A 9. században még az emberek igazi nevüket (諱 = imina) elrejtették egymás elől, mert azt gondolták, ezzel saját lelküket áldoznák fel. Ha két ember felfedte egymás előtt születésekor kapott nevét, az nagy elköteleződést jelentett (pl. szerelmesek egymásnak így bizonyították érzéseik komolyságát, vagy a szamurájok uruk iránti hűségük jeleként felfedték saját nevüket).
Mivel igazi nevükön nem szólíthatták meg egymást az emberek, így alternatív neveket, beceneveket alkottak maguknak. Az egyik gyakori módszer erre a születési sorrend volt, melyet a fiúk örököltek: Taro (太郎) = elsőszülött, Jiro (二浪) = másodszülött, Saburo (三郎) = harmadszülött, Shiro (四郎)= negyedik testvér, Goro (五郎) = ötödik testvér, és így tovább.
Ez a rendszer a Meiji-restauráció idején változott meg, amikor a kormány elrendelte, hogy a személyes okmányokon mindenkinél szerepelnie kell egy vezeték- és egy keresztnévnek. Volt, aki saját, igazi nevén adminisztráltatta magát, de volt olyan is, aki inkább a becenevét választotta.
Manapság a szülők gyermekük névadásakor szempontként figyelembe veszik a név hangzását, illetve jelentését, és persze azt is, hogy milyen karakterrel írják. A névadás során spirituális erővel is megáldják a gyermeket, a név gyakorlatilag a gyermek későbbi életét, személyiségét is meghatározza – legalábbis erre törekednek a japán szülők. Vannak persze bizonyos nevek, amelyhez rossz óment társítanak, így a mai napig nem használják. Ilyen jellemző név az Akuma (悪魔), melynek jelentése: ördög.
Forrás:
Yutaka Yazawa: Hogyan éljünk japánul. Scolar Kiadó, 2019.
Kiemelt kép: Andrey Grushnikov – pexels
