Ha már kalligráfiáról írunk, beszélünk, olvasunk, a legjobb módja ennek az, ha tisztázzuk, mit is lehet kalligrafikusnak nevezni. Maga az elnevezés a görög “kallos – szépség” és “grafosz – írás” szóból alakult ki, amik jelentése már önmagában sokatmondó, vagyis a díszes, szép, rendezett és tudatosan megművelt, létrehozott, akár már művészi fokú kézírást nevezzük így – úgy is fogalmazhatnánk, hogy a folyamatos mozdulatokra épülő, szép kézírást.
A kalligráfia a világ minden táján jelen van, és a könyvnyomtatás feltalálásáig sokkal nagyobb szerepet játszott, de napjainkból sem veszett ki, mint művészeti tevékenység. Az európai gyökerei a görög-római kori szerzetesekig nyúlnak vissza, akik ideje alatt ez a tevékenység a Biblia másolásával és képekkel, iniciálékkal való gazdagítása által fénykorát élte. Az írott szöveget ekkoriban csak az emberi kéz által való másolással tudták sokszorosítani. A különböző krónikák, legendák, történelmi szövegek papírra vetéséhez írnokokat alkalmaztak, akik az írás és szépírás mesterei voltak. A könyvnyomtatás megjelenésével azonban a kézírás ezen módja erősen visszaszorult, a díszes szövegek elkészítését már inkább csak különleges esetekben kérték, ilyenek voltak például a fontosabb meghívók, díszes okiratok (diploma, oklevelek), melyeknél még a mai napig előszeretettel alkalmazzák a kalligrafált betűket.
A távol-keleten azonban – mint megannyi más esetben is – kicsit másképpen tekintettek a kalligráfiára. A kalligráfiát már a kezdetektől nagyon fontos művészetnek tartották és tartják a mai napig is. Mi Európában, és még sok helyen máshol a világon a latin betűket használjuk, azonban a keleti országok nagy részében, Ázsiában a képírást alkalmazzák. Ezen írásjegyek neve Kínában a hanzi, a japánoknál kanji, Koreában pedig hanja. Japánban a kalligráfia része az általános oktatásnak, a tanulók sok éven át tanulják ennek elsajátítását. Ennek az is az oka (amellett, hogy hagyományos művészetük része), hogy a kanji írásjelek “képeket”, azaz fogalmakat takarnak, ezek megjelenése sok esetben szó szerint reprezentálja a jelentést.
Hogy csak két példát említsek, a folyó (japánul かわ “kawa”) írásjelének képe a folyó sodrására emlékeztet 川, míg az autóé (japánul くるま “kuruma”) pedig olyan, mint egy stilizált (egyszerűsített) szekér felülnézetből: a főtengellyel, mely a szekér alatt végigfut, a két merőleges tengellyel elöl és hátul, amin a kerekek vannak és a középső dobozzal, mely meg maga a szekér törzse 車.
A kalligráfia gyakorlásával a gyerekekben rögződnek ezek a képek, jelek, és nemcsak az agyuk, hanem a gyakorlással a kezük, az izmaik is az emlékezetükbe vésik a helyes vonásokat. A japánok egyébként a kalligráfiát shodonak, vagyis “az írás útjának” nevezik. Ez a kifejezés tükrözi mindazt a szellemiséget, amellyel egy japán tekint a kalligráfia művelésére – a tudatosság, a szellemi fejlődés útja. Ez a tudatosság azonban nem objektív, nem gyakorlatias tudatosság, hanem inkább az érzelmeinkre való teljes ráhagyatkozás, mellyel a shodo művészetté válik, mellyel egy és ugyanazon karakter megalkotása mindenki keze alatt más és más lesz, egy és ugyanazon karakter egyszerre lehet dinamikus és nyugodt vagy erőszakos és gyenge. Mint ahogy mi emberek különbözőek vagyunk, mint ahogy másként élünk és egyszerre többet is érezhetünk – ezt tükrözi az “írás útja”.
Történelme
A kalligráfia nagyon messze nyúlik vissza az időben Japánban. Háttere, stílusa, oktatása és egyéb aspektusai rengeteg változáson mentek keresztül ez idő alatt – erről szeretnék most említést tenni egészen a Showa-korszakig (1926-1989) bezárólag.
Japánra korai időszakaitól fogva a kínai kultúra hatalmas befolyással volt, beleértve ebbe a kínai írásjegyeket is. Ezek átvételét a leghíresebb japán krónikák – mint például a Kojiki (Az ősi dolgok feljegyzései) – is említik. A Kojiki feljegyzi, hogy a jövőbeli kézírás kialakulása már az időszámításunk utáni években megkezdődött.
Asuka-korszak (538-710)
Az Asuka korszak a korai Japán történelem egyik legjelentősebb időszaka volt, melynek kezdete egybeforrt az előtte lévő kései Kofun-korszakkal. Ezt az időszakot leginkább a művészeti, társadalmi, valamint politikai változások jellemzik, amit nagyban befolyásolt a Kínából érkező buddhizmus megjelenése. E vallás jelentős változásokat hozott a japán társadalomban, és kihatott a művészeti életre is. Az Asuka korban kezdett tehát számottevő befolyásra szert tenni a buddhizmus, ami a szútramásolás virágzásához, valamint a papír- és tintakészítési módszerek bevezetéséhez is vezetett, ami elindította a kalligráfia gyors fejlődését az országban.
A kalligráfia azonban már ezelőtt is jelen volt – a Baekje-ből származó Hat Dinasztia kalligráfiával kezdődöt, hatása azonban azután kezdett érvényesülni, amikor a kínai kultúra közvetlenül jutott el Japánba anélkül, hogy a Koreai-félszigeten keresztül értek volna el hatásai. A kézírás ebben az időszakban a buddhista prédikációk és szútramásolás eszköze volt. Az egyik legkorábbi fennmaradt kalligrafikus emlék (ami a kései Kofun-korra tehető) a Hokke Gisho (buddhista prédikáció a Lótusz-szútráról). Ez egy négykötetes sorozat része, melyet állítólag Shotoku herceg saját kezűleg írt, még a Hat Dinasztia stílusában. Ez a kalligráfia egyik legfontosabb történelmi emléke, amely eredetileg a Horyu-ji templomra szállt, azonban mára már olyan felbecsülhetetlenné vált, hogy a császári tulajdon részét képezi. Minden tekercs sárga eperfa papírból készült, itt-ott néhány fehér lapot is beleszőve. A szövegben ragasztott papír és illesztett papír is található, amely arra enged következtetni, hogy ez egy csiszolt vázlat, de valószínűsíthetően voltak egyéb változatai is, amik nem maradtak fenn. Az íráskép nagyon egyenletes, minden lapon 29 sor van, soronként 23-24 karakterrel. Írásstílusa pedig – mint már említettem- leginkább a hat dinasztia stílusához hasonlítható szépen hullámzó, könnyed, ugyanakkor erőteljes vonásaival.
Nara-korszak (710-794)
A Nara korszak volt Japán első tényleges, nagyobb virágkora. A császárság ekkoriban hozta létre az új fővárost, Heijoukyou-t (a mai Narát), ami központ maradt egészen 784-ig. Ebben a korban a japán társadalom mezőgazdasági jellegű volt, ezért lakosainak többsége a természet- és őstiszteleten alapuló shinto vallást gyakorolta, azonban a korszak egybefüggött a kínai Tang-dinasztia idejével, ami hatására számos kínai kultúra került Japánba. (Ekkoriban kezdett kialakulni és nagyobb léptéket ölteni a két ország kapcsolata, kereskedelme stb.) A Tang-dinasztia hatása volt az is, hogy Narát a kínai főváros mintájára építették fel, helyét feng shui módszerekkel jelölték ki. A japán vezető rétegek kínai szokásokat vettek fel, Kínából átvett írásjegyekkel – kanjikkal – írtak, és a buddhizmust tették vallásukká. (Ezek után keveredett a két vallás egymással igazán, ami eredményezte a manapság fennálló vallási diverzitást az országban.)
A Nara korszak alatt Shomu tenno (császár) uralkodása volt a csúcspont, ő alatta a kalligráfia is figyelemre méltó fejlődésen ment keresztül. A hat dinasztia stílusa mellett ekkoriban írták a Csin és Tang kalligráfiát, és tanulmányozták az egyéb kínai írásokat. Shomu császár tisztelete a buddhizmus felé hatalmas volt: hitt abban, hogy a buddhizmust, mint nemzeti projektet népszerűsíteni kell az országban. Ennek köszönhetően felépíttette a Todai-ji templomot Narában, és sok másikat is az ország különböző területein, ami által nemcsak a valláshirdetés, hanem ezzel összhangban a szútramásolás is tovább virágzott. Ennek eredményeképpen szútramásoló központokat hoztak létre, és szútramásolókat képeztek ki, ami a szútramásolási rendszer kialakulásához vezetett.
Ebből az időszakból számos szútrakézirat maradt fenn, köztük az egyik legfontosabb a Shinkan Kengu Kyou (Shomu császár császári írásai), amelyet a Todai-ji templomban őriznek azóta is. A korszak oktatási intézményeiben elkezdtek kalligráiát oktatni – létrehozták a “kalligráfia doktorának” pozícióját, valamint később megalakult a “shodo” nevű tanszék is. (A Nara-kor óta beszélünk a kalligráfiáról, mint “shodoról”, azaz az írás útjáról. Ez az elnevezés maradt fenn napjainkra is.)
Heian-korszak (794-1185)
Korai időszak
A Heian kor 794-től kezdve azon hosszú időszaka Japánnak, amely a főváros Narából Heiankyou-ba (későbbi Kyoto városa, ami egészen addig főváros maradt, míg 1868-ban az Edo-korszak kezdetével végleges helyére nem települt (mai Tokyo)) költöztetésével kezdődött, és amelyben később Minamoto no Yoritomo shogun megszilárdította katonai hatalmát Kamakurában. (Az a katonai hatalom, mely az országot egészen 1333-ig uralta a Heian korszak után.) A Heian időszak hosszú, a császári hatalom szempontjából kiegyensúlyozott időszak volt, azonban belföldön jelentős változások mentek végbe ezalatt a négy évszázad alatt.
Ahogyan a Nara-korszak kultúrájának és fejlődésének központi figurája Shomu császár volt, úgy a Heian-kor kultúrája is nagyrészt Saga császár körül alakult ki és rá épült a későbbiekben. A békés politikai és gazdasági légkör számos kalligrafikus mestert hozott létre, köztük Kukait és Tachibana Iseit akik remekműveinek nagyrésze fennmaradt az utókor számára. 804-ben a legnagyobb mestereket – Saichot, Kukait és Tachibana Iseit – elküldték Kínába, hogy belépjenek a Tang-dinasztiába és elsajátítsák a Jin-Tang kalligráfia jellemzőit. Azonban a Tang-kultúra ekkoriban már hanyatlásnak indult, így a mesterek nem utánozták az akkori stílusokat, hanem csak átvették azok legfőbb jellegzetességeit és úgy hozták vissza azokat Japánba, hogy keverték a kínai stílust a sajátjukkal. Az átformálódott Csin és Tang dinasztia kalligráfiáját a japán udvari társadalom nagyon kedvelte, különösen Saga császár, aki meg is változtatta emiatt a császári palota kaputáblájának nevét. Saját kapukereteket is íratott a korábban említett, akkori nagymesterekkel. A császárral egyetemben a Kínába látogató három mester voltak a korai Heian-korszak legkiválóbb kalligráfusai, akiket a társadalom a Három Kalligráfus néven ismert és emlegetett. Közöttük is Kukai különösen páratlan volt, akit a japán Wang Xizhi-ként (kínai nagymester, több kalligrafikus stílus alapítója) jellemeztek. Mélyreható és dekoratív stílusát Daishi néven ismerik.
Középső időszak (867-)
A Heian-korszak középső időszakában, Uda császár uralkodása alatt leállította a kiküldött követeket a Tang-dinasztia felé, ami azt eredményezte, hogy a japán kalligráfia egyre inkább japán ízlésűvé vált. Különösen figyelemre méltó volt a kana (japán szótagírás). A kana és a kanji (szóírás) közötti harmónia ezért a japán kalligráfia számára nagy kihívást jelentett, és a japán stílusú kalligráfia ennek megfelelően tökéletesedett. Ono Dofu volt az első, aki ezt a stílust tökéletesítette. Őt követte Fujiwara Sari és Fujiwara Yukinari, ők voltak az úgynevezett Három utód. Az ilyen módon kialakult aranykorszak a középső időszak egyik jellegzetes vonása volt.
A kana eredete:
A kanák már a kínai írásjegyek átvételével elkezdtek megjelenni, amikor japánban elkezdték átkonvertálni a kanjikat, a nyelvi különbözőségek és a használat miatt elkerülhetetlen volt hozzárakni egyéb tömböket, partikulákat, hogy jobban ki tudják fejezni a japán kiejtést és szótagolást. Azonban a kezdetekben rengeteg ilyen plusz írásjelet hoztak létre, melyek sokaságában nagyon nehéz volt eligazodni. A kana karakterek számának csökkentése a Nara-korszakban kezdődött, azonban még így is minden plusz karakterhez több tucat kínából hozott kanjit rendeltek hozzá, így még mindig közel 1000 volt a kana karakterek száma. Ez aztán a Heian korszakra körülbelül 300-ra csökkent, amelyből ténylegesen olyan 100-200-at használtak. A karakterek számának csökkentésével párhuzamosan folytatódott az írás egyszerűsítése. A korai Heian korban már érthetőbb formát öltött a kana írás, majd a korszak közepén ezt még tovább egyszerűsítették, létrehozva ezzel az általunk is ismert sima, szimbolikus hiraganákat.
A Heian-kori gyors fejlődés annak is köszönhető volt, hogy ekkoriban elég erős volt a nőkkel szembeni megkülönböztetés, ami abban is megnyilvánult, hogy a nőknek tilos volt kanji írást tanulniuk és gyakorolniuk. Ebben az időben azonban az arisztokrata férfi-nő kapcsolatok kizárólag levélváltással zajlottak, úgyhogy elég égető probléma volt a nők írásának a kialakítása. A levelezés és a waka-költészet (udvari költészet) népszerűsége, valamint az a tény, hogy egy arisztokrata személy hírnevét az határozta meg, hogy milyen női vagy férfi kézírással írt, a kalligráfia virágkorához vezetett.
Késői időszak (Heian utolsó évei)
A késő Heian-korszakban kezdődött a császári uralom és a szamurájok felemelkedése, ami az arisztokrata társadalom zűrzavaros és hanyatló időszakához vezetett. Ezeket a körülményeket tükrözve az eleganciától az individualizmus és az akaratosság felé tartó tendencia volt megfigyelhető, és virágoztak a díszesen díszített kéziratok. Reprezentatív példa erre a Harminchat költő háztartási gyűjteményének Nishi Honganji változata. Húsz nohsho (noh stílusban kalligrafáló “írnok”) volt felelős a 36 költő waka-verseinek másolásáért, de csak három szerzőről tudunk: Fujiwara no Michiko, Fujiwara no Sadami és Fujiwara no Sadanobu. Ez a három volt a fő udvari nohsho (írnok). (A Nishi Honganji Hon Sanjuroku Ninka Shu-t (Nishi Honganjo könyv harminchat költő kötet) Oguchi Shugyo fedezte fel 1896-ban (a Meiji 29. évében) a Nishi Honganji templom archívumában.)
A Sezonji iskola
A fent említett három kalligráfus mind a Sesonji család tagja volt. A Sesonji családot Fujiwara no Yukinari alapította, és egymást követő noh-generációkat hozott létre: Fujiwara no Yukitsune (2. generáció) és Fujiwara no Ibou (3. generáció) a Heian-korszak közepén, valamint Sadami (4. generáció), Sadanobu (5. generáció) és Fujiwara no Igo (6. generáció) a Heian-korszak végén mind nagy nevek voltak. Emiatt a későbbi generációkban Sezonji iskola néven ismerték őket. A család a 8. generációtól, Sesonji Yukinoh-tól vette fel a Sesonji nevet, és a 17. generációval, Sesonji Yukinokival ért véget. A hatodik generáció, Igo hagyta hátra az első japán kalligráfiai értekezést, a Nihon no Sho Ryu Yotsuruteikinsho-t (fordítás: A japán kalligráfiai iskola: Yotsuruteikinsho).
A díszítő szútra virágzása
A késő Heian időszakra a lágy, egyszerű írásmódot felváltották az erőszakosabb, díszesebb darabok, mint ahogy a békés politikai helyzetet is felváltotta a belviszály és az egyre inkább eluralkodó millitarzáció.
Az udvari kalligráfia mellett a buddhizmus egyre intenzívebb beágyazódásának köszönhetően szútrákat is széles körben másolták, főként a Lótusz-szútrát, és természetesen a korszakra jellemzően gyönyörűen díszítették. A legreprezentatívabb művek a Kunouji szútra és a Heike Nokyo szútra, a Kunouji szútra 3. számú példázatának szerzője pedig Fujiwara no Sadanobu volt, az egyik udvari kalligráfus. Fujiwara Sadanobu 23 év alatt, 42 és 64 éves kora között fejezte be a Daizōkyō szútra 5048 kötetét.
Kamakura-korszak (1185-1333) és a Muromachi és Azuchi-Momoyama korszakok (1333-1603)
A Heian-korszak közepén a tökéletesség időszakából származó japán stílusú kalligráfiát megkülönböztetik a Kamakura-korszakból származó japán stílusú kalligráfiától, amelyek ugyan egy kalligráfiai stíluson alapulnak, mégis külön kezelik őket egymástól.
A Kamakura korszak a Minamoto no Yoritomo által Kamakurában létrehozott sógunátust követő időszak, amely megfelel a kínai Song (dinasztia) és Yuan (dinasztia) időszaknak. A hatalom az udvari nemesekről a harcos osztályra tevődött át, ebben az időszakban a harcos osztály és a papok gyakorolták a hatalmat. A zen (buddhista) szerzetesek érkezésével a zen iskola virágzott Japánban és Kínában egyaránt. A zen kalligráfia egyszerűsége és eleganciája erőteljes volt, és friss levegőt hozott a japán stílusú kalligráfia világába. Ez volt az az időszak, amikor a japán és a zen stílust egymás mellett gyakorolták, és az az időszak is, amikor az írásban a szépségre való törekvés helyett a gyakorlatiasságra helyezték a hangsúlyt, és a kanji/kana vegyes írás vált általánossá. (Az, amit napjainkban is használnak.) A zen ebben az időszakban tovább fejlődött, és az udvari nemesek és harcos családok körében is megkapta az odaadást. A Zen szerzetesek által hozott és népszerűsített ecsetvonásokat a kínai kalligráfiában tintavonásoknak nevezik, ez a stílus legjellemzőbb eleme, így sokszor csak tintaírásként említik. Amikor azonban a gozan irodalom (gozan szerzetesek kulturális tevékenysége) virágozni kezdett, népszerűvé vált a gozan stílus is, amely japán ízt adott a zen szerzetesek kalligráfiájának.
A Kamakura-császárok közül Fushimi volt a legkiemelkedőbb, a császárok kalligráfiai stílusát a Kamakura kortól kezdve shinkan-you néven ismerték. Ennek kialakításan köthető Fushimi császárhoz és az általa létrehozott Fushimiin iskolához. Azonban a shinkan-you magába foglalja ezen kívül a Go-Enryū császár és mások által létrehozott császári ecsetiskolát, valamint Go-Kashiwabara császár Go-Kashiwabara-in iskoláját is.
A Muromachi korszak viharos időszak volt, és a kalligráfia – mind a japán, mind a kínai – hanyatlásnak indult.
Az Azuchi-Momoyama-korszakban alakult ki a régi kalligráfiai ecsetek megbecsülésének és ápolásának irányzata, ami segített megőrizni a művészet életerejét.
A Kamakura-korszak (1185-1333) és ez az időszak között alakult ki a Wassama-stílus, amelynek alapját a három ecsetvonás és a három nyomvonal képezi. A négy legerősebb iskola azonban a Sezonji iskola, a Hoseiji iskola, a Sonen iskola és a Jimeiin iskola volt. A Kamakura-korszak császárai, köztük Fushimi császár, szintén ragyogó kalligráfiai műveket hagytak hátra. Fushimi császár hatodik hercege, akinek iskolája, későbbi nevén a Goke iskola, az Edo-korszakig a japán kalligráfia központi stílusa lett.
A Heian és Kamakura korszak között írt legismertebb ecsetvonások kohitsu néven ismertek. Az Azuchi-Momoyama-korszakban Toyotomi Hideyoshi és mások régi ecsetvonásokkal és tintaecsetvonásokkal díszítették teázóikat, és az irodalmárokat meghívták, hogy megcsodálják és értékeljék őket. Ez a tendencia végül átterjedt a magánszférára, és a régi ecsetek egyre nagyobb becsben lettek tartva. Eredetileg a régi ecsetek tekercsek vagy könyvek voltak, de ezeket feldarabolták és eltárolták, és minden egyes darabot kohitsugire-nek (régi ecsetvágás) neveztek, ami megadta ezek szinte felbecsülhetetlen értékét. Azt a személyt, aki ezeknek a régi ecseteknek a hitelességét értékelte, kohitsu gurunak nevezték.
Edo-korszak (1603-1868)
Ez volt az az időszak, miután Tokugawa Ieyasu sógun átvette a hatalmat és áttelepítette a fővárost Edoba (mai Tokyo). Ebben az időszakban az Edo-sogunátus oktatáspolitikája újító szelet hozott a kalligráfia világába, és jelentős változások történtek mind a tangi (kínai-japán), mind a japán stílusban.
Tang stílus – tintavonás
A tintaírás ebben az időszakban a Daitokuji és Myoshinji templomok zen szerzeteseinek és a Huangbo iskolának a kalligráfiájára utal, és több kínai dinasztia stílusában készült. Míg 1633-ban az ország elszigeteltsége miatt a kínai könyvek és jogi szövegek behozatala rendkívül korlátozott volt, a Ōbaku (Japán zen buddhizmus egyik iskolája) szerzetesek kalligráfiáját főként konfuciánus tudósok, irodalmárok és szerzetesek fogadták el. A Ōbaku szerzetesek közül hárman, Ingen Ryūki, Mokuan Jitō és Sokuen Rūichi különösen képzett kalligráfusok voltak, és „Ōbaku három ecsetje” néven ismerték őket.
A kínai tintás kalligráfiát Kitajima Xuezan hagyományozta, aki a Tang stílus megalapítója volt. A kalligráfiát tanítványa, Hosoi Hirozawa adta tovább Edóban, aki a Tang-stílust mint divatos stílust szilárdan meghonosította. Hirozawa számos könyvet hagyott hátra, köztük a Kanju Hyakutan (A lúd száz meséje) címűt, és ő lett a Tang stílus népszerűsítésének motorja. Később több neves kalligráfus követte őt, és az Edo-korszak végére kialakult az Edo-korszak három írója néven ismert híres kalligráfus: Ichikawa Yonean, Maki-rinko, és Kanna. E három művésznek sok követője volt a szamurájcsaládok és a konfuciánus tudósok körében, és különösen Ichikawa Yoneannak voltak tanítványai Edo feudális urai között, akiknek száma állítólag elérte az 5000-et. A kalligráfia kutatása az Edo-korszak közepe táján kezdett fejlődni, és a Jin/Csin és a Tang kalligráfiai stílus egyes hívei felváltották a korábbi stílusokat.
Maki Ryoko és Kanna a Jin-Tang iskolához tartoztak, míg Ichikawa Yonean és mások a Ming és Qing iskolákhoz. Ez a két iskola a Meiji-korszakban (1868-1912) is folytatódott, és a Meidzsi-korszak számos kalligráfusára hatással volt.
Japán stílus
A korai Edo-korszakot képviselő három kalligráfus (Konoe Shin’yun, Hon’ami Koetsu és Shokado Shojo) kalligráfiája az előző generációtól örökölt japán stíluson alapult. Sokan tanulmányozták tekintélyes kalligráfiai stílusukat az arisztokratikus kultúrától a populáris kultúráig.
A kalligráfiát a felsőbb osztályok körében már a Heian-korszak (794-1185) óta gyakorolták, de a kalligráfia ebben az időszakban terjedt el a nagyközönség körében. Ez annak volt köszönhető, hogy a nagyközönség számára országszerte létrehozták a terakoya nevű oktatási intézményeket, amelyek oktatásának középpontjában a manuális tanulás állt.
A terakoyában tanított fő stílus a goke iskola volt. Míg a karasama stílus az emberek egy meghatározott köre, például a konfuciánus tudósok és az irodalmi művészetekre fogékony tudósok körében terjedt el, addig a wasama stílus szélesebb körben, többek között az udvari nemesek, a szamuráj családok és a nagyközönség körében vált népszerűvé. A számarányt tekintve a wasama győzedelmeskedett.
Meiji-restauráció (1868-1912)
Az Edo-korszak végén elterjedt az az előítélet, hogy „a kalligráfia nem kalligráfia, ha nem a Son-en iskolából való”.
A sógunátus bukásával és a Meidzsi-kormány megalakulásával a sógunátus idején karasamat írók közül sokan az ország politikai központjának számító Nagy Államtanács Dokumentumosztályán töltöttek be tisztségeket. Ez vezetett az udvari dokumentumok Tang-stílusban történő megírásához, ami jelentős változást okozott a japán kalligráfia stílusában. Abban az időben a Tang-stílus vezető iskolái nyugaton a Kaiya-iskola, keleten pedig a Ryoko- és a Yonean-iskola voltak. A következő körülbelül tíz évben nem volt átmenet, és a Tang stílus egy ideig fejlődött.
A Rokucho (Hat Dinasztia) kalligráfia felemelkedése
A Hat Dinasztia kalligrafikus iskoláját Japánban Yang Shoukei indította el, aki 1880-ban érkezett Japánba. Később többen a hat dinasztiát gyakorlók közül elmentek Kínába, Qingbe, hogy kalligrafiát tanuljanak. A külföldi tanulmányok és Yang Shoukei látogatása vezetett a Hat Dinasztia kalligrafikus iskolájának elterjedéséhez a Meiji-restauráció első éveiben, a korábbi iskolákat elpusztító új Tang-stílus helyébe lépve. Ettől kezdve a Meidzsi-korszak végéig a japán kalligráfia stílusa általában nem változott.
A Tang-stílusú kalligráfia új iskolái közül a Ryoko iskola (a Ryoko tekercs stílusa) nyert lendületet. A Ryoko kalligrafia friss és világos stílusát a Meidzsi-restauráció új érzékenysége elfogadta, és a Meidzsi-kormány hivatalos írásmódját a Ryoko iskolára változtatták. Ryoko szabványos kalligráfiai stílusa hamarosan egyre népszerűbbé vált, és meghódította a világot. Ryoko tanítványa, Nakazawa Sesshō jól követte mestere stílusát, és később olyan nagy mestereket nevelt ki, mint Iwatani Isoroku és Nishikawa Shundō. Egy másik tanítványa, Maki Ryotan szintén kalligráfia-tankönyvek szerzője lett, és Ryoko stílusa továbbra is elsősorban az oktatás és a gyakorlat területén járult hozzá.
(A Meiji-korszak közepe táján kezdődött a kalligráfiai egyesületek megalakulása és a kiadványok megjelentetése.
1902-ben (a Meiji 35. évében) a Rokusho Kyokai kiállítást rendezett, amely közelebb került a modern kalligráfiai egyesületek formájához.)
Taisho-időszak (1912-1926)
A kalligráfia világa ebben az időszakban az íróasztalos kutatásoktól elmozdult, és egy kis, de egyfajta újságírói világot is kialakított. Aktív viták zajlottak, és a kiállítások az utcára kerültek, hogy a közönség számára vitatémákat szolgáltassanak. Ily módon fokozatosan fejlődött a korszerűség növekedése.
A kalligráfia eszméjének terjesztésének és népszerűsítésének új módjaként a Meiji-korszak végétől a Taisho-korszakig kalligráfiai kiadványokat adtak ki, amelyek a mai PR-kampányok előfutáraivá váltak a kalligráfia világában.
A kínai karakterek kalligráfiája a Meiji-korszak végétől a Taisho-korszakig látványos fejlődést mutatott, köszönhetően a Rokucho kalligráfiájának, akiket Yang Shoukei tanított meg, és egyéb iskolák tanításainak, amikre a többi akkori híres mester volt hatással.
A kana kalligráfia világában is friss levegőt hozott a Naniwazu-kai felvilágosult mozgalma. A legjelentősebb esemény azonban az Ono Shido által vezetett Shika-kai tevékenysége volt.
A legtöbben ezen mozgalmak előtt a kohitsu (ősi japán kalligráfia) területén a Jōdai stílusban tanultak. A Shika-kai-ban való részvétel közben azonban a Heian-korszak (794-1185) egyszerűsített kana stílusán alapuló Dokume-stílust is kifejlesztették, és szinte minden nő, aki kalligrafiát tanult, ezen a szervezeten keresztül tette ezt, ami nagyon sikeres volt.
Showa-korszak (1926-1989)
A Nihon Shodo Sakushinkai (Japán Kalligráfia Egyesület) megalapításától kezdve a Taisho-korszak végén egy sor nagyszabású kalligráfiai szervezet alakult, és ezek a szervezetek kalligráfiai kiállításokat szerveztek. Ez jelentette a modern kalligráfia történetének kezdetét.
A szervezetek által végzett modern kalligráfia megjelenése szintén erre az időszakra jellemző. A kalligráfia elterjedését és fejlődését a kalligráfiáról szóló számos kiadvány megjelenése is fémjelezte.
1924 augusztusában Toyomichi Shunkai, Nishikawa Shundo rangidős tanítványa elérte azt a nagyszerű tettet, hogy a kor legtöbb kalligráfusát összefogta, és megalapította a Nihon Shodo Sakushinkai-t. Az első kiállításra 1925 novemberében került sor a Ryuchikai Galériában. A második kiállításra 1926-ban az újonnan épült Tokiói Prefektúra Művészeti Múzeumban (ma Tokyo Metropolitan Art Museum) került sor. A harmadik kiállítás megrendezése utáni évben nyolc kalligráfus nyilatkozatot adott ki egy új kalligráfiai társaság alapításáról.
A Boshin Shodo Kai 1928 júliusában alakult meg a Boshin Shodo Kai nyolc tagjából, amely kettészakította a kalligráfia világát, amikor függetlenné vált a Nihon Shodo Sakushinkai-tól. Az új kalligráfiai társaság, a Boshin Kalligrafikus Egyesület (1928 január) nyolc alapítója által kiadott nyilatkozatában a következők olvashatók:
„Mindig is szórakoztatott a kalligráfia fejlődése, de most végre megérett rá az idő. Ebben az évben új kalligráfiai társaságot alapítok, hogy elősegítsem a kalligráfia egészséges javulását és fejlődését, és egyúttal ösztönözzem az újonnan érkezők fejlődését képességeik alapján, és meghívjam a jövő generációit, hogy csatlakozzanak hozzánk.”
1930 júniusában, mindössze két évvel a Boshin Shodokai megalakulása után, a Nihon Shodo Sakushinkai és a Boshin Shodokai újra egyesült, és egy új szervezetet, a Taidō Shodōint alkotta.
Az első kiállítást látványos módon már 1930 novemberében megrendezték a Tokiói Prefektúra Művészeti Múzeumában.
Az ezt követő időszakra is leginkább a különböző társaságok, szervezetek alakulása, kettéválása és megszűnése volt jellemző, tömérdek kiállítás megrendezésével együtt. A kalligráfia világa végérvényesen belépett a modern időkbe. A későbbiekben pedig megjelent az avantgárd kalligráfia is. Az avantgárd kalligráfiát korábban „új iskolának” vagy „új irányzatnak” nevezték. Az 1954-es Mainichi kalligráfia kiállításon azonban a „tintaelefánt művészet” nevet kapta, és a művészetkritikusok körében „absztrakt kalligráfiaként” is emlegették.
1951 áprilisától az ecsetkalligráfia rendszeres tanfolyamát is elindították iskolai körökben, a negyedik osztályos és annál idősebb tanulók számára. Az általános és középiskolák számára készült kalligráfia-tankönyvek szerzőiről elmondható, hogy hozzájárultak a modern kalligráfiaoktatás fejlődéséhez. A szövegeket író kalligráfusok klasszikus tanulmányai ebben az időben kezdtek virágzásnak indulni, és e tanulmányok hatása fokozatosan megmutatkozott. A kalligráfia iskolában való tanítását a mai napig művelik, hogy fenntartsák ezt a művészeti irányzatot és egy hagyományos perspektívát felmutatva oktassák a gyermekeket.
Képek: jogtiszta képek
Források:
https://www.japanesewiki.com/jp/culture/%E6%97%A5%E6%9C%AC%E3%81%AE%E6%9B%B8%E9%81%93%E5%8F%B2.html
https://web-japan.org/kidsweb/ja/virtual/shodo/shodo01.html
https://shoun.e-nippon.co.jp/blog/3
https://wa-gokoro.jp/accomplishments/calligraphy/