NINGYŌ (人魚) – Sellők Japánban

Köztudott, hogy Japán egy szigetország és a lakosság élelmiszerfogyasztásához szükséges alapanyagok nagy részét a tengerből szerzi be. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy a japán folklór szerves részét képezik a tengeri yōkai-ok.

Ahogy a legtöbb tengermenti kultúrák meséiben, úgy a japánoknál is megtalálhatók a legendás halfarkú teremtmények, a sellők. A sellőket japánul ningyō (人魚) néven ismerik, ám ezek a lények nagyon különböznek a nyugati hagyomány romantikus történetekkel körülvett sellő ábrázolásaitól.

Ellentétben az Atlanti -óceán és a Földközi -tenger hableányaival, a Csendes -óceánból és a Japán -tengerből származó ningyō egészen félelmetes teremtmény. Csábító szirének helyett túlvilági rémek.

Testfelépítésüket illetően inkább halak, mint emberek. Kinézete lehet a csúnya, deformált halszerű arcoktól az egész emberi törzsig, hosszú, csontos ujjakkal és éles karmokkal. Mérete is változó, az emberi gyermekétől a nagy fókáig terjedhet. Míg groteszk megjelenésük és természetfeletti erőik érdekessé teszik őket, a ningyō-kat mindenképpen érdemes elkerülni.

Eredete:

Az első rögzített sellő -megfigyeléseket Japánban a Nihon Shoki -ban találhatók, amely a klasszikus japán történelem egyik legrégebbi könyve, és i.e. 619 -ből származik. A japánok úgy tartják, hogy a ningyō húsa örök életet és fiatalságot ad azoknak, akik ezt megeszik, és így sok népmese témája is. Ez az étel fogyasztás azonban veszélyt rejt magában, amit a legtöbb ember természetesen nem hajlandó kockáztatni. A ningyō ugyanis erőteljes átkot hozhat az emberekre, akik megpróbálják megsebesíteni vagy elfogni őt. Egyes legendák egész városokról szólnak, amelyeket földrengés döntött romba vagy árapályhullámok nyeltek el, miután egy ostoba halász egy ningyō-t hozott haza egyik halfogása alkalmával.

Modern sellők Japánban…

A napjainkban nyugat -szerte ismert fajtákhoz hasonlító sellők – vonzó emberi felsőtestükkel és pikkelyes halfarkukkal – nem ismeretlenek a japán szigeteken sem. Az Edo-korszak vége felé és Japán nyugat felé való újra nyitása óta (Meiji-restauráció, 1868) Japánban népszerűvé váltak a nyugati stílusú, atlanti sellőkre emlékeztető ningyō-k.

Az Edo-korszakban váltak igazán népszerűvé az úgynevezett Misemono (見世物) bemutatók, melyek kifejezetten a városi kultúra részei voltak. A nézőket nem csak a kíváncsiság, hanem a jó szerencse elnyerése is vezérelte a belépők megvásárlására, amit később a szentélyek, templomok vezetői is próbáltak minél jobban kihasználni, saját bevételeik növelésére. Ekkoriban terjedt el az ún. „valódi sellő preparátumok” bemutatása is a sziget-országban, melyek természetesen ügyes hamisítványok voltak, de a nagyközönség imádta őket.

Akugyō (悪魚) – A legismertebb japán sellő

Japánban a sellőknek több fajtája ismert, köztük is az egyik legveszélyesebbnek az Akugyō (悪魚) nevezetű számít.

Ez a lény egy hatalmas sellő, amely a Japánt körülvevő óceánokban található. Fejük és karjuk hasonlít az emberi nőkére, de testük többi része halszerű, akárcsak nyugati rokonaiknak. Uszonyait arany és ezüst pikkelyek borítják, és két fehér szarv van a fején. Ezen kívül képes tüzet is okádni a száján.

Az akugyō ideje nagy részét a tengervíz alatt tölti, így természetes viselkedéséről keveset tudunk. Bár a lény észlelése ritka, a halászok ettől függetlenül félnek, mivel a hajók elakadhatnak a sellő nagy hátán. Végül a hajók felborulnak, és a sellő megesz mindenkit, aki a fedélzeten volt.

Legendák:

1805-ben akugyō-t láttak a Japán -tengeren, Echigo tartomány (mai Toyama prefektúra) partjainál. Testének hossza körülbelül 11 méter, szarvai pedig több mint 60 centiméter hosszúak voltak. Kaga tartomány ura, Matsudaira hadúr végül legyőzte, de előtte 1500 embert és 450 fegyvert küldött megölni a gigantikus tengeri rémet.

Egy híres kaga tartománybeli taiko -mester, Izutsuya Kanroku egy hajón utazott a Japán -tengeren, amikor hirtelen a hajó megállt, mert áthajtott egy akugyō hátán, és elakadt. Kanroku biztos volt benne, hogy halálra van ítélve. Nem tehetett mást, csak várt a halálra, az összes maradék energiáját a dobolásba fektette. Olyan hangosan dobolt, hogy a hang végig zengett az égen és a tengeren. Hajóját lerázta a sellő hátáról, és megmenekült.

Ballagó Petra

Források: