Japánban az oktatás nem mindig volt élet-halál harc, ahogy napjainkban. Hosszú ideig csak a nemesek tudtak írni és olvasni, és csupán a Tokugawa sógunátus alatt kezdett el a nemeseken kívül is igény mutatkozni az emberekben az írás és olvasás megtanulására.
A buddhista szerzetesek és szamurájok tanították például a gyerekeket a terakoyában, a templom melletti kisházban. Olvasást, írást és számolást tanítottak, ez volt a yomi-kaki-soroban. Ez a magántanulás vált később, a Meiji-korszakban intézményes oktatássá, amelyet kötelezővé tettek mindenki számára. Az 1946-os alkotmányban már írott formában is szerepelt, hogy a gyerekek iskolába járása kötelező.
Ekkortól az oktatás versenyistállóvá változott: az emberek dönthettek arról, milyen irányban tanulnának tovább, mivel szeretnének foglalkozni, ez pedig óhatatlanul is nagy versenyt okozott a diákok és a családok között. 1872-ben Fukuzawa Yukichi könyve, a Tanulásra buzdítás (Gakumon no susume) berobbant a köztudatba – ez a könyv szó szerint rengeteg embert motivált a tanulásra.
A japán oktatás és a versenyszellem
A japán oktatás a mai napig egy hatalmas versenyt. Diákok vért izzadva küzdenek éveken át azért, hogy jó iskolába, jó gimnáziumba és jó egyetemre nyerjenek felvételt. Sokan azonban elvéreznek közben. A gyerekek mellett a szülők is versenyeznek, hisz számukra is presztízs, ha a gyermekük jó nevű iskolában tanulhat tovább. Általános jelenség, hogy a diákokat különórákra járatják, ahol segítenek nekik felkészülni a felvételi vizsgákra.
Ha valaki olyan magánintézményben tanul, ahol általános és középiskola is van (jellemzően nagy nevű magánegyetemek tartanak fent alap- és középszintű oktatási intézményeket), nem kell felvételiznie, automatikusan mehet feljebb. Így nem csoda, hogy ezek a magániskolák nagy népszerűségnek örvendenek a szülők és diákok körében is.
Forrás:
Yutaka Yazawa: Hogyan éljünk japánul? Scolar Kiadó, 2019.
Kiemelt kép: Pinterest
