A sárkányok nagyon régóta jelen vannak és fontos szerepet játszanak a keleti és nyugati kultúrában egyaránt.
Az eső
Állt valamikor Narában a Ryuuenji-Templom, más néven a Sárkánykert-Templom. Az egyetlen szerzetes, aki ott élt, a Lótusz szútrát szolgálta, miközben mindennap értelmezett egy fejezetet, és elkántálta annak szövegét. Egy sárkány, akit nagyon megindított a kántálás, mindennap emberi formát öltött, hogy meghallgassa. Amikor megtudta a szerzetes, hogy ki is valójában, szoros barátságot kötöttek.
Ekkor aszály tört rájuk. Eső híján elszáradt a gabona, és a nemeseket a közrangúakkal együtt rettenetes szenvedés sújtotta. Ekkor kapott a császár egy kérvényt, melyben felhívták a figyelmét a szerzetesre és a sárkányra (mivel barátságukról akkorra sokan tudtak már), és azt javasolták neki, hogy utasítsa a szerzetest, csináltasson esőt a sárkánnyal.
Be is hívatta a császár a szerzetest, és egy kis beszédet intézett hozzá, majd a következő utasítást adta:
– Amikor elmegy a sárkány hozzád a napi szertartásra – mondta –, te megparancsolod neki, hogy csináljon esőt. Örökre kitiltalak Japánból, ha nem teszed meg!
A szerzetes nagyon zavarba jött. Amikor hazatért, elmagyarázta a sárkánynak a helyzetet, aki azt mondta, boldogan adja akár az életét is a barátjának, hálából az éveken át hallott szútrákért.
– De nem én irányítom az esőt – folytatta –, ezekben a dolgokban Bonden király dönt. Ha kinyitok egy kaput az esőnek, a fejemmel fizetek. De én mégis megteszem. Mostantól három napig fog esni, engem pedig megölnek. Kérlek vedd föl a testemet, temesd el, és építs egy templomot fölé. A testem abban a kis tóban találod meg, amely a hegyekben van fönt, Heguri kerület nyugati részén. Van még három másik hely, ahová ellátogatok útban a tóhoz. Építs egy templomot mindegyikre.
Minden szomorúsága ellenére sem tudta a szerzetes megtagadni a császár parancsát. Megígérte, hogy teljesíti a sárkány utolsó kívánságát, azzal könnyek közt elváltak.
Amikor megtudta a császár, hogy mit mondott a sárkány, megkönnyebbülten várta az esőt.
És a mondott napon úgy is lett, ahogy a sárkány ígérte, felhők borították be az eget, dörgött és villámlott, majd heves zápor zúdult alá a felhőkből három éjjel, három nap. Most, hogy ismét bővében volt a víz, megérett a gabona, és minden rendbe jött. A császár és a nép nagyon boldog volt.
A szerzetes megtalálta a tavat a hegyek között, melybe bele kellett néznie. A sárkány testének maradványai a tó vörös vizének felszínén lebegtek. A szerzetes könnyek között szedte ki és temette el, majd egy templomot emelt a test fölé. A templomot Ryuukaijinak, vagyis a Sárkánytó Templomának nevezte el; ezután mindennap fejtegette a Lótusz szútrát a barátjáért. A császár segítségével még három templomot épített, ahogy megígérte. Ezek a következők voltak: a Ryuushinji, vagy a Sárkányszellem Temploma; a Ryuutenji, vagyis a Sárkánymennyország Temploma; a Ryuuouji, vagyis a Sárkánykirály Temloma. És egész életében kántálta a szerzetes a szútrát a sárkány megvilágosodásáért.
A sárkányok nagyon régóta jelen vannak és fontos szerepet játszanak a keleti és nyugati kultúrában egyaránt. Azonban Nyugat sárkányai a gonoszság megtestesítői, fagyos szívű hüllők, kik tüzet okádnak, félelmet keltenek és ahol járnak, pusztítást hagynak maguk után. Kelet sárkányai ellenben valóságos istenek, jótevők, kik a földiek boldogulását hivatottak segíteni.
Az előző kis rövid történethez hasonlóan rengeteg história létezik még, ami az emberek és eme különleges, titokzatos és fenséges lények kapcsolatát meséli el. De honnan is ez az ősi kötelék, mely eredményezte a sárkányok mai napig elfoglalt helyét és tiszteletét a keleti mondavilágban? Az ázsiai sárkánykultusz alapjai Kínából gyökereznek, onnan terjedve tova a többi térségbe.
A kínai kozmológia szerint két örök, egymást kiegészítő elem – a Jin és Jang – összhangjából és játékából keletkezik a Tízezer Lény, vagyis maga a Világmindenség.
A Jinhez tartozik az összpontosítás, a sötétség, a passzivitás, a páros számok és a hideg. A Jint jelképezi a Nő, a narancsszín, a föld, völgyek és folyók, valamint a Tigris.
Ezzel szemben a Janghoz tartozik a növekedés és fény, a lendület, páratlan számok és a meleg. A Jangot szimbolizálja a férfi, az égbolt és kék szín, a hegyek és oszlopok, illetve a Sárkány.
A Lung, vagyis a Kínai Sárkány a négy mágikus állat egyike, többnyire a bölcsességet jelképezi, azonban a népi hitvilágban a felhőkhöz kötődik. A földművesek körében az örökké áhított eső és a nagy folyók múlhatatlan sodrásának elhozója. Nem csak Kínában, hanem a Távol-Kelet több országában is közkeletű a mondás:
„A Föld most egyesül a Sárkánnyal.” – vagyis esik az eső.
A kínai mondák szerint régen hatalmas aszály sújtotta a térséget, nem volt eső, sem folyók és tavak, melyek szolgálhatták volna az ültetvények öntözését.
Létezett azonban négy Sárkánykirály, akik látva a helyzetet vizet fakasztottak – Jáde császár, a sárkányok egyetlen parancsolója ellenére – az emberek boldogulására. A parancs szegésért a négy Sárkánykirályt a császár négy hegy belsejébe zárta. A királyok féltek, hogy a földiek újra víz nélkül maradnak, így folyóvá változtak. Ők lettek Kína négy nagy folyója, melyek a négy hegységből erednek.
A későbbi történetek szerint az egyik folyóból, a Sárga-folyóból egy napon feltűnt egy sárkány kezében tartva az első kínai írásjeleket, melyeket az első kínai császár kezébe adott és ugyanekkor felfedte azt a kör alakú ábrát, mely a Jin és Jang egybefonódó játékát, a Világmindenséget jelképezi és amely a sárkányok erejét is adja.
A keleti sárkányoknak rendszerint egy gyöngy vagy gömb volt a szájukban, az álluk alatt vagy a karmaikban.
A legendák szerint ez a gömb adta a sárkányok erejét, ezáltal voltak képesek csodát tenni, segíteni és repülni is.
Ha elvették tőlük gyöngyeiket egyszerű élőlények voltak csupán, kiknek teste a kígyóé, pikkelyük a halé, a fejük tevéé, agancsuk szarvasé, a szemük nyúlé, fülük a bikáé, nyakuk illetve hasuk kagylóé, mancsuk a tigrisé és karmaik a sasé.
Ezeknek a fenséges lényeknek a nyugati példákkal ellentétben így nincs szükségük szárnyakra, saját gömbbe zárt energiájukkal úsznak és tekeregnek az égen.
„A madarak repülnek, a halak úsznak, a vadak futnak. A futó állatot elejtheti egy csapda, az úszót egy háló, a repülőt pedig egy nyíl. Ám itt van a Sárkány; nem tudom miképpen lovagolja meg a szelet, s hogyan jut fel az égbe.”
Három fajtájuk van: három, négy és öt lábujjú sárkányok, ami által térségenként megkülönböztethetőek. A három ujjú a japán, a négy a koreai és/vagy indonéziai, az öt lábujjú pedig a kínai sárkány.
A japán kultúrát a IX. század óta több szempontból is (buddhizmus, írásjelek átvétele, stb.) befolyásolta a kínai hatás. Így nem meglepő, hogy mítoszaik és legendáik gyakran kereszteződnek a kínai, koreai vagy akár az indiai történetekkel is.
Sárkányaik folytatják a tradícionális keleti sárkányábrázolás mintáit. Érdekes azonban, hogy a japán sárkányok nagy része nem képes a repülésre, a legtöbb valamilyen vízistenség, akiket gyakran társítanak nagyobb víztömegek jelenlétével.
Ez a fajta megjelenés betudható az ország fekvésének is. Japánt szigetország lévén rengeteg víz veszi körbe, és hegyes vidékeinek köszönhetően is tele van tűzdelve kisebb-nagyobb tavakkal, folyókkal, víztározókkal.
Így hát nem meglepő, hogy ezek a fenséges lények szorosabb kapcsolatot ápolnak a vízzel, mintsem az éggel. Otthonaik is a vizek, erejüknek pedig az időjárást befolyásoló hatása van.
A keleti népek hitték, hogy mindaddig nem köszönti esőzés a földet, amíg egy sárkány fel nem száll az égbe.
Japán Sárkányai télen a tengerek és folyók mélyén vagy a tavak medrében aludtak, majd tavasszal felébredve pára formájában feljöttek a felszínre, majd miután az égbe repültek, elkezdődött a monszun időszak.
Akik hitték a legendákat, mindent megtettek, hogy életre hívják és felkeltsék az alvó sárkányokat, és úszásra vagy repülésre bíztassák őket.
A felébredés harmatot, az égbe repülés esőt hozott.
A viharokat két sárkány harcához kötötték, ha víz felett estek egymásnak akkor pedig özönvizet vagy tsunamit okoztak. Kialakultak mondák az emberek és sárkányok találkozásáról és barátságáról, az önfeláldozásról és segítségnyújtásról a különböző létformák között.
Ez szintén hozzájárult a Világmindenség harmóniájához. A japán eszme, miszerint a természettel való együttélés és együttműködés, valamint annak feltétel nélküli szeretete a békés élet forrása, a sárkányokkal való kapcsolatukban is meghatározó volt.
A tiszteletnek és az általuk képviselt bölcsességnek és jóságnak köszönhetően a sárkányok évszázadokon keresztül mind Kínában, mind Japánban a császárok jelképei voltak.
A császár trónját Sárkány-Trónnak, arcát Sárkány-Arcnak nevezték.
Egy uralkodó halálakor azt tartották, az felment egy sárkány hátán az égbe és ott is maradt mindörökké a sárkányával együtt. Korábban említettem, hogy országonként eltér a sárkányok lábujjainak száma.
Azonban fontos megjegyezni, hogy a császárokat szimbolizáló sárkányokat minden esetben, Japánban is öt ujjal ábrázolták. Bizonyos korszakokban aki illetéktelenül használta a császár jelét, fejvesztéssel fizetett érte. Ezekben a korszakokban a sárkányok státuszszimbólum szerepet is betöltöttek, ujjaik száma a társadalmi hierarchiát volt hivatott kifejezni a felsőbb rétegekben. (A parasztság köreiben ugyanolyan minőségben szerepelt továbbra is.)
Na de mikortól beszélhetünk a sárkány kultusz megjelenéséről?
Japánban az első írott források, melyek említették eme lényeket időszámításunk VII-VIII. százada körül keletkeztek. Ezen írások a Kojiki (680) és Nihonshoki (720) mitológiai-történelmi könyvekben találhatóak meg és mutatnak be számtalan ősi japán sárkányt.
A mondák szerint az első japán sárkányszerű teremtmények között szerepelt Yamata no Orochi (’nyolckarú óriás kígyó’), egy hatalmas nyolcfejű nyolcfarkú lény, aki fiatal lányokat rabolt és falt fel, és akivel Susanoo, a vihar istene végzett a Kusanagi no Tsurugi nevezetű karddal, amit magától a sárkánytól lopott el, mikor egy csellel leitatta.
Orochi mellett említik még Vanit (jelentése: krokodil) vagy Kuma-vanit (medve-krokodil) és Mizuchit, aki egy folyóisten.
A Nihonshoki szerint az egyik császár, Nintoku rengeteg emberáldozatot mutatott be Mizuchi-nak fizetségként folyószabályozó lépései miatt.
Őshonos sárkányaik még Watatsumi (’tengeristen’) vagy másik nevén Ryuujin (’sárkányisten’), a tengerek és óceánok ura, aki a tengerfenéken lévő palotájából a bűvös árapály ékszereivel irányította az apály és dagály időszakait.
Valamint Watatsumi lánya, Toyotama hime (hercegnő), aki a legendák szerint Japán első császárának, Jinmu császárnak az édesanyja volt.
A sárkányok leszármazottjai mind híres uralkodók lettek és maguk az uralkodók is folytonosan bizonyítani akarták eme lényektől származó vérüket. Hirohito császár 125 generációra visszamenőleg, egészen Jinmu-ig eredezteti magát a sárkányoktól.
Így még inkább érthetővé válik a sárkányok (státusz)szimbólumként betöltött szerepe a palotában és a társadalmi hierarchiában.
A japán sárkányokról olvasva egyre több és több aspektusból érzékelhető a kínai hatás, a későbbi korokban a sárkányok alakját is erősen befolyásolva. A sárkány szavukat is a kínai „lung” írásjegy adja, ám az egyszerűsödése miatt ezt Japánban tatsu-nak vagy ryuu-nek, ryoo-nak olvassák. A japán négy sárkánykirály (shiryuu) is a kínai négy sárkányból ered (lungvang). Ezeknek a sárkánykirályoknak is minden kultúrában öt ujja volt, míg az alacsonyabb rangú sárkányok csak három vagy négy ujjal rendelkeztek.
Azonban Kínával ellentétben, ahol ezek a négy nagy folyót jelképezték, Japánban a négy égtájhoz kötik őket. Ők a négy tenger urai is egyben.
Név szerint:
Ao Kuang – Goukou a Keleti-tenger sárkánykirálya,
Ao Csin – Goukin a Déli-tenger sárkánykirálya,
Ao Zsun – Goujun a Nyugati-tenger sárkánykirálya és
Ao Sun – Goujin az Északi-tenger sárkánykirálya.
Mellettük még megjelentek a kínai asztrológiában fellelhető Négy szimbólum japán megfelelője:
(A kínai kultúrában a Négy szimbólum, más néven a Négy mágikus állat, melyek hatalmas erők birtokában álltak, amiknek köszönhetően tiszteletet és csodálatot váltottak ki a halandókból, akik segítségüket kérték a boldoguláshoz.)
Csing Lung – Seiryuu a Zöld Sárkány,
Csu Csüe – Suzaku a Vörös Főnix,
Paj Hu – Byakko a Fehér Tigris és
Hszüan Vu – Genbu a Fekete Teknős.
Később a japán Youkai, szellem történetek szereplőivé is váltak:
Kiyohime – „a tisztaság hercegnője”, egy teaház felszolgálója volt, aki beleszeretett egy fiatal buddhista papba, ám az visszautasította. Ezért bosszúból mágiát tanult, sárkánnyá változtatta magát és megölte a szeretett férfit.
Nure-onna – „nedves nő”, egy kígyótestű, női arccal rendelkező sárkány, aki a folyóparton hajmosásközben szokott megjelenni. Ha felbosszantják, előszeretettel öli meg haragosait.
Zennjo Ryuu Ou – „jóságos sárkánykirály”, egy esőisten, aki a megváltást hozza az embereknek.
Inari – az aratás és gabona istene, többször ábrázolják róka (kitsune) alakban, de előfordul sárkány formájában is. (Ettől izgalmasak a szájhagyomány útján terjedő kis történetek… rókából sárkány, sárkányból sárkány, sárkányból róka, rókából róka)
Urashima Tarou – a hozzá fűződő történetben az általa megmentett teknős elviszi Tarou-t Ryuuguujou-ba és Watatsumi a sárkányisten egyik gyönyörű lányává változik át.
A kínai befolyás mellett még erős hatást gyakorolt a japán sárkányokra az indiai kultúra is.
Amikor Japánban először megjelentek a buddhista szerzetesek, a buddhista és hindu mitológiák sárkányait és kígyókról szóló legendáit is önkéntelenül közvetítették a vallás terjesztésével. Így vették át a japánok a naaga – eső isten, a buddhizmus védelmezője, illetve naagaradzsa – kígyóisten, sárkányisten szavakat is a kínai lung mellett.
Az érdekes ebben, hogy maguk az indiai történetek lényei is számtalan kínai jellemvonással rendelkezek, vagyis ezek a legendák is a kínai hatással, Kínán keresztül érkeztek meg és terjedtek el Japánban.
Emellett rengeteg ősi japán sárkány, amelyekhez hasonlót vagy szinte ugyanolyat a kínai mitológiában is találhatunk lett megfeleltetve a naaga-kkal, vagyis olyan szinten keveredtek a különböző szemléletek, hogy a legtöbb sárkány nem is „csak kínai”, „csak indiai” vagy „csak japán”, hanem minden kultúrában ugyanolyan minőségében foglal helyet.
Például Watatsumi tengeristen árapály ékszerei az indiai kultúrában ugyanúgy megtalálhatók „njoidzsu” – kívánságteljesítő ékszer néven.
A legelterjedtebb buddhista japán sárkányok a következők voltak:
– vagyis a nyolc nagy naaga király, akik mindig azért gyűltek össze, hogy meghallgassák Buddha tanítását a Lótusz szútráról (a fenti kis japán történetben is ezt a szútrát mantrázza minden nap a szerzetes, aki bevonzza és összebarátkozik ezáltal a történetben szereplő sárkánnyal – ebből is látszik a hatalmas átfedés, melyet a különböző kultúrák történeteiben olvashatunk)Hachidai ryuu
– Muchalinda egy naaga király, aki Buddhát védelmezte egy kígyó (általában egy hatalmas kobra) formájában, mikor az elérte a megvilágosodástMucharinda
Buddha megvilágosodásakor hét napon át ült egy szálafa tövében. Ezekben a napokban a történet szerint megkísértette őt Maara, az ördög (az indiai gonosz kísértés), aki rá akarta venni, hogy hagyjon fel az igazság keresésével, majd arra, hogy térjen meg azonnal a Nirvana-ba és ne adja át tanait az emberiségnek. Hogy ez ne történhessen meg, és az emberiség képes legyen tanulni és elérni a megvilágosodást, Muchalinda kígyó démon óvta meg ebben a hét napban Buddhát a természeti elemektől és a különböző veszélyektől. (Számtalanszor találkozhatunk olyan szobrokkal és illusztrációkkal, melyek Buddhát egy föléje magasodó kígyóval ábrázolják.)
– Szaraszvati istennő japán neve, aki az egyik hinduista szent szöveg, a Rigvéda szerint megölte a háromfejű Vritra kígyót/sárkányt, valamint megalkotta Enoshima szigetét (jelenleg egy japán üdülősziget, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a Fuji-ra, illetve egyik shinto szentélyében egy meztelen Benzaiten szobor tekinthető meg, az alapító tiszteletére), azzal a céllal, hogy megvédje az embereket egy ötfejű sárkány portyázásaitól.Benzaiten
– a kilencfejű sárkány eredete Sesa-ig a sokfejű naaga királyig nyúlik vissza és akit rengeteg Nagano prefektúrai szentélyben tartanak számon. Kuzuryuu
Apropó, szentélyek!
A buddhista templomokkal és a shintoista szentélyekkel egyaránt szorosan összekapcsolódik a sárkánytan.
Földrajzi neveikhez hasonlóan a buddhista templomneveik is őrzik a sárkányokat.
Ilyenek például a Tenryuuji – Mennyei Sárkény Templom, a Ryuutakuji – Sárkányláp Templom, valamint a Ryooanji – Nyugodt Sárkány Templom is.
A történet szerint, mikor 596-ban Asukában, az akkori japán fővárosban megépült az első buddhista temlomegyüttes, az Asukadera, vagy másik nevén Houkouji,
„egy lila felhő ereszkedett le az égből és fedte be a palotát, Buddha nagytermével egyetemben; majd a felhő ötszínűvé vált és egy sárkány vagy főnix alakja rajzolódott ki belőle”
A tenger, folyók és tavak partjainál vagy közelében sétálva találkozhatunk a legnagyobb számban kisebb-nagyobb szentélyekkel, templomokkal.
Minden ilyen vallási épület nagy valószínűséggel oda épült, ahol egykoron sárkány lakott, ahol ezeket a lényeket látni vélték. Ezek a kis szentélyek imahelyek voltak mindazoknak, akik a sárkányokhoz intézték fohászaikat, például egy eső, vagy a jobb termés reményében.
A buddhizmus elterjedése folyamán mind Kínában, mind Japánban a templomépítészet fontos díszítőelemei lettek a sárkányok, jelenlétük azt volt hivatott közvetíteni a halandók felé, hogy életük során kénytelenek lesznek megküzdeni számtalan akadállyal, de győzedelmeskedniük kell minden nehézség felett. Így juthatnak el a megvilágosodás útjára.
A sárkányok fantasztikuma és tisztelete az embereket is a tisztességes élet irányába próbálta terelni.
A tiszteletet különböző népünnepélyek, fesztiválok évenkénti megrendezésével is fenntartották.
Ilyen volt az asakusai (Tokyo egyik kerülete) Sensouji buddhista templomban minden tavasszal megtartott „Kinryuu no Mai” – Arany Sárkány tánc is.
A táncosok az arany szobrot tartva nem csak a templomot, hanem az utcát is körbe táncolják. A felvonulás ideje alatt a szobrot körbeviszik a közeli kerületek és városrészek egész területén, majd visszatáncolnak vele a templomba, ahol visszakerül eredeti helyére. Ilyenkor az emberek a templomban elhelyezett edénybe pénzt dobnak majd megérintik a szobrot, jó szerencsét kérve és remélve az elkövetkezendő időszakokhoz.
A Kinryuu no Mai arra a legendára vonatkoztatható vissza, miszerint két halász egy kis méretű arany Kannon (az egyik legnépszerűbb bódhiszattva (megvilágosodott személy) a kelet-ázsiai buddhista világban) szobrocskát találtak Tokyo nagy folyójában, a Sumida-ban.
És a szobor megtalálásának és érintésének pillanatában arany sárkányok lepték el az égboltot, és szálltak, repültek feljebb, egyre feljebb. A történetben ezen esemény után alapították a templomot és táncolták el az Arany Sárkány táncot minden évben, mely a hiedelem szerint jó szerencsét és boldogságot hoz.
Sárkányok a shintoban
A buddhizmus mellett a shinto vallás is merít a sárkányokból, ezen lények ugyanúgy kapcsolatban állnak az ősi japán szentélyekkel mint a buddhista templomokkal.
Rengeteg szentélyről hitték, hogy az otthont ad egy sárkánynak.
A shintoban a vallás egyik fajtája a Ryuujin shinkou – vagyis a Sárkányisten vallás, ahol a sárkányokat vízi kamikként tisztelik.
A kamik jelentik a shinto vallásban a tisztelet tárgyait, ám egyéb vallásoktól eltérően a kamik nem csak istenek, hanem szellemek vagy az ősök lelkei is egyaránt lehetnek. Kami lehet bármi! Akár természeti erő, istenség, szellem vagy lélek. Nem véletlen mondják, „Japán a nyolcmillió kami országa”, hiszen ezek száma potenciálisan végtelen.
A sárkányok a shinto vallásban kapcsolatban álltak a vízzel, természettel. A halászok a sárkányokhoz való imádkozás során vártak sikerességet és biztonságot a vizeken, számos esőváró táncot és mezőgazdasági szertartást is feléjük intéztek. A mitológia szerint a sárkányok szinte minden esetben készségesen álltak az emberek segítségére, így kialakítva a két életforma között egy hatalmas egyensúlyt és kölcsönös tiszteletet.
Nos, összességében ezért nagyon fontos külön említenünk a sárkányokat a sárkányoktól, hiszen nyugati és keleti fajtáik gyökereiktől kezdve különböznek, és ennek megértése nagyon fontos mind akár vallásilag, mind a különböző kultúrák és nézőpontok vizsgálatakor.
Még a természeti képződmények is megemlékeznek a japánok sárkányok iránti megbecsüléséről. Shikoku szigetén a Kochi prefektúrában található egy sárkány alakú tó, melynek teste a 194 km hosszú Yoshino-folyó, feje pedig a Sameura víztározó.
források:
Az eső – Móra Könyvkiadó, Japán regék és mondák
http://afantasyfoldje.qwqw.hu/?modul=oldal&tartalom=1185385
