Dōsojin, az utak ősi istene

Az utak mentén igazándiból 2 féle szobortípussal is találkozhatunk. A jizō-kkal és a dōsojin -nal (道祖神/út ősi istene). Ez utóbbi az utak ősi istene, amelyekkel kizárólag az utak mentén találkozhattunk, többnyire nagy kövek, faragott kőtömbök formájában. Eredetileg a sintó védelem istenségei voltak, amelyeket idővel felváltott a buddhista jizō.

Jelenlétük a túraútvonalakon és a zarándokutakon még mindig erős. A shintō mitológiában a dōsojin vagy a dōrokujin (道陸神), Sae no Kami (塞の神 (más néven Sai no Kami), és más, kevésbé gyakori neveken fordulhat elő.

Még a buddhizmus elterjedése előtt egy Japán népi istenség volt, aki később beépült a buddhizmusba, és aki az e világ és a pokol közötti határvonalat igazgatja. Részben ezért is került az utakkal és az utazással is szoros összefüggésbe.

Leggyakrabban a forrásokban a dōsojinok védik a hegyi hágókat, útkereszteződéseket és a falvak határait, akadályozva a gonosz és a betegségek démonainak átkelését, bejutását.

A dōsojin kultusz keveredik sok más, shintō és buddhista kultusszal, beleértve a Sai-no-Kawara 塞の河原 rítusokat, azaz az elhunyt gyermekek lelkeinek, valamint a gonosz szellemek elűzésére szolgáló rítusokat.

Más forrásokban a dōsojinok a termények és az emberek termékenységével kapcsolatos kérdésekkel is kapcsolatba hozhatók, egyben őket is védelmezi.

Leginkább az utak mentén elhelyezkedő védő kövek formában találkozhatunk vele. A dōsojin kifejezés maga is ezekre a Japán-szerte található védőkő jelzésekre utal. Vannak kövek, amelyek formája fallikus alakot kapott, esetleg egy szexuális töltetű szobrot ábrázol, egyértelműen a termékenységet hivatott erősíteni.

A japán vidéken számos kekkai-ishi (határkövek 結界石) nevű kőjelzés is található. Ezek a kövek egykor a japán Shugendō szekta (hegyi aszkéták) szent hegyi helyszínein belüli korlátozott zónákat határolták le. A Shugendō az ősi pre-buddhista kultusz elemeit ötvözte az ezoterikus buddhizmus tanításaival és szertartásaival.

A hegyi imádatot Japánban Sangaku Shinkō (山岳信仰 ) néven emlegetik, ami szó szerint „hegyi hitet” jelent. A feljegyzések szerint ez az imádat már jóval a buddhizmus Japánba való bevezetése előtt kialakult. Eleinte ezeket a tiltott zónákat nem léphette át semmilyen tisztátalan személy, de a későbbi évszázadokban ezek a tiltott területek kizárólag nők számára lettek elzárva.

A Meiji-restauráció idejéig (1868) például a nők nem mászhatták meg a Fuji-hegyet sem, erről korábban már ebben a cikkben meséltünk.

Mára azonban ezek a határzónák többnyire eltűntek. Valószínűleg szintén a kekkai-ishihez kapcsolódnak az uba-ishi (öregasszony- vagy boszorkánykövek 姥石), a shibari-ishi (kötöző kövek 縛り石) és a shibarare Jizō (zsinórral összekötött Jizō, 縛られ地蔵) hagyományai is.

Az Akakura hegyen például az Ubaishi (Vénasszony-kő) szent szikla, amelyet gyakran látogatták az aszkéták. Hatszor kell átkúszni a sziklatömb alatti alagúton. Ez a folyamat a születést szimbolizálja, valamint áthaladást a teremtés hat birodalmán (rokudo), és ami a Kojiki egyik fontos epizódjához kapcsolódik és amelyben Amaterasu napistennő előbukkan a barlangból. A hegycsúcs felé tartó Ubaishi felé vezető utat 33 Kanonsama szobor szegélyezi, ide állítólag csak tapasztalt aszkéták merészkednek fel.