A lakk ősidők óta szorosan kötődik a japánok kultúrájához.A lakkfa nedvéből készül hagyományosan a lakk.
Feltételezések szerint az ázsiai kontinensen őshonos lakkfát a Jómon-korszakban (kb. 16-2900 évvel ezelőtt) vitték át Japánba, és itt terjedt el.
Fukui prefektúrában található régészeti lelőhelyen talált minták tanulmányozása során kiderült, hogy már akkor is ismerték, de nem világos, hogyan használták.
A korai Jómon-korszak régészeti lelőhelyein számos cserépedényt, fatartályokat, fésűket és más dísztárgyakat, például fülbevalókat találtak, amelyek bevonó anyagként lakkfa nedvét használták.
A lakkot valójában nem olyan könnyű kezelni, magát a lakkfát sem egyszerű nevelni. Ettől függetlenül nagyon elterjedt Japánban a lakkozott tárgyak használata, mert hasznos volt. Nemcsak szép, de ragasztásra is használták, valamint általa tartósabbak lettek a tárgyak is.
A lakktechnikát a Heian-korszaktól (8. század végétől a 12. század végéig), az udvari kultúra virágzásának időszakától kezdve finomították Japánban.
A leghíresebb technika eredete a maki-e. Ezzel a dekorációs technikával ecsettel rajzolnak mintákat a lakk felületére, majd arany- vagy ezüstport szórnak rá, és a lakk megszáradása előtt ráragad a lakktárgyra. A maki-e nagy fejlődésen ment keresztül a Heian korszakban, amikor az arisztokratikus kultúra virágzott. Lakk, arany és ezüst kedvelt kombinációnak számítottak. A gazdag arisztokraták azonban nemcsak különféle lakberendezési cikkekhez használták a maki-e-t, hanem saját otthonaik, templomaik és egyéb épületeik építésénél is.
Ugyanebben az időszakban Kelet-Ázsia más részein is gyártottak lakkárut, de a maki-e-t egyáltalán nem használták, ezért a 10. századtól a maki-e-t, mint japán különlegességet más ázsiai országokba is exportálták.
Mivel az arisztokrácia által használt lakkáruk sok, egymást átfedő festett lakkréteggel rendelkeztek, ezért nagy mennyiségű lakkot igényelt és rendkívül drága volt. A 11. század környékén kidolgoztak egy módszert a kész lakkáruk készítésére egy vagy két réteg lakkal. Ezzel a technikával csökkent a felhasznált lakk mennyisége és lehetővé vált a lakkáruk olcsó elkészítése a szamurájok, a buddhista szerzetesek és papok, valamint a városi kereskedők körében terjedtek el a mindennapi rizses tálak, tányérok és egyéb lakkáruk.
Az Edo-korszakban, amikor a Tokugawa sógunátus uralta Japánt a 17. század elejétől körülbelül 260 évig, a kézműves technikák fejlődésével drámaian megnőtt a lakkal festett termékek sokfélesége, például sisakok, páncélok és egyéb fegyverek, felszerelések. De a legtöbb ember számára a lakkozott edények drágák voltak. Amikor olyan szertartásokat tartottak, mint például esküvők vagy temetések, nagy csoportok gyűltek össze az étkezéshez, ezért sok lakkozott edényre is volt szükség.
A japán gyártmányú lakkáruk Európába történő exportja a 16. század végén indult meg.
Portugália, Spanyolország, majd Anglia, Hollandia voltak a fő export uticélok. A Tokugawa sógunátus engedélyt adott a kereskedésre Japán és a nyugati nemzetek között, Hollandia a 17. század elejétől a japán gyártmányú lakkanyag kizárólagos exportőrévé vált.
Abban az időben a japán életstílus egészen más volt, mint Európában, ezért sok olyan lakkárut használtak Japánban, amelyet úgy exportálva nem tudtak Európába is használni. A holland kereskedők közvetítésével Japánban elkezdtek árukat gyártani az európai piacra, igazodva az európaiak életstílusához és preferenciáihoz. Ezt az exportból készült lakkárut főként kiotói kézművesek készítették.
Az exportált lakkáruk egyik fő jellemzője a bonyolult minták, amelyeket különféle technikákkal hoztak létre, beleértve a maki-e-t és a radent (például sok fiókos ládák, fedeles nagy kasszák, bútorok, asztalok és étkészletek, tányérok és kávéscsészék). A gyöngyház berakás nagyon kedvelt volt. Ez egy olyan technika, ahol vékonyra vágott tengeri kagylókból készült töredékeket használnak a díszítéshez, mondhatni ezzel, hogy a lakkozott edényeket különlegessé tegyék.
Abban az időben a lakkárut más ázsiai országokból is importálták, de a japán gyártmányú lakkárukat különösen csodálták, és Európában is népszerűek voltak. A „japán” szót Európában általánosságban a lakkárukra utaló szóként kezdték használni.
Állítólag a japán gyártmányú lakkáruk egyik nagy rajongója volt Marie Antoinette (1755–1793), XVI. Lajos francia király felesége. A Versailles-i palota szobájában egy polc volt, amelyen egy kis japán gyártmányú lakkáru-gyűjtemény látható. Jelenleg elszórva a Versailles-i Palota Múzeumban, a Louvre Múzeumban, a Guimet Múzeumban állították ki ezeket a darabokat.
Forrás: Készült Hidaka Kaori, a National Museum of Japanese History professzorával készült interjú nyomán. A cikk a Highlighting Japan lapban jelent meg.
