A tea és a teaszertartás korai története
Kedves Olvasó, ezúttal „A tea Japánban” cikksorozat harmadik részéhez érkeztünk. Az első két részben a teanövényről és annak jótékony hatásairól volt szó, valamint bemutattam a japán teaszertartás két fontos fogalmát: a Chanoyu-t („forró víz a teához”) és a Chadō-t („a tea útja”). Most pedig a történelmi háttérbe tekintünk bele: hogyan alakult ki mindez, és miként maradt fenn több száz éven át egészen napjaink modern társadalmáig.
Korai történet
A tea, sok más kulturális kincshez hasonlóan Kínából jutott el Japánba. Érdekesség, hogy még Kínában sem volt mindig meghatározó: a Tang-dinasztia (618-907) idején kezdett igazán jelentős szerepet betölteni. Ekkor vált fontos orvossá, a konyha kedvelt alapanyagává, sőt a vallási élet szerves részévé. A Tang-kor közepére a tea beépült a buddhista rituálékba és a taoista filozófiába is.
A taoisták például úgy hitték, hogy az ember képes hatni a kozmikus erőkre és alakítani saját sorsát. A „halhatatlanság elixírjét” keresve a teát is használták, mert úgy vélték, segíthet megváltoztatni kapcsolatukat a kozmosszal. Idővel azonban rájöttek, hogy nem maga az ital, hanem a tea elkészítésének és fogyasztásának rituáléja hordozza a változás lehetőségét.
A tea útja Japánba
Japánba a korai Heian-korszakban (794-1185) került a tea, buddhista szerzetesek közvetítésével, akiket hivatalos delegációk részeként küldtek Kínába. Közülük kiemelkedik Eichū (743-816), aki közel 30 évet töltött Kínában a buddhizmus tanulmányozásával, és hazatérve magával hozta a teázás szokását.
A legenda szerint az akkori császárnak annyira megtetszett a tea, hogy ösztönözni kezdte termesztését és fogyasztását Japánban. Ezt a pillanatot tekintik sokan a japán teakultúra születésének.
A Heian-korban a tea rendkívül értékesnek számított. Saga császár lelkesedése nyomán hamar népszerűvé vált az arisztokraták körében, ám halála után a lendület hirtelen megtorpant. A tea megőrzésének hagyománya főként a templomok falai között élt tovább: a szerzetesek egyrészt gyógyhatásai miatt fogyasztották, másrészt azért, hogy éberek maradjanak a hosszú meditációk alatt.
A matcha megjelenése
Új korszak kezdődött a Kamakura-időszakban (1185-1333), amikor Japánban megjelent a porított tea, a matcha. Ez a forma gyorsan elterjedt, és alapjává vált annak a teaszertartásnak, amelyet ma ismerünk. A matcha nem csupán egy új teafajta volt, hanem egy kulturális gyakorlat szimbóluma, amely máig meghatározza Japán tea- és szellemi világát.
Zen buddhizmus
Eisai-t (1141-1215),egy kiemelkedő japán zen papot tartják a japán zen buddhizmus megalapítójának.
A zen buddhizmus bevezetése a japán teakultúrára is óriási hatással volt, és a mai teaszertartás ennek a hatásnak az eredménye. Eisai arról is ismert, hogy ő írta az első, kifejezetten a teáról szóló könyvet Japánban, a Kissa Yojoki-t, amely a teázás fizikai és mentális egészségre gyakorolt előnyeiről szól.
Mielőtt azonban Eisai újra elterjesztette (a köznép köreiben is) a teát, a tea luxuscikk volt, amelyet csak az arisztokraták, a szamurájok, a szerzetesek és a császári udvar fogyasztott. A szerzetesek rituális céllal itták a teát; de másrészt, a nemesek és a szamurájok a teát szórakozási formaként használták. Ahogy a tea népszerűsége nőtt, termesztése egész Japánban terjedni kezdett. A teatermesztés nagymértékű elterjedésének eredményeként alakult ki a teaverseny, a Tocha. Abban az időben a tea valami új és egzotikus volt. A rizshez és más termékekhez hasonlóan ez is a nemesek és szamurájok luxuscikkévé vált.
A teaverseny társadalmi eseményként szolgált, ahol ételt, italt fogyasztottak és mellette szerencsejátékoztak. Emellett olyan alkalomként is szolgált, amikor a nemesek drága műtárgyaik bemutatásával érzékeltették gazdagságukat. A teaversenyek igazán népszerűek voltak, és ahogy nőtt a népszerűségük, úgy nőtt a teatermesztés is Japánban. Ahogy nőtt a teatermesztés, úgy lett olcsóbb a tea. A nemesek és a szamurájok időtöltéses hobbija végül elveszítette a luxuscikk státuszát, mivel az ital és a hozá kapcsolódó események a köznép számára is elérhetővé váltak.
Ezt követően alakult ki maga a teaszertartás a Zen buddhizmus eszméi által és azzal teljes mértékben átitatva. A szertartásos jelleg Murata Shukō, Takeno Jō’ō és Sen no Rikyū nevéhez köthető, őket ismerik el leginkább a mai napig is a teaceremónia alapítóinak.
Szertartás
Murata Shukō (1423-1502) buddhista szerzetes a wabi-cha stílusú teaszertartás megalapítójaként ismert. Shuko a buddhista papság tagja volt, és Ikkyu Sojun, egy másik zen buddhista szerzetes tanította. Mestere, aki jól ismerte a tea felszolgálás módját, megosztotta tudását tanítványával. Shuko-t a zen buddhizmusban való képzése ráébresztette arra, hogy a tea és a zen ugyanazzal a lényeggel bír. Úgy vélte, hogy a megvilágosodást egyszerűen egy tea elkészítésével is el lehet érni.
Az általa a teaszertartáson végrehajtott változtatások egy új esztétika kialakulásához vezettek. Egy olyan esztétika, amely a tökéletlenségben kereste a szépséget, és a mindennapi élet egyszerű tárgyainak megbecsülését. Az általa a teaszertartás számára hozott változtatások művészeti formává alakították át a teaszertartást, és nem csak egyfajta szórakozási formává, ahogy korábban létezett. Az általa a teaszertartáson végrehajtott módosítások megalapozták a wabi stílusú teaszertartást.
Takeno Joo (1502- 1555), egy szakai kereskedő és teamester később továbbfejlesztette Shuko teaszertartás koncepcióját. Bár Shukót a wabi-cha stílus megalapítójának tekintik, ő valójában soha nem használta a „wabi” szót; bár műveiben utalt a jelentésére. Takeno Joo volt azonban az, aki megfogalmazta és bevitte a szót a tea világába. Joo volt a felelős azért is, hogy az egyszerűség értékét bevezették a japán teaszertartásba.
A wabi-cha hagyományt később Joo tanítványa, Sen no Rikyu (1522-1591) tökéletesítette, aki később a japán történelem leghíresebb teamesterévé vált.
Komplexitás és a tea
Összefoglalva, a tea először a kínai kultúra és technológia importált nagyobb csomagjának részeként érkezett Japánba. Az írás, az irodalom, az építészeti módszerek, a zene, a tánc, a politikai ideológia, valamint a vizuális és anyagi tárgyak Kínából – gyakran a Koreai-félszigeten keresztül – a kereskedelem, a diplomácia és a buddhizmus eszközeivel érkeztek a japán szigetvilágba. A tea az egzotikum és a fejlett kontinentális társadalmak asszociációit hordozta magában, így fogyasztása eredendően performatív aktussá vált. A japán elit tagjai egy csésze teában szimbolikusan magukba szívhatták a kínai „dolgok birodalmát”. A korai ivók a teát gyógyító főzetként is értelmezték, és az egészség és az életerő fokozására itták. Különösen a buddhista szerzetesek támaszkodtak a teára, hogy ébren tartsa őket a meditáció hosszú órái alatt. A teafogyasztásban kezdettől fogva egymás mellett álltak a szimbolikus és a gyakorlati funkciók.
A változatos jelentések és célok kombinációja a japán teakultúrában azonban korántsem egyedülálló. Gondoljunk csak bele, a világ múltbeli és jelenlegi társadalmaiban az italfogyasztás számtalan struktúrában nyilvánul meg. Az ivás, akárcsak az evés, mindenekelőtt alapvető testi funkció.
Rituálék
Az italfogyasztás egyéni gyakorlatai gyakran sajátos „rituálékban” nyilvánulnak meg a modern világban, mindennapjainkban is, amelyek személyenként eltérőek: a reggeli ingázás során csészékből ivott kávé; egy pohár vásárolt vagy préselt gyümölcslé, amelyet éppúgy az egészség, mint az élvezet érdekében fogyasztunk; a futás vagy túrázás közben elfogyasztott sportital, ami extra energiát ad; és egy pohár alkohol a vacsoránál, esetleg egy pohár víz lefekvés előtt. A folyadék fogyasztása különösen magánjellegű aktus lehet. Azonban az ivás gyakorlatát csoportos környezetben érezzük a legtermészetesebbnek, és úgy gondoljuk, hogy az elősegíti a szocializálódást. A kávéházak például az egész arab világban elterjedtek a XVI. században, ahogyan Japánban ugyanebben az időszakban az elit városi kereskedők és harcosok körében elterjedt a társas teázási szokás.
Az úttörő szociológus Georg Simmel az ilyen társasági életet „az egyesülés játékformájának” nevezte, a megrendezett interakciók mesterséges világának, amely egyszerre kelti az egyenjogúsítás és a konvencionalizmus (elfogadott társadalmi normák, szokások egy közösségben) érzését. A „játék” és a „forma” közötti kapcsolatnak ez a fogalma igen hasznos a japán teakultúrában. Azt, hogy a tea fokozatos intézményesülése miként korlátozta a teázás gyakorlatát, és miként teremtett új tereket a kreatív kulturális szféra számára, a későbbi részekben fogom bemutatni.
Forrás:
Tim Cross: The Ideologies of Japanese Tea SUBJECTIVITY, TRANSIENCE AND NATIONAL IDENTITY (2009)
(99+) The Ideologies of Japanese Tea
Sen no Rikyū and the Japanese Way of Tea: Ethics and Aesthetics of the Everyday Rumiko Handa (2013)
Japanische Teesorten – Global Japanese Tea Association
Seo versenyelőny online marketing-seo- tartalomgyártás (contentcobrand.com)
Kezdőlap – Omiyage World japán webáruház blogja (ilovejapan.hu)
