A japán kastélyok a tizenhetedik század elején érték el fejlődési csúcsukat.
A Toyotomi és Tokugawa klán közötti hatalmi harc során a Momoyama-korszak (1575–1600) több száz építkezést ösztönzött, így ebben az időszakban impozáns várak születtek.
Az ehhez szükséges óriási mennyiségű anyag és munkaerőt és az egyre összetettebb erődítményeket a helyi gazdák, kereskedők és szamurájok biztosították, ahogy azt a daimyōjuk előírták. Hatalmas kastélyok, mint Oszaka vára, Edo és Nagoya jelentős hozzájárulást igényeltek. Figyelemre méltó, hogy ezek a nagy kastélyok néhány év alatt elkészültek.
Ez a várépítési hullám egy 40 éves erőltetett időszak volt, 1575-től kezdve az Odava Nobunaga által épített Azuchi kastéllyal. Végül 1615-ben Tokugawa új egy kastélyépítést tiltó rendeletben tiltotta meg a további munkálatokat.
A kastélyok kezdetben védelmi erődítményként szolgáltak, majd adminisztratív központok jellegét kezdték betölteni. Később szimbolikus jelentésük lett: a hatalom központja és kifejezésévé vált, amikor Japán politikai helyzete kezdett stabilizálódni a tizenhetedik század elejére.
A várak körül városok nőttek fel a vár lakosságának szükségleteinek kiszolgálására. Távolról nézve egy japán kastély igen különleges megjelenéssel bír: a nagy torony koronázta rétegek és a fekete cserepes tetők, amelyek a fehér falak felé magasodnak. A torony mellett gyakran kisebb tornyok kapnak helyet, továbbá raktárak és hasonló kiszolgáló vagy adminisztratív építmények. Vannak várak, ahol több kapun kell átmenni a földvárral, kőfalakkal határolt összetett palota falak és vizes árkok mellett.
A hegyek épült kastélyok (yamajiro) gyakoriak voltak a háborúzó államok időszakában (1467–1568). Becslések szerint kb 5000 ilyen egyszerű erődítményt emeltek. Természetes akadályok, például sziklák, sziklás terep és erdők további védelmet nyújtottak ezeknek a fa erődöknek. Bár megközelíthetetlenségük akadályozta a támadást, adminisztratív bázisként nehezen funkcionáltak. A területek megszilárdítása érdekében a század második felében hadurak számára előnyös volt a főbb közlekedési útvonalak közelében épülő kastélyok, a könnyű megközelíthetőség érdekében, valamint azért, hogy megfigyelhessék más hadurak mozgását.
A domb tetejére épült várak (hirayamajiro) vagy sík földterületre épült várak (hirajiro) kevésbé rendelkeztek természetes védelemmel. Sok kastély épült közel a tengerhez, tó vagy folyó közelébe, hogy a vizet a környező vizesárkok kitöltésére irányítják. A Himeji-kastély például egy hirayamajiro.
A vizesárokkal körülvett sík területen épült kastélyokat „úszó váraknak” (ukishiro) vagy „vízi váraknak” (mizujiro) nevezték.
A japán kastélyok egy sor épületből állnak. A fő torony (tenshu) a legmagasabb, legbelső falban vagy zárt helyen (honmaru) találhatók. A ninomaru (második ház), sannomarunak (harmadik) és nishinomaru (nyugati zárvány), földvárak, kőfalak és vizesárkok választják el egymástól. Az elrendezés (nawabari) és a bekerítések döntő fontosságúak voltak a kastély védelmében. A cél az volt, hogy összezavarják az ellenséget és akadályozzák a fő toronyhoz való hozzáférést.
A kastélyépítésben igyekeztek kihasználni a természetes domborzat előnyeit, míg a természetes adottságok, mint pl. folyók vagy meredek lejtők gyakran beépítették a vár védelmi rendszerébe. A kastély kerülete általában kör vagy ötszög alakú volt, mivel ezek az alakzatok csökkentették a vakfoltokat és kevesebb katonát igényeltek a megvédésükhöz. A kiterjedt kastélyok távol tartották a sebezhető faépületeket az ellenség hatótávolságától. Az Edo-kastély területe például 5 km-re húzódott keletről nyugatra és körülbelül 4 km-re északról délre. Négyféle elrendezés volt: doshinen, hashigokaku, renkaku és összetett. Az elrendezések célja az volt, hogy összezavarja a betolakodókat, és arra kényszerítse őket, hogy lassítsanak, amelyet aztán a védekező szamurájok az előnyükre tudták fordítani.
Forrás: Jennifer Mitchelhill, Samurai Castles (Tuttle Publisching)
