Nem sokkal a második világháború kitörése előtt a náci Németország és a Szovjetunió megnemtámadási egyezményt írt alá. Ennek megfelelően, amikor a németek 1939 szeptemberében megszállták Lengyelországot, a Szovjetunió megszállta az ország keleti részeit. A németek Lengyelország elleni támadását és az ottani zsidóüldözés kezdetét követően sokan keletre menekültek. Lengyelországból mintegy 15 000 zsidó érkezett a még független Litvániába. A nácik és a szovjetek közé szorulva kétségbeesetten keresték a kivándorlás lehetőségét. Amikor a szovjetek 1940-ben elfoglalták Litvániát, a zsidók helyzete tovább romlott.
1939 novemberében Chiune-Sempo Sugiharát, egy japán karrierdiplomatát küldtek Kovnóba (Kaunas), Litvánia akkori fővárosába, hogy Japán konzuljaként szolgáljon. Munkája részeként a német hadsereg határon túli manővereit kellett figyelemmel kísérnie, hogy a japán főhadiszállás előre értesüljön a Szovjetunió elleni várható német támadásról.
Amikor Litvániát 1940 nyarán a Szovjetunióhoz csatolták, minden külföldi diplomatát arra kértek, hogy augusztus végéig hagyja el Kovnót. Miközben a holmiját pakolta, Sugiharát tájékoztatták, hogy egy zsidó küldöttség várakozik a konzulátusa előtt, és látni akarja. A küldöttséget Zerach Warhaftig vezette – egy zsidó menekült, aki évekkel később Izrael Állam kormányának minisztere lett. Sugihara beleegyezett, hogy találkozzon a küldöttséggel egy rövid beszélgetésre. A zsidó küldöttség kétségbeesett kéréssel érkezett.
A litvániai zsidó menekültek szörnyű helyzetben voltak, és azt nézték, hogy a világ kapui bezárultak előttük. Gyakorlatilag lehetetlenné vált, hogy bevándorlási vízumot kapjanak a világ bármely pontjára. Kétségbeesett keresésük során olyan országok után kutatva, amelyek engedélyeznék a beutazást, rájöttek, hogy Curacao – egy holland gyarmat – nem igényel beutazási vízumot. Ez lehetővé tenné számukra, hogy elhagyják Litvániát, de mivel a háború minden utazási lehetőséget elzárt nyugat felé, a küldöttség azzal a kéréssel fordult a japán konzulhoz, hogy adjanak ki tranzitvízumot. Ezekkel a tranzitvízumokkal engedélyt kaphattak volna arra, hogy átkelhessenek a Szovjetunió területén.
A japán konzul időt kért, hogy a feletteseitől engedélyt kapjon a vízumok kiadására. Semmi sem utalt arra, hogy a japán külügyminisztérium beleegyezne ebbe a szokatlan kérésbe. Sugiharát azonban nagyon nyugtalanította a menekültek helyzete, ezért saját kezdeményezésére és minisztériuma támogatása nélkül kezdett vízumokat kiadni. Kilenc nappal később megérkezett a válasz Tokióból. A minisztérium elutasította a tranzitvízumok kiadását, ha nincs érvényes vízuma célállomásra, valamint elég pénzük a japánban való tartózkodásra. Bár sok zsidó nem felelt meg ezeknek a feltételeknek, Sugihara úgy döntött, hogy ennek ellenére folytatja a vízumkiadást. Felesége később leírta, hogy a kétségbeesett zsidó menekültek szorult helyzete hogyan hatott a férjére. A küldöttséggel való találkozó után nyugtalan és elgondolkodó volt, mígnem úgy döntött, hogy folytatja és megszegi a parancsot. Rövid időn belül, mielőtt a konzulátust bezárták, és Sugiharának el kellett hagynia Kaunast, 2100-3500 tranzitvízumot adhatott ki. Sugiharának köszönhetően el tudták hagyni Európát és az egy évvel később kezdődő gyilkosságoktól megmenekültek.
Mivel az ország elhagyásának határideje közel volt, és a személyzet létszáma kicsi volt, Sugihara maga pecsételte le az útlevelek egy részét. Állítólag még a vasútállomáson is bélyegezte az útleveleket, amikor elhagyta Litvániát. Néhány zsidó segítségét is igénybe vette az útlevelek bélyegzéséhez. Mivel nem tudtak japánul, néhány bélyegzőt fejjel lefelé helyeztek el. Miközben mindez zajlott, Sugihara Tokióból küldött üzeneteket kapott, amelyekben figyelmeztették, hogy ne adjon ki vízumot a megfelelő eljárás nélkül.
Több mint ötven évvel később Sugihara felesége, Yukiko, a Shoah Túlélői Vizuális Történeti Alapítványnak adott interjújában leírta azokat a napokat: „Kezdetben körülbelül 200 vagy 300 ember volt. Reggeltől estig ott álltak, és várták a választ. Így álltak másnap és másnap is. Állandóan álltak. És a kisgyermekeik is velük együtt. Emberek, akik elmenekültek Lengyelországból, egy számukra veszélyes helyről, és gyermekeikkel együtt éjjel-nappal gyalogolva eljutottak Kaunasba és a japán konzulátusra vízumot kérve. Az életüket kockáztatták, hogy eljussanak ide, testük kimerült, ruhájuk szakadt, arcuk fáradt. Az ablakomból láttam őket, és amikor meglátták, hogy nézem őket, összetették a kezüket (mintha imádkoznának). Olyan nehéz volt számomra ezeket a jeleneteket nézni… olyan nyomorúságosak voltak. Eltelt két nap, és a férjem újabb táviratot küldött, harmadszorra. A válasz ugyanaz volt, akárhány távirat is érkezett: nem adnak ki vízumot. Nem tudtuk, mit tegyünk….nem tudtunk aludni éjszaka. Folyton azon gondolkodtunk, hogy mit tegyünk. Ráadásul volt egy kisbabám, volt három kisgyermekünk. Ha a férjem a külügyminisztériumi utasításokkal ellentétben kiadja a vízumokat, akkor amikor visszatérünk Japánba, a férjem biztosan elveszíti az állását… Csak gondolkodtunk és gondolkodtunk, hogy mit tegyünk, a menekültek képviselői pedig könyörögtek és könyörögtek, hogy „kérem, adja meg nekünk a vízumokat”.
Kaunasból Sugiharát elküldték, hogy nyisson konzulátust Königsbergben (ma Kalinyingrád), majd Bukarestbe. Szovjet fogságban is volt családjával. Hazájába való visszatérésekor, 1946-ban Sugiharát elbocsátották a japán külügyi szolgálatból. A Sugihara által kiadott vízumok mentették meg azokat a zsidókat a holokauszttól. Amikor a náci Németország 1941 júniusában megszállta Litvániát, a menekülés kis ablaka bezárult. A megszállás után azonnal megkezdődött a zsidók gyilkolása, és a megszállt területeken a zsidók többségét meggyilkolták.
Ma egy emlék múzeum állít neki emléket Tokióban, a linket a forrásban találod.
Forrás:
https://www.ushmm.org/collections/bibliography/chiune-sugihara
https://www.yadvashem.org/righteous/stories/sugihara.htmlKép: humansofjudaism,
