Az Edo-korszakot (1603-1867), más néven Tokugawa-korszakot, a történelem azon utolsó időszaka, amelyet „tradicionális” és „régi” Japánnak tekintettek.
Ezt a korszakot a szigorú szamurájuralom, a gyors gazdasági növekedés, a prefektúrákon átívelő béke, a lezárt határok, a kulturális forradalmak és különösen Japán nagy urbanizációja jellemezte.
Például ebben az időszakban váltak népszerűvé az olyan szórakozási formák, mint a kabuki és a haiku. És ekkor jelent meg például a sushi is!
Valójában Japánnak számos érdekes kulturális és tradicionális vonatkozása bukkant fel az Edo-korszakban, amelyeket valószínűleg nem tudtál.
Íme 5 érdekesség az Edo-kori Japánból:
- A legelső gyorséttermi termék: A sushi
Sokan úgy gondolják, hogy sushit mindig is ettek a japánok, de valójában egy utcai árus találta fel harapnivalónak az Edo-korszakban.
Akkoriban ízletes, tápláló és olcsó volt, így nagyon hamar a kevésbé jómódú tokiói emberek alapélelmiszerévé vált.
A sógunátus iparosítási erőfeszítései miatt sok építőmunkás volt, akik többnyire egyedülálló férfiak voltak, akik vagy nem tudtak főzni, vagy túl fáradtak voltak munka után. A sushi evés így a legegyszerűbb és a legnépszerűbb étkezési lehetőség lett.
Átütő népszerűsége azonban csak az 1900-as évek elején és közepén terjedt el Japánban, mivel ekkor utolérte a technológia, és megkönnyítette a hűtést és a szállítást.
- A nyilvános fürdőket közösen használták
Az Edo-korszakban 550 sentō (銭湯, nyilvános fürdő) működött Japánban.
Ez megkönnyítette és sokkal kényelmesebbé tette az emberek számára, hogy megfürödjenek a fürdőházakban, ahelyett, hogy otthonukba kellett volna bevezetni a vizet. Mivel a fürdőházak egyben közösségi találkozóhelyek is voltak, nem számított ritkaságnak, ha valaki naponta akár többször is felkereste a helyet.
Ráadásul az Edo-korszakban a nyilvános fürdőket egy ideig nemre való megkülönböztetés nélkül működtették. A sógunátus azonban egy időre betiltotta a koedukált fürdőzést, mivel úgy vélte, hogy ez a közerkölcs ellen szól.
A külön férfi és női fürdők fenntartási költségei az egekbe szöktek, emiatt a nyilvános fürdők tulajdonosai lázadozni kezdtek, és hamarosan visszatért a koedukált fürdőzés.
- Szinte minden gyerek tanult
Az Edo-kori Japánban szinte minden gyereket arra ösztönöztek vagy kényszerítettek, hogy oktatásban részesüljön.
Az első sógun Ieyasu konfuciánus akadémiákat hozott létre shinpan tartományaiban, és más daimjók követték példájukat saját területükön, létrehozva az úgynevezett han iskolákat (藩校, hankō). Egy generáción belül szinte minden szamuráj írástudó volt, mivel karrierjük gyakran igényelte az irodalmi művészetek ismereteit.
A chōnin (városi kereskedők és kézművesek) pártfogolta a terakoya (寺子屋, „templomi iskolák”) nevű környékbeli iskolákat. Annak ellenére, hogy templomokban található, a terakoya tanterv az irodalomművészet vagy a filozófia helyett az alapvető műveltségből és aritmetikából állt. A városi műveltség magas aránya Edóban hozzájárult a regények és más irodalmi formák elterjedéséhez.
Még a vidéki gazdálkodók is iskolahiányuk miatt kitartásra és távolságokra kényszerítették gyermekeiket, hogy tanuljanak, hogy tudjanak eligazodni olyan dolgokban, mint az adók.
A világszerte sokkal elismertebb iparosodott Angliához képest – ahol gyermekek mindössze 20-25%-a járt iskolába – Japánban ez az arány körülbelül 85% volt. Becslések szerint 1800 körül a szamurájok csaknem 100%-a, a chōnin (kézművesek és kereskedők) és nōmin (parasztok) osztályának körülbelül 50-60%-a volt írástudó.
- Női szépségideál: leborotvált szemöldök és fekete fogak
Úgy tartják, a szépség relatív és minden kornak, minden kultúrának megvan és megvolt a maga szépségideálja. Nem volt ez másképp az Edo-kori Japánban sem.
Meglepő lehet, de a japán nők leborotválták a szemöldöküket (hikimayu, 引眉), miután férjhez mentek. Ezután fehérre festett arcukon, magasan a homlokukon újat festettek egy haizumi nevű porfestékkel, amelyet szezám- vagy repceolajból készült koromból készítettek. Ez a szemöldök valójában egy elmosódott folt volt.
Divatos volt a fogukat feketére, az ajkukat pedig pirosra festeni. A fekete fogakat (ohaguro, お歯黒) főként tehetős férjezett asszonyok viselték. Ugyanakkor a feketére festett fogak gyakorlatának legjelentősebb képviselői a gésák voltak. A japán emberek a koromsötét színű tárgyakat szépnek tekintették. A fekete fogak pedig úgy csillogtak a nők hófehér arcán, akár egy gyönyörű lakkozott tárgy. Az ohaguro arra is hivatott, hogy megmutassa egy nő érettségét. Akkoriban ez számított a férjezett asszonyok szépségének mércéjének, és meglehetősen vonzónak tartották.
A Meidzsi kormány végül betiltotta 1870-ben, és a szemöldök eltávolítását és a fogfestés művészetét szinte teljes egészében elfelejtették a szigetországban.
- Börtönbüntetés egy lakatlan szigeten
Az Edo-korszakban, ha valaki bűncselekményt követett el, bevett szokásnak számított, hogy büntetésképpen a Tokió partjaitól nem messze fekvő Izu hét szigetének egyikére száműzzék az illetőt. A legtöbben politikai értelemben nem kívánatos személyek voltak, de akadtak közöttük valódi bűnözők is.
A szigetek egy része azonban már akkor is lakott terület volt. A természet meglehetősen gazdag volt, az éghajlat egész évben megfelelő volt, és a helyiek is általában vendégszeretőek voltak.
Néhány elítélt, miután letöltötte büntetését, egyszerűen nem akart már visszamenni Edóba. A frissen szabadultak megpróbáltak visszatérni Izuba egy munka megbízás ürügyével, vagy feleségül vettek egy helyi lányt, és végül ott telepedtek le.
Két szigetet leszámítva, Izu többi szigete lakatlan volt, és az odaküldött bűnözők végül éhen haltak.
Ballagó Petra
Források:
