo, kit Oouchi Yoshitakának hívtak, egy haladó szellemű ember lévén készségesen belement a tanok hirdetésébe, sőt! nemcsak a köznép, hanem az elit réteg köreiben is engedélyezte a térítést. Ennek volt köszönhető, hogy néhány hónap elteltével a hívők száma meghaladta az 500, majd később, 1551 végére a 700 főt is.
A misszió sikerességéhez az is nagyban hozzájárult, hogy Xavéri Ferenc egyre jobban beszélt japánul, egyre könnyebben fogalmazta meg tehát a keresztény tanokat is a szigetország egyetlen beszélt nyelvén.
„Ezen a földön csupán egyetlen nyelv létezik és nincs másik, amit nem is annyira nehéz elsajátítani.”
Az európai vallás hirdetése mellett rengeteget foglalkozott a shinto és buddhista vallások tanulmányozásával is. Ennek oka az volt, hogy minél nagyobb mértékű sikereket ért el az evangelizáció terén, annál nagyobb volt az ellenszenv a japán papság oldaláról. A szakadék és a rosszallás olyan mértékeket öltött, amit már alig, vagy egyáltalán nem lehetett orvosolni. Xavéri egy óriási vállalkozás megkezdésében látta az egyetlen megoldást. Mivel tudható, hogy Japán rengeteg nézetét Kínától vette át, ahogy a buddhizmust is, az is tudható, hogy a két távol-keleti ország között a legerősebb kapocs a szerzetesek és a vallás általi kapcsolattartás. Xavéri számára ez azt jelentette, hogy a buddhizmus aktív áramlása és befolyása az első megjelenés óta még mindig a kínai szerzetesek aktív munkájának köszönhető. Vagyis, ha Xavéri keresztény hitre téríti Kínát, akkor az új vallás a folyamatos befolyás által könnyebben átragad Japán egészére is. 1551 decemberében el is indult új célja, Kína felé.
A Japánban hátrahagyott, már 700 fősre duzzadt keresztény közösség Yamaguchi területeinek környékén koncentrálódott, melynek tagjai már nem csak a köznép soraiból kerültek ki, hanem a városi kereskedők, művészek, értelmiségiek, valamint szamurájok és korábbi buddhista szerzetesek köreiből is. Xavéri elutazásakor magával vitte a daimjo III. Jánosnak, az akkori portugál uralkodónak címzett levelét, valamint egy keresztény-japán követet is, kinek feladata a portugál-japán kapcsolatok elmélyítése, és a barátság kialakítása volt. Ezen cselekedet a japánok részéről hatalmas jelentőségű volt, még ha nem is az ország, csak egy adott térség vezetésétől származott. Ugyanis ami itt történt az az, hogy Portugália volt az első ország, akik előtt Japán hivatalosan megnyitotta kapuit, és elkezdett diplomáciai-, kereskedelmi-, politikai- és egyéb kapcsolatokat kialakítani.
Való igaz, hogy a felkérés nem egész Japánra, hanem annak csak egy kisebb tartományára korlátozódott, de megnyílt az út a kapcsolatrendszer későbbi nagyobb kiterjesztése felé, mely hatalmas lehetőségéket rejthetett volna magában. A portugálok azonban soha nem használták ki a Xavéri Ferencnek köszönhető japán nyitást Portugália felé, így állandó kereskedelmet sem alakítottak ki Japánnal. Később a spanyolok is elkövették ugyanezt a hibát, aminek köszönhetően az európai hatás Japánban egyre inkább halványodott, mígnem az ország 1603-ban a belháborúk és a Tokugawa hatalomátvétel (Edo-kor kezdete) lezárása után újra el nem szigetelődött.
forrás(ok):
Itt tudsz japán termékeket vásárolni ↗
Ha japán terméket szeretnél, itt tudod beszerezni
SEO és marketing felelős↗
Lapj kapcsolatba a blog készítőjével
ArigatoApartman ↗
Ismerd meg a japán stílusú apartmant Balatonakarattyán