Körforgás. Talán ezzel az egy szóval írható le leginkább, hogy hogyan működik a világunk.
És ez a körforgás rengeteg féle módon fogható fel. Vannak, akik ezt Sorsnak nevezik, az élet eleve elrendezettségének, és olyanok is, akik ok-okozatokban, tényszerűségben hisznek. Évszázados egyet nem értés ütközik egymással nap, mint nap, de én úgy gondolom, bármelyik oldalról is közelítjük meg ezt, a lényeg nem változik.
Vallhatjuk, hogy isteni jelenlét, vagy valami magasztos, megmagyarázhatatlan formálja életünket, döntéseinket, de hihetünk abban is, hogy mint például ahogy a természeti jelenségek, minden megmagyarázható és átlátható. Vallhatjuk egyszerre mindkettőt is! Hiszen (jó esetben) senki nem szabja meg, hogyan gondolkozzunk a világról, és magunkról.
Az élet, bármelyik élet legfontosabb része a kezdet és a vég, születés és halál. És míg az egyik örömkönnyeket, addig a másik a legtöbb esetben szomorúságot, gyászt hoz magával. A halál legtöbbünk számára ijesztő, hiszen nem tudjuk mi lesz utána. (Mert hát a holtak nem beszélnek, úgy hallottam.) Lesz-e egyáltalán bármi, vagy egyszerűen csak megszűnünk, eltűnünk.
Amellett, hogy féljük a halált, elképesztő módon kíváncsivá is tesz minket. Az emberiség fejlődése a természetünknek, folyamatos tudásszomjunknak köszönhető és mégis, itt van valami, valami megfoghatatlan, elképzelhetetlen, amit nem ismerünk, amire nem tudunk választ adni. Idegesítő, ijesztő, nem igaz!?
De hiába nem vagyunk biztosak benne, elfogadjuk a jelenlétét, vagyis muszáj elfogadnunk, hiszen nem tudjuk megakadályozni, nem tudjuk kiiktatni.
Nem tudjuk kiiktatni, de megteremthetjük olyanra, amit már képesek vagyunk elfogadni. Teremthetünk túlvilágot, teremthetünk párhuzamos világot, teremthetünk folyamatos lelki újjászületést, csak épp más testben, bármit teremthetünk. Egyszerű, ha hiszünk benne, akkor az úgy is van!
“Olyan halálban lesz részünk, amilyen halálban hiszünk. Ha a megsemmisülést hiszem, megsemmisülök, ha legelő oroszlánok között szeretnék ajkamra száradt mosollyal rohangálni fel- s alá, akkor azt fogom tenni.”
“A túlvilágot magunk teremtjük meg a saját gondolatainkból, hiedelmeinkből. Ami bennünk van, külsővé lesz, azzal találkozunk tehát, amit magunk hoztunk létre gondolataink, érzéseink, cselekedeteink által.”
A japán mondavilágban is megjelennek olyan történetek, melyek a hit általi halálról tanúskodnak:
“Élt egyszer, Shinano tartományban egy Yakuren nevű szerzetes a Nyohouji nevű templomban. Mivel nem volt felszentelve, volt családja, de ő az egész életét azzal töltötte, hogy az Amida szútrát kántálta.
Egy nap, amikor megmondta fiának és a lányának, hogy megmosdana és tiszta ruhát venne föl, mert másnap bele fog születni az Üdvösség Földjére, a gyerekek gyorsan elkészítettek neki mindent. Ahogy leszállt az éj, egyedül, teljesen felkészülten lépett be cellájába.
Holnap, nappal kinyithatjátok az ajtót – figyelmeztette a gyerekeit -, de nem előbb!
A gyerekek sírva virrasztottak a kápolna ajtaja előtt egész éjjel. Hajnaltájt földöntúli zene hallatszott ki a cellájából. Azt hitték, álmodnak. Mikorra kivilágosodott az ég, kinyitották az ajtót, de az apjuk teste nem volt sehol, az Amida szútra másolata is eltűnt.
A hírre odafutottak a szomszédok és a búslakodó gyerekek beszéltek nekik a zenéről is. Végül mindenki számára világossá vált, hogy Yakuren a saját testében ment a Paradicsomba. Ekkor örömkönnyeket hullattak, és áhítat töltötte el szívüket.
Most sem ismeretlen az, hogy valaki újjászületik az Üdvösség Földjére, de akiket ez a kegyelem ér, itt hagyják a testüket jelként. Mivel Yakuren teste eltávozott, sokan arra gondoltak, hogy egyszerűen besurrant valamelyik hegyi templomba. A gyerekei viszont váltig állították, hogy ők ott voltak egész idő alatt és látták, hogy a cella ajtaja mindvégig zárva volt. Más szóval Yakuren valóban testi mivoltában jutott be a mennyországba, amit a földöntúli zene is bizonyítani látszik. Voltak viszont emberek, akik tudni szerették volna, vajon nem vitték-e el a földi istenek csak a testét, és nem hagyták-e egy tiszta helyen, ahová egy szent teste való.”
Vallásainkban is kivétel nélkül megjelenik a halál, halandóság. Mindnek megvan a saját eszméje és földi hagyományai, ami alatt természetesen a temetésre, a végtisztelet megadására gondolok. A gyászszertartás azonosul a halálfelfogással, a ceremónia követi a vallási ideológiát.
Minden vallás rendkívüli figyelmet szentel a temetkezési szokásoknak. Ez nincs máshogy Japánban sem, ahol a shinto és buddhista értékek szerint búcsúztatják a holtakat.
Azonban ez így nem teljesen igaz. Ugyanis az ősi vallás, a shintoizmus alapvetően elítéli a vérrel és halállal való érintkezés minden formáját. A halállal és túlvilággal kapcsolatos shinto hiedelmek gyakran sötétek és negatívak. A régi hagyományok a halált sötét, földalatti birodalomként említik, ahol egy folyó választja el az élőket a holtaktól. Ennek képe leginkább a görög mitológiához és a Hades-hoz hasonlít.
A shinto hagyományok nagymértékben támaszkodnak a “Kami” (japán istenek gyűjtőneve) jelenlétére, nem pedig a reinkarnációra. Úgy tartják a spirituális energia, maga a kami mindenkiben felszabadul és újrahasznosul a halál pillanatában. A szellemek egy másik világban élnek, amelynek legszentebbét a “mennyek másik világának” nevezik. Ezeket a másvilágokat azonban nem tekintik se paradicsomnak, se büntetésnek, pokolnak. Ehelyett a világok egyszerűen ott vannak, ott léteznek, ahol a szellemek laknak. Ez azt jelenti, hogy a világok kapcsolatba is léphetnek, a szellemek meglátogathatják a jelen világát, persze csak akkor, ha az emberek helyesen hajtják végre a rituálékat és a fesztiválokat. A shinto hisz abban, hogy az ősi szellemek megvédik leszármazottjaikat, viszont mivel alapvetően egy ilyen erős szellemkultúrában és a párhuzamos világokban hisznek, ezért tekintenek negatívan a halál, a halál fogalmára.
Japánban ezért a legtöbb ember buddhista temetést tart (itt tényleg elég magas arányra kell gondolni), és a buddhista temetési eljárásokat követi. A két vallás abszolút megfér egymás mellet, hiszen ahogy látszik, szokásaikban vették fel őket. A halál tisztátalanságával kapcsolatos shinto hiedelmek korlátoznák a gyászt és a családi összejöveteleket, megemlékezéseket, míg a buddhizmus abszolút teret hagy ezen szertartásoknak.
A buddhizmus azt tanítja, hogy a halálról való gondolkozás és meditáció fontos. Bármilyen haláleset arra emlékezteti az élőket, hogy a földi élet rövid. A halál próbára teszi az élőket, hogy törekedjenek arra, hogy szavakkal és tettekkel, cselekedetekkel értelmessé tegyék létüket.
A buddhizmusban a gyászt a halálra adott természetes reakciónak tekintik. Úgy tartják, hogy ennek kimutatása az elhunytat a legnagyobb tiszteletben részesíti.
A buddhista temetés egyszerű és csendes. A ceremónia célja az elhunyt(ak) iránti tisztelet kifejezése, valamint a “hátra maradt” család és barátok megtiszteltetése és vigasza is egyben. Közvetlenül a halál után (vagy a korábbi napokban közvetlenül a várható haláleset előtt) a rokonok vízzel nedvesítik meg a haldokló vagy már elhunyt személy ajkát, amely rítust “matsugo-no-mizunek”, vagyis az utolsó pillanat vizének nevezik. A mai napig a legtöbb japán buddhista (butsudan) vagy shintoista (kamidana) oltárokat tart otthon tiszteletadás céljából. Amikor egy haláleset bekövetkezik, ezeket a szentélyeket bezárják és fehér papírral fedik le, hogy távol tartsák a halottak tisztátalan szellemeit. Az elhunyt ágya mellé pedig virágokkal, tömjénnel, gyertyával díszített kis asztalkát helyeznek el.
Ha megtörtént a tiszteletadás, csakis utána értesítik a hozzátartozókat, barátokat, majd kiállítják a halotti anyakönyvi kivonatot. A temetésről (ha idősebb az elhunyt) általában a legidősebb fiú gondoskodik. A temetés szervezésének elindításával kezdődik meg az is, hogy a hozzátartozók feldolgozzák a gyászt, elkezdjenek beszélni róla.
A testet megmossák, a nyílásokat pamuttal vagy gézzel lezárják. Ritkább esetben az is előfordul, hogy végrehajtanak egy úgynevezett “beburkolási” rituálét (nookan), amelyben a professzionális nookasha rituálisan felöltözteti, előkészíti a testet, majd a koporsóba helyezi. Ezt manapság már elég elvétve tartják meg, és inkább a vidéki területekre korlátozódva, ahol még jobban őrzik a régebbi hagyományokat.
A halott testeket általában szárazjégre teszik a koporsóban (a nőket hagyományosan fehér kimonoba, a férfiakat feketébe (öltöny is lehet) öltöztetik – a kimono azért is tud fontos lenni, mivel minden eseménynél, ahol felveszik, balról jobbra hajtják, tehát a bal oldala van felül, azonban halál esetén ezt fordítva hajtják, hogy a jobb oldal legyen felül, vagyis ez is egy szimbóluma a temetéseknél) és tárgyakat helyeznek melléjük, melyek segíthetik őket a Három folyón való átkelésben vagy egyszerűen csak az elhunyt által kedvelt tárgyak voltak. A testet úgy helyezik el, hogy feje észak, vagy második esetben nyugat felé nézzen. (A nyugati irányultság a buddhizmusban Amida Buddha nyugati birodalmát jelképezi, tükrözi.)
Virrasztás és koporsós temetési szertartás
A halál után a lehető leghamarabb tartott virrasztást tsuya-nak hívják, ami azt jelenti, hogy “eltölteni az éjszakát”. Minden vendég feketét visel, ha az elhunyt maga is buddhista volt, nem csak a temetés az, a gyászolók magukkal vihetik a virrasztásra a “juzu” nevezetű imagyöngykészletüket. Az ébrenléti éjszakán és=vagy temetésen résztvevő emberek részletnyilvánítási pénzt ajánlanak fel a legközelebbi gyászolóknak, háziasszonynak/házigazdának speciális, külön temetési alkalmakra tervezett fekete-ezüst borítékban (“bushuugibukuro – csomag az ünneplés ellen vagy koudenbukuro – tömjénfelajánlás”). Ez az összeg az elhunythoz fűződő kapcsolattól, vagy a vendég vagyonától függve nagyjából 3 000-30 000 japán yenig terjedhet.
A virrasztáson általában megbíznak egy buddhista papot, aki szútrákat énekel (az üdvösségért), ami után a családtagok háromszor kínálnak tömjént az elhunytnak. A virrasztás akkor ér véget, amikor a pap befejezte az adott szútrát. Minden távozó vendég ajándékot kap, melynek értéke körülbelül a fele vagy egynegyede az általuk felajánlott pénzösszegnek. (A legtöbb esetben egyébként magának a részvétnyilvánítási pénznek egy részét adják vissza.)
A tényleges temetés, az úgynevezett “kokubetsu-shiki” általában a virrasztás utáni napon van megtartva. A szertartások hasonlóak a megelőző éjszaka szertartásaival, a gyászolók tömjént ajánlanak, miközben egy pap szútrát énekel, de azért eltérések is vannak a két ceremónia között. A temetésen az elhunytat felruházzák egy új buddhista névvel, vagyis kaimyou-val (szó szerinti jelentése: parancsnév).
Ez azért is fontos, mert úgy tartják, hogy az új, kapott név megakadályozza a halott visszatérését a földi világba, ha őt eredeti nevén szólítják. A kapott név hossza az adott személy életének tisztaságától, erényességétől is függ, de leggyakrabban a hozzátartozók templomnak (ami a temetést szervezi) adományozott pénzösszegétől. Ezáltal az általánosan elterjedt legpopulárisabb nevektől kezdve 1 millió yenért vagy többért, a legkidolgozattabbakig terjedhet.
A templomok által felszámított magas árak ellentmondások teremtenek egész Japánban, különösen azért, mert egyes templomok sokszor nyomást gyakorolnak a családtagokra, hogy minél drágább nevet vásároljanak. A temetési szertartás végén a vendégek és a családtagok virágokat helyezhetnek a koporsóba az elhunyt feje és válla köré, mielőtt a koporsót lezárják, és az igényesen feldíszített halottaskocsiba teszik és krematóriumba szállítják. (Japán egyes részein a koporsót maguk a gyászolók zárják le, ezzel is megadva a végső búcsút.)
Hamvasztás
A koporsót, miután megérkezett a krematóriumba, egy tálcára teszik. A család szemtanúja a holttest becsúsztatásának a hamvasztókamrába. Egy hamvasztás általában körülbelül két órát vesz igénybe, amely bele van számítva az egész ceremóniába. (A tipikus japán temetés a formalitása és a drágasága mellett, az esküvőkkel hasonlatosan, nagyon hosszú is. Ez köszönhető az apró rítusoknak, illetve a hamvasztás idejének is.) Sokszor azonban a családok elhagyják a krematóriumot, és a végeztével pontban visszatérnek a helyszínre. Ezután a rokonok a hamuból kiemelik a csontokat és nagy pálcikákkal (ami lehet fa is, fém is) belehelyezik őket az urnába. Szokás, hogy egy csontot egyszerre két családtag tart, illetve az is, hogy pálcikáról pálcikára adják át egymás kezei között a csontokat, míg az az urnába nem kerül. Ennek a rítusnak a neve “kotsuage”. Érdekesség, hogy ez az egyetlen olyan esemény Japánban, ahol két embernek helyénvaló egy pálcikával egyszerre ugyanazt a tárgyat tartania. Minden más esetben jelentős társadalmi udvariatlanságnak számít, ha két ember egyszerre tart pálcikával valamit, vagy pálcikát pálcikára ad át, pont azért, mert ez a temetésekre és a gyászra emlékeztet mindenkit. (Ördögi kör, haha.)
Először a lábfej csontjait rakják el, majd így haladnak felfelé. Ennek az a célja, hogy az elhunyt még véletlenül se legyen fejjel lefelé végső nyughelyén. A “nodobotoke”, szó szerint torok Buddha, amely egy, a nyakban található csont (a második nyakcsigolya) a legjelentősebb csont, amit az urnába kell helyezni.
Néhány esetben a hamut egynél több urnába osztják szét – olyan esetekben kerül erre sor, amikor a hamvak egy része a családi sírba kerül, más része pedig a templomba, vagy akár egy cégsírba vaaaagy űrtemetésre. (Igen, űrtemetésre!) Egy japán temetés a világ legdrágábbjai közé tartozik, emiatt is “folyamodnak” a japánok új temetkezési módszerekhez, más megoldásokhoz a költségek csökkentése végett. A társadalmi megítéltség is egyre inkább változik, ezáltal a szokások is változnak: így van ez a temetkezéssel is. Mára már sokan igyekeznek vidám zenével, táncolva átkísérni a halottakat a túlvilágra, és egyre gyakoribb az is, hogy a hamvakat a tengerben vagy az erdőben szórják szét, köszönhetően annak az újfajta felfogásnak, hogy a sírok értékes területeket foglalnak el a természettől. És ahogy már említettem, szép számmal akadnak olyanok is, akik a halott hamvaiból eljuttatnak valamennyit az Egyesült Államokba, ahol a műholdak kilövésekor az elhunyt maradványait is feljuttatják a világűrbe.
Na de ne rugaszkodjunk most el ennyire a földtől, térjünk vissza a hagyományos temetkezéshez, amely mindezen felsoroltak mellett a helyi szokásoktól is függhet: az urna maradhat egy ideig a családi otthonban is maradhat, de közvetlenül a temetőbe is vihető.
A Ryukyu-szigeteken például a hagyományos temetkezés némileg eltér a Japán főterületétől. Hamvasztás helyett a holttestet ideiglenesen a családi sírba temették el (egy nagy sírboltba, gyakran teknőshátú fajtából), majd néhány év elteltével, miután a hús lebomlott, a csontokat megmosták és a temetési urnába helyezték, hogy megkaphassa végső nyughelyét a halott.
A sírok
A tipikus japán sír általában egy családi sír (haka), amely kőemlékből áll, az emlékmű előtt pedig virág, tömjén és víz tárolására alkalmas hely található, alatta kriptával és kamrával, ami pedig a hamu számára biztosít végső helyet. Az emlékmű oldalára általában két dolgot szoktak gravírozni, mégpedig a sír felállításának dátumát és a személy nevét, aki megvásárolta. Érdekesség, hogy az elhunytak nevét gyakran, de nem mindig az emlékmű elejére vésték. (Családi sír lévén, nem mindenki tartotta és tartja fontosnak, hogy az egyének külön nevei felkerüljenek a táblára.)
Másik furcsa szokásuk, hogyha egy házas személy társa előbb hal meg, akkor mindkettejük neve egyszerre kerül fel a sírtáblára annyi különbséggel, hogy a még élő személy nevét piros tintával jelölik (amit végül az ő halálakor szintén letörölnek ezzel jelezve, hogy elhunyt). Ezt általában anyagi okokból teszik, ugyanis jelentősen olcsóbb egyszerre két nevet vésetni, mintha külön-külön tennék meg ugyanezt. Az elhunyt nevét, ha felkerül a táblára, a bal oldalra vésetik, vagy egy külön kőre a sír mellé. A családok több hagyományos ünnepen is tiszteletüket adják az elhunyt szeretteik iránt, és évente többször visszajárnak a sírokhoz rendben tartani azt.
Képek és források:
Jogtiszta képek
https://www.realestate-tokyo.com/living-in-tokyo/religion/funerals/
